Fővárosi Lapok 1889. július (177-207. szám)

1889-07-13 / 189. szám

tökéletesen fölébredt volna, hogy a könyvét megtapogatta, tudni akarva, nem hódította-e azt el tőle valaki. Nagyon bántott minket a kíváncsiság, vájjon mi lehet abban a latin nyelvtanban — mert hogy az volt, arról végre is meggyőződtünk. Strong egy éjjel megkísértette, azt kilopni a feje alól, de tanácsosabbnak vélte, eme tervét abbahagyni. Először engem akart Stronge merényletre ösztönözni, mondván, hogy hiányzik a szívem és erkölcsi bátorságom ily műveletre mert félek, hogy »Nagyon helyesen« a legnagyobb nyugalommal és kedélyességgel összetörhetné a csontjaimat. És én azt hiszem, Strongnak körülbelől igaza lehetett. Olykor boszankodtam magamra, hogy ezzel az egyszerű hórihorgas fickóval oly sokat törődöm. De vájjon csakugyan oly egyszerű fickó lett volna ez? Városias modora, persze nem volt, de minden félszegsége mellett is sajátságos szellemi műveltséget árult el. Olykor elejtett egy-egy szót, mely nagy olvasottságát sejteté. — Képzeld csak, — mondta nekem Curtis, miközben szemöldökét bosszúsan vonta föl — én Bostonból való vagyok s szorgalmasan tanultam — s a napokban azt a szerénytelenséget követte el, hogy midőn Horácból idéztem, latinságomat kijavította. Szóval, »Nagyon helyesen« egyre nehezebben megfejthető rejtélylyé vált a 6-dik számú sátor lakói előtt. Mihelyt távol volt, ő volt a beszélgetésünk tárgya s mindenféle gyanitgatásba ereszkedtünk a fölött, miért nem irt levelet és miért nem kap azt soha ? Talán valamely borzasztó bűnt követett volna el s a hadsereghez menekült, hogy ott elrejtse magát ? ■ Blakely lehetségesnek látszott tartani, hogy »Nagyon helyesen« a szüleit gyilkolhatta meg. Mit jelentett az, hogy ő örökké a latin nyelvtanát bújta ? . És várjon Bradburnnek hitták-e őt? Még a nyájassá- igában is volt valami gyanús. Meg aztán az ő szörnyű zárkózottsága. Valamely borzasztó lelki betegség ál-dozata volt-e vagy talán valamely nagy szerencsét lenség érte ? De hát akkor miért nem látszott bol- | dogtalannak ? Hogy merészelt akkor vidámnak, kedé- lyesnek mutatkozni? — Az én nézetem az, — szólt Strong, — hogy ez a bolygó zsidónak a versenytársa. Az az eredeti szemita, mint tudjátok, barna fickó volt. Blakely úgy vélekedett Bradburnnek egy elej- | tett vagy el nem ejtett szavából, hogy ő valamikor iskolamester lehetett, a tüdőbetegek e kitűnő külföldi gyógyhelyéről, elmondva annak nagyszerű fekvését, üde,féltető levegőjét, a kitűnő felügyeletet és gyógykezelést; s nem is az a célom, hogy ezeket ismételjem. A magam benyomásait vetem papírra s a jelenlegi saisonról és vendégekről irok valamit. Orvosom tanácsára kerültem én is Görbersdorfba, vagy ahogy a magyarok elkeresztelték: Görbefaluba. Halbstadtnál (határállomás) búcsút vettem Ausztria-Magyarországtól s neki fohászkodva indultam el a porosz vasúton Briedland, az első állomás felé. Ide érve, már várt reám a megrendelt kocsi s félóra múlva behajtottunk a gyógyintézetbe, hol az udvarias, előzékeny felügyelő elvezetett a szobámba s kijelölte helyemet a közös étkező asztalnál. Amint az első görbersdorfi vacsorához indulnék, — mert fél hétkor érkeztem meg, — fülemet kedves hangok lepték meg, minden padról, minden fa mögül magyar szó hangzott. A gyönyörű stilszerű épületek bámulatából e másik bámulatba estem. Mennyi magyar van itt egy csoportban! Igaz, hogy nincs rajta mit örülni, mert ide csupa mellbetegek jőnek, de a szenvedésben, bajban is vigasz, ha társakkal bírunk. Legtöbb itt a német vendég, kivált a porosz, s számuk az idén kétszázra tehető, de a külföldi nemzetiségek közt — fájdalom! — mi magyarok állunk az első helyen. Az idén június végéig ötven egynéhányat számláltam össze. A többi nemzetbeli aránytalanul kevesebb beteget juttat az intézetnek. Csak néhány dán, norvég, orosz és két amerikai van most benne. Hogy a magyar oly nagy számban van képviselve, nagyrészt a legtöbb magyar természetében rejlő könnyűvérűségnek tulajdonítják a hozzáértők: akkor jönnek, midőn már bajos, kétséges a felgyógyulás, így jártak Halmi, Együd és Csepreghy Ferenc is , Tóth Ilonkát pedig a korai távozás tette tönkre, amint itt megtudtam. Dr. Brehmer hiába kérte, hogy maradjon még, ő ingyen is szívesen gyógykezelteti; nem használt sem a szép ígéret, sem a fenyegetés, hogy ártalmára lesz a távozás, ő elment s otthon nemsokára Az ősznek az a része, melyet Amerikában indián nyárnak neveznek, ebben az évben végtelen szépségével és enyheségével, mint valamely szemrehányás állt be. A fák lombjai itt-ott a szivárvány színében pompázva, mozdulatlanul csüngtek alá az arany verőfényben. Virginia finom, kúszónövényein úgy látszott, mintha újra kifejlődnének bíborpiros bimbói. Nem csuda tehát, ha eme pompás, csalóka kép az északi halvány júniusnak eme sötét, déli testvére — nem soká időzött nálunk, hanem az elébb nyugodt völgyeket és hegyzugokat panaszával töltve el, kedvetlenül vonult tova az emberek gyilkoló, romboló szerszámai elől. Amaz előkészületek, melyek hónapok óta tartottak az északi államok fegyvergyárában és ágyuöntő-telepein, most már csaknem véget értek. Hetek óta szárnyaltak a sötét hírek s jártak szájról-szájra az előnyomulás felől, ám a mai hírek megcáfolták a tegnapiakat s a nagy hadsereg nem mozdult ki a helyéből. A Heinzelmann hadteste fölfölszedte a sátorát s egész csöndben elpárolgott; azonban a természetnek valamely megmagyarázhatlan törvénye miatt, másnap reggel már ismét az előbbi helyen volt látható. Valahára mégis csak parancsot kapott a dandárunk az indulásra. — Fiúk ! — kiáltotta Strong, a fejét a sátor nyílásán beütve. — Richmond felé indulunk! Mindnyájan hurrah-t kiáltottunk ekkor s mint az eszeveszettek csóváltuk a sapkáinkat. (Folyt. köv.) — 1403 II. — — Ej, bohóság! Már miért lett volna ő iskolamester? — vágott közbe Strong. — Ugyan hogy képzelhetsz olyan iskolamestert, mint »Nagyon helyesen ?« Nem ő inkább lehetett — az ördög jobban tudja, mi lehetett voltaképen! De bármi lett légyen is Bradburn, most rideg, magába zárkózott ember volt. Valahányszor én most az emberi ridegség tökéletes képét idézem magam elé, csak ő rá gondolok, a minő ama napokban volt, midőn előre haladt életpályáján, zárkózottan, elkülönítve magát kétszázezer ember közt. Hazai irodalom, művészet. * Reviczky Gyula, ez oly korán elhalt költő, kinek eredeti egyénisége és mindig igaz bánatú hangja volt, hagyott hátra maga után irodalmi töredékeket. Befejezett műve valószínűleg csak egy van: Ibsen »Norá«-jának fordítása, melyet a nemzeti színház részére készített el még Arcoban,ahol a tél egy pár hónapját tölte. Beszélik, hogy »Álarc alól« című egyfelvonásos eredeti vígjátékot is írt volna utolsó heteiben, de ezt aligha fejezhette be. S nem fejezhette be »Szeptember« című költői elbeszélését sem, melyhez már két év óta készítgetett töredékeket. Egészben véve azonban csak terv maradt. Irogatni akart, menynyire testi ereje engedte, egy »Kórházban« című verssorozatot is, s belefogott egy-egy darabba: »Az utolsó stáció« és »Circum dederunt«-ba, de a toll kiesett kezéből. Megható hattyúdalát azonban megírta. Sok eszme, érzés szállt vele a korai sírba. Szomorú volt élete, végzete, szomorúan szép a költészete is, melynek termékeiből több maradandó becsű fogja megóvni nevét s emlékezetét az enyészettől, a feledéstől. * Előkelő művészvendégei lesznek Aradnak e napokban: Hubay Jenő hegedűművész és Aggházy Károly zongoraművész, kit az orsz. zeneakadémiához sikerült megnyerni tanárnak, bár a berlini Kullakféle intézettől nehezen bocsáták el. Ők a magyar zene legkiválóbb és egyúttal európai hirü munkásai. Párisi szalonokban ismerkedett meg velük Justh Zsigmond írónk s most hárman mennek Aradra, nehány hetet töltenek Szent-Tornyán, Justh birtokán s aztán együtt mennek a szegedi zene-ünnepélyre. * A városligeti nyári színház igazgatóságának elismerést érdemlő igyekezetét, hogy jó népszínmű-előadásokat nyújtson, a közönség nem viszonozza a kívánatos pártolással. A tegnapi »Huszárcsiny«-előadás is csaknem üres padsorok előtt folyt végig, pedig a szereplők derekasan viselték magukat. Bácskai Julcsa asszony (Borcsa) a kellő elevenséggel játszott; Balogh (Virág Marci) szép énekével szerzett tapsokat; Németh jeles huszárőrmester volt s hatással játszott Újvári is. Jó volna azonban, ha egyes szereplők több gondot fordítanának szerepeik betanulására. Úgy látszik különben, hogy a szerep-nemtudás közös Achilles-sarka a színköri muzsafiaknak, a városligeti színkör műsora egyébiránt változatos. Vasárnapra mulatságos darabot, Morländer Károly »Színházi képtelenség«-ét tűzték ki a műsorra. Ezt a kacagtató bohózatot Pesten a Miklósiféle színház lebontása óta nem adták. A darabban a főszerepeket Pálfi Nina asszony, Csongori Mariska k. a., Várhidi Rózsa k. a., Vidor, Németh, Újvári, Balogh, Fóris, Kenedics és Hevesi Gábor játszák. * Blaha Lujza asszony Kolozsvárit kitüntető fogadásban részesült. A pályaházban nagyszámú közönség várta, mely még akkor sem oszlott el, midőn megtudta, hogy a vonat 1/211 helyett, nagy késéssel, csak 1/21-kor éjjel érkezik meg. Az első osztályú váróterem előtt négyszögben, színes lampionokkal a földműves-dalárda foglalt helyet. A perronra kiment a kolozsvári dalkör, melynek alelnöke, Sándor József, a hosszasan tartó éljenzés elhangzásával, mint mondá az E. M. K. E. fővárosában a legellenállhatatlanabb, leggyőzelmesebb és legkedvesebb magyarosítónak nyújta át egy bokrétát. Blaha Lujza asszony csak ennyit válaszolt: »Nagyon köszönöm a kitüntetést és bocsássanak meg, hogy így megváratakoztattam, de bizony én nem vagyok az oka, hanem lássák, a gyorsvonat!« A művésznő unokahuga s egy elhunyt. Nagyon szerették itt a népszínház e kedves naiváját. Szobalánya kényezve beszélt róla nekem, hogy milyen kedves, milyen angyali természete volt s hogy a többi vendégek úgyszólván a tenyerükön hordták. Görbersdorf, mint gondolható, nem valami vig hely, hanem csöndes és jó gyógyhely. Mély csend uralkodik benne, melyet néha az egy év óta a társalgóban levő bérelt pianino gyönge hangja zavar meg, mikor egy-egy gyógyult beteg eljátsza rajta kedvenc zenedarabját. Múltkor egy Liszt-féle geniális magyar rhapsodia csalt be a terembe: Werbirschné úrnő (magyar nő) játszotta igen szépen, hévvel és eredeti rhytmikával, különben a zenei élvezet itt a waldenburgi bányász zenekar játékában összpontosul. Kéthetenkint egyszer átrándulnak hozzánk s rézfúvó hangszereiken jól betanult darabjaikkal kellemes órákat szereznek a szegény mellbetegeknek. Múlt heti műsorukba az »Ilka« magyar dalmű nyitányát is fölvették s jó előadásukkal megleptek. Kár, hogy csak ritkán hallhatjuk őket, de ez a dr. Brehmer intézkedése, mert ő azt tartja, hogy a zajosabb zene néha kellemesen hat a betegre, de a sok megárt, mert idegessé tehet. Itt minden tekintetben szigorú kúra alá vagyunk vetve, minden lépésünkre ügyelnek s az igazgató szigorú, dorgáló szavával találkozik, aki a szabályokat csak csekély mértékben is áthágja. A szórkoztató eszközök egyike a könyvtár. Német mű cég van benne, de magyar kevés. Negyven egynéhány művet számláltam meg az egy év óta fennálló magyar könyvtárban. Több kellene, mivel a magyar betegek száma évről-évre szaporodik. A társalgóban sok német hírlap közt szerényen kandikál ki három magyar lap: az »Egyetértés«, a »Fővárosi Lapok« és a »Vasárnapi újság.« Az új számok valóságos megrohanásnak vannak kitéve. A »Pesti Hírlap « ot hét magyar beteg járatja s a »Borsszem Jankó«-nak és »Urambátyám«-nak is akad egy-egy előfizetője. A magyarok iránt itt átalában élénk a rokonszenv. Más nemzetbeliek is szívesen társalognak velük. Majd itt látunk egy magyar ifjút s egy orosz családdal sétálni, közös nemzetközi nyelvül a németet használva, majd ott bukkan fel egy dán család körében egy déli hazánkfia. A magyarok a közös étkező asztalnál is tömörülni kezdenek s ha egy idegen beteg gyógyultan távozik az asztaltól, mindjárt magyart ültetnek helyébe a másik étkező teremből s igy lassanként összekerülnek egy asztalhoz. A magyar asztal élén dr. Pólyák Lajos, a magyarok segédorvosa, foglal helyet, szeretetreméltó nejével. E jeles fiatal orvos kellemes modorával és élénk ötleteivel sok kellemes percet szerez asztaltársainak. Mulatságos a szolgaszemélyzet kínlódása a magyar nevekkel. Egy Kocsis nevű fiatal tanulót »Kokses«-nek, egy másik Gyenes nevű urat pedig Zsinesznek kereszteltek el s rajta is maradt mind a kettőn az uj görbersdorfi név. Az ujabbi szórakozási eszközök egyike este nyolckor a léggömb eregetés, mit Giergl Imre hazánkfiának és Pólyák orvosnak köszön a hálás vendégsereg. A napokban jól sikerült tűzijátékot is rendeztek. Hogy a kúráról és annak hatásáról is írjak valamit, megjegyzem, hogy a magam gyors javulása is meglepett. Köhögésem pár nap múlva alább hagyott, noha otthon néha majd megfuladtam. Éjszakáim nyugodtak s jóízűen alszom az erős levegő beszivása után, mig otthon két hó alatt sem volt egy fél nyugodt éjszakám. Itt a jelszó: »Enni inni (különösen sok tejet) s levegőt szívni.« Naponként ötször ülünk asztalhoz. Az ebédet és vacsorát kivéve, mindig tej, vaj és kávé (Blümchenkafee) áll rendelkezésünkre. Az ebéd levesből és két húsételből áll, a vacsora egy húsételből. Vasárnap fagylalt, szerdán tészta járul még a többi ételhez. A konyha németes, mindent vajjal készítenek. Eleintén ez szokatlan, de később beletörődik a magyar gyomor is. De mit nem adnánk egy tál tepertős csuszáért és paprikás csibéért! Amily bő és tápláló az étel, ép oly erős, tiszta és üdítő a levegő. A beteg .