Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-07 / 95. szám
Vasárnap, 1889. ápril 7. 95. szám. Huszonhatodik évfolyam. Előfizetési dij:félévre..................................8 frt E gyedévre....................... 4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere S. sz. I. emelet. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és ízlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozótársai régi jeles írók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Athenaeum-társulat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pénzes levelek e címen küldendők. A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Az idő. Az idő egy örök malom, kerekei a századok , Kerékküllők az illanó, A csillanó évek, napok. Jár a malom s ha vize nincs, Ragadja a légáradat, Megáll a szél ? — úgy sem szűnik, Egyre forog, tovább halad. Csodás, hatalmas szerkezet! Garatja nyílt mindenfelől; Minden, mi van, belé omol, S mi benne van, mindent megért. Megkötni őt, nincs oly erő ; Békezni őt, nincs emberész ; Bele kapni küllőibe, Nincs hatalom olyan merész. A küzködés is dőreség, Gátat eléje nem teszünk ; Forog az idő untalan, Még akkor is, ha nem leszünk. Csitt, csöndesen f ölemre hát, Vonuljunk félre, édesem ; Hadd zúgjon az örök malom, Én suttogó szavad lesem. Kis enyhe fészek itt alant, A nap siet, nyugvóra int; Csók csókra, míg szivünk dobog, Hisz dőreség a többi mind ! Fejes István. Három hét Szentpétervártt. — Úti emlékek. — Irta gróf Zichy Géza. .. Második már kihirdetett hangversenyemről Pétervárott, hasonlókép moszkvai, charkowi, kievi és odesszai hangversenyeimről lemondva, siettem az Anicskov-palotába, hogy a cárnénak tett ígéretemet beváltsam s azután haza mehessek. Észrevettem, hogy doktoromnak nagy örömet szerezne, ha jelen lehetne a császári palotában tartandó hangversenyemen s minden követ megmozdítottam, hogy ezt lehetővé tegyem. Sikerült is és doktorkám örömmel mondá: »a szegényt az isten a fejedelmek közé ülteti« — zsoltárok könyve 3:8. — És csakugyan ott ült frakkosan, klakkosan az én hű társam, gyönyörűen kicsípve magát, bár ő azt tartotta, hogy az öltözetről nem kell felettébb szorgalmatosoknak lennünk — Máté 6 :25—28.« Megvallom, hogy igen jól esett az orosz udvar birodalmának és jóakaratának ez újabb jele. Midőn a palotába érkeztünk, ott már nagy sürgés-forgás volt. Az emelvényen ült a cári zenekar gazdagon aranyozott vörös ruhában, kék úgynevezett »nicker boker« nadrágban s hosszúszárú csizmában. A jó német karmester csizmájára nézve, nevetve mondta, hogy ő csakugyan beleillik művem utolsóelőtti darabjába »Baubritter«-nek. E pillanatban hozzám lépett Stakelberg ezredes a cár üzenetével, hogy a zenekari hangverseny után szeretne zongorázni hallani. — Ezredes úr, — mondom — ez lehetetlen. Ha én másfél órán át a karnagyi pálcát vezetem, úgy kifárad a kezem, hogy nem vagyok képes zongorázni. — Úgy játszik tehát elébb, de tegye meg a cár kedvéért, ki önnek oly kegyes jóakarója. A terem közepén egy idegen zongora állott, rögtön leültem s megpróbáltam. Elég jó volt s meg volt hangolva, mi udvaroknál kivétel, mint az őszinte ember. — Játszani fogok, — mondom s Zichy Mihály pedig helybenhagyólag bólintva a fejével, csak rajzolta a terem vázlatát. Míg a teremben udvari kengyelfutók, kozákok, cserkeszek, szerecsenek látottak futottak, addig én a zenekarnak néhány biztató szót mondtam. Tíz lépésnyire az emelvényhez lilaszinű selyem karosszékek álltak, minden széken a »Vár történeté«- nek szövege, igen helyes kis füzetkékben, vastag ripacsos papírra nyomtatva, mert a cár ki nem állhatja a sima papirost. A zenekar elkészült a hangolással, a palota ezredese körülnézett a teremben, két szerecsen ajtót nyitott, Stakelberg erős hangon vezénylő: »Sztanye« s az udvar belépett. Legelői a cárné lilaszinü selyemruhában, utána gyermekei, aztán a nagyhercegnők, nagyhercegek s leghátul a cár. Szokása, hogy utolsónak marad, Fredensborgban is úgy tette. Nem állítom, de lehet, hogy a téli palota ebédlőjének légberöpülése tanítást a hátramaradásra, mert tudva lévő dolog, hogy atyját annak idejében ez mente meg a biztos haláltól. Én egy ablakfülkébe visszavonulva vártam, hogy a magas uraságok leüljenek, de a cárné nem ült le, hanem rögtön felém jött. Körülnéztem, nem volt senki mellettem, kit a cárné megszólíthatott volna. Most már biztosan tudva, hogy engemet keres, eléje mentem, mélyen meghajtva magamat. Rögtön kezet nyújtott s kérdezte, mit fogok játszani. Néhány darabot emlitek s ő helyeslőleg bólintott, csak arra kért, ne erőltessem meg a kezemet, mert ma úgyis még sok dolgom lesz. Még a zongoráról is kérdezte: meg vagyok-e elégedve. « E pillanatban hozzám lépett a cár s hatalmas kezével barátságosan megrázta az enyémet. A cár kezei rendkívül erősek, csontosak; meglátszik rajtuk, hogy Gatsinában naponként egy élőfát szokott kivágni. — Sok szomorú dolog történt, amióta nem láttuk egymást, — mondá most részvétteljesen — megrendítő események, melyeket nem lehet jóvá tenni, — s néhány pillanatnyi szünet után folytatás — bizonyosan nincsen ember, aki az ön uralkodójának fájdalmában részt ne venne. Ezután fölkért, játszanék néhány darabot. Az improvizált zongora-hangverseny végével Obolenszki herceg bemutatott a nagyhercegnőknek s a montenegrói hercegkisasszonyoknak: Stana és Milicának. Amint az ily alkalmaknál szokás, láttam, hogy ők sokkal zavartabbak nálamnál s módot kerestem, kevésbbé kellemetlenné tenni rájuk nézve az úgyiseléggé kellemetlent. Ilyenkor nincsen veszélyesebb, mint szellemesnek lenni akarni. Láttam én már rútul fölsülni szakavatott világfiakat. Az ember meg lehet elégedve magával, ha bolondot nem mondott. Néhány perc múlva a cár magához intett s fölkért: kezdeném el a zenekari hangversenyt. Bock regiseur, aki művem költeményeit szavalta, nagy drukkban szenvedt s ez valóságos szerencse volt, mert a próbán igen fenhangon szavalt. Művem tetszett s már a második rész után fölhangzott a taps s egész végig nem gyöngült. Nem mindennapi jelenet volt, midőn a hatalmas cár előtt vezényhatom jelére fölhangzott a »bűn rajzás« magyar motívuma és százhuszonnégy orosz zenész lelkesedéssel játszta a Néva partján a mi hazai zenénket. Kimondhatatlan édes boldogság fogta el szivemet, nem a zeneszerzőt, hanem a magyart. Nem állhattam meg, hogy át ne pillantsak Zichy Mihályhoz és doktorkámhoz s mi hárman megértettük egymást szó nélkül is. Jaj néktek, ti hazát tagadó művészek, kik teremteni akartok s nem tudtok szeretni, kik babért és kincset keresve csak önösségieket viszitek vásárra, kik köny nélkül búcsúztak a hazai földtől s nem annak szent nevével tértek meg! A hetedik darab után tiz percnyi szünetet engedtem a zenészeknek, a cári pár pedig ismét hozzám Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Irta Kazár Emil. (Folytatás.) Flóra, az oláh asszony ott font a tornácon. Már messziről láttam, hogy a ház körül rendben van minden. A szegény asszony nagyot kiáltott örömében, amint fölismert. Végre itthon lehettem ! Erőtlenül, sajgó fájdalommal dőltem régi székembe, hogy kipihenjem magam és végig gondoljak tapasztalásaimon. A háznál Flóra úgy rendben tartott mindent, mintha óráról-órára várta volna visszatértemet. A laboratóriumhoz csak nekem volt kulcsom. Oda siettem. Vastagon ült a por mindenen. Először is a nagy szekrényhez mentem, melyben varázsos labdacsaimat tartottam különböző csomagokban. A szekrény ajtaja azonban nyitva. Azonnal láttam, hogy feltörték, féltett kincsemet pedig elrabolták ! Flóra nem tudott semmi fölvilágosítást adni. De amint azt mondta, hogy Mihály fél év előtt többször eljött és kérdezősködött utánam, Flórának még tyúkot és babot is hozott, rögtön erre a gazemberre gyanakodtam. Megrabolt! Mit tehetett az az ember a bűvös szerrel! Az izgalom, a kellemetlen tapasztalatok lesújtottak. Több napig nem volt kedvem elhagyni magányomat. Egyik este Flóra aggodalmas arccal jött be hozzám. — Oh domnule, rossz embereket látok, egész csapatot. Mindennap jár itt néha négy, néha tíz, mindig a domnuléval akarnának beszélni, de én nem bocsátottam be. Most hát jönnek egyszerre. Csakugyan láttam, hogy a völgyből fölvezető ösvényen egy csomó ember közeledik. Bányászok, mészégetők, favágók vegyesen. Mit akarhatnak ezek ? Bátran eléjük mentem, és megkérdeztem tőlük, hogy mi a kívánságuk, mért jönnek egész csoportosan. El is mondták. Adjak nekik éhségcsillapítót. Ha olyan sokat adtam Mihálynak, hát mért nem adok másnak is. Mihály istentelen drágán árulja, s már az egész környék apránként eladogatja a mit lehetett, csakhogy minden vagyonán abból az ördögadta orvosságból szerezhessen minél többet. Csillapítottam őket, de fenyegetőzni kezdtek. Kínáltak pénzt, ludat, pulykát, kecskét, borjút és búzát. — Édes atyámfiai! Csakugyan volt nekem olyan borsóm boldog Arábiából. Hoztam magammal napkelte felől, azt hittem tenyészni fog, de itt ki sem kelt. Ami maradt, ellopta az a semmirekellő. Ha kételkedtek, kuttassatok végig mindent. Csak nehezen tudtam lecsilapítani őket, de azért fenyegetve távoztak. Estére a bányaigazgató jött el hozzám, és megtámadott, hogy mivel bolondítom a népet. Nem akarnak dolgozni, csak ingyen élni. Az igazgatóság már jelentést tett a hatóságnak, hogy lépjen közbe. — Iszonyú ámítás ! — sopánkodott a igazgató. — Egy csomó ember elhiteti a többivel, hogy neki nincs szüksége eledelre s mégis pompásan él. A gazemberek holmi borsó szemeket árulnak méregdrágán s mindenki venni akar. Messze vidékről jönnek ide, megboszorkányozva, fanatizálva. Az a gaz Mihály csinálja a zenebonát és árulja a pirulákat. Minden atyafiát ide csőditette s azok kiszívják a szegény embereknek utolsó csepp vérét is. Mindenki az ön nevét említi, doktor Jó. Valami Dani nevű részeges ember beszéli, hogy öntől kapott labdacsokat. Doktor, ön ismerte a bányatelepet, tudja, hogy itt mindenki dolgozott. Nézze csak meg, hogy felfordult minden. A bányászok zsebre dugják kezöket, semmivel sem törődnek. Hiába hozunk új munkásokat, ez a megfoghatatlan epidémia rájuk ragad azonnal. Doktor úr, önnek kötelessége fölvilágosítani a népet. — Én csak pár nap előtt jöttem haza, — szóltam közbe, nagy méltatlankodással és reszketve, mert meg kellett érnem, hogy fölséges találmányom oly gonosz kezekbe került!