Fővárosi Lapok 1889. augusztus (208-238. szám)
1889-08-01 / 208. szám
— Ha ön szólított volna fel, nagyságos asszonyom ! — szabadkezek az öreg — de mikor én ajánlkoztam. Nem-e haszonlesésnek tűnhetnék ez fel kegyed előtt ? Végre találtak kivezető utat. A zenetanításért cserében Dorlaine vállalkozott, hogy a mester fiát a francia nyelvben fogja oktatni, még pedig úgy, hogy délutánonkint az öreg Zsuzsi Magdát felkiséri a várba — mert hogy az eddigi nyaktörő közlekedés szigorúan el lesz tiltva a gyermekeknek, az önként értetődött — honnan tanulás végeztével Arnold majd visszahozza a kislányt s maga is leckében részesül. Mind Arnold, mind Magda örömmel fogadták szüleik rendelkezését, különösen a kislány öröme leírhatatlan volt. Kissé, igaz elbusította a tilalom, mely az eddigi kedélyes összejövetelekre ki lett mondva, sőt mikor látta, mint rombolja szét Vestorius papa sajátkezűig a fia által alkotott fali utat, sírásra is fakadt, de aztán csakhamar kibékült a gondolattal, hogy e helyett naponkint végig sétálhat a város és a vár egy részén, mégpedig nem is mindig a kissé zsémbes Zsuzsi, hanem vidorkedélyű gyermekbarátja társaságában. E naptól fogva Magda rendes látogatója volt a várbeli tornyos házacskának, hol mindig tárt karokkal lett fogadva, s az öreg mester által a zeneterembe vezetve, a mely komoly egyszerűségében, ihlett arcú szent Cecíliájával szentélykép tűnt fel előtte. Óra végeztével aztán, mikor Arnold hazakerült az iskolából, Kézi néni vette mindkettőjüket prózaibb gondjai alá.Ha szép idő volt,a kis kertben,ha esett vagy hűvös volt, a tágas tiszta lakószobában zamatos gyümölcscsel és ízletes süteménynyel vendégelve meg őket, amit hamarjában elköltve, a két gyermek az alsó város felé vette útját, hogy Arnold is kikapja a maga köteles leckéjét. Ebből a napirendből kivételt csak a szombat délutánok képeztek, amikor Arnoldnak nem lévén iskolája, többet foglalkozhatott kis barátnőjével. Ilyenkor elmentek mind együtt a templomba, hol Vestorius mester rendbe hozatta másnapra a kórust, ahova az ő jelen nem létében szolgaléleknek lépni nem volt szabad. Míg ez történt, azalatt Kézi-mama virágcsokrokat kötözött az oltár gyertyáira, koszorúkkal látta el a szobrokat, képeket és sanctuariumot, a két gyermek pedig összejárta a templomot, meg-megállva a képek, szobrok előtt, Arnold halkan magyarázgatva, Magda figyelemmel hallgatva. 1542 A leányka fogékony kedélyére mély benyomást tett a szent hely tömör oszlopaival, öblös kupolájával, a sötét, olykor borzalomgerjesztő szentképekkel, aranyos angyalokkal. Az a mély csend, amely falai között uralkodott, majdnem megfélemlíté és megremegett, ha valamely elszabadult orgonahang, vagy emberi szó százszoros visszhangot keltve zavarta meg. Végül a mester megpróbálta az orgonát és egyegy részt játszott el rajta valamely templomi dallamból. Az első hangokra összerezzent Magda, de aztán élvezettel, egészen fellelkesülve szívta magába a hatalmas, lelket rázó hangokat. (Folyt. köv.) Első küzdelmek. (Olasz elbeszélés.) Írta Cordelia. (Folytatás.) — Oh, tegye ön ezt, esedezem! — kiáltottam föl. — találjon valamely gyógyszert, mert különben engem is megöl a bánat. — Ő fiatal s mi remélhetünk, — volt a tanár válasza ; — de minden csak tőle függ; kegyednek az lesz a teendője, hogy iparkodik őt szórakoztatni; hogy tápláló étkeket s erős bort ad neki; ily korúaknál sokszor láttam én már csudát; reméljünk tehát! Atyámat is biztatták az orvosok, hogy reméljen, és ő, aki mindent az optimizmus fátyolán át nézett, újra megvigasztalódott; ami engem illet, én kétkedtem az orvosok szavai fölött. Akik már csudákat emlegetnek, az mindig azt jelenti, hogy nagy a veszély s habár én igyekeztem magamat arról győzni meg, hogy az orvosok sem csalhatatlanok, nem tudtam nyugalmamat visszaszerezni. Ida előtt vidámságot színleltem; azt mondtam neki, hogy az orvosok remélnek s nagyon hiszik, hogy a tavasz beálltával meg fog gyógyulni; beszélgettem neki az általunk rendezendő vidéki kirándulásokról s mindent elkövettem, hogy újra megszerettessem vele az életet; de ha egyedül voltam, szabad folyást engedtem a kényeimnek. Egy hónap múlt el, mióta Arnoldot nem láttam s ez is fokozta szenvedésemet, noha az a sejtelem élt még szivemben, hogy ő engem még mindig ép úgy szeret, mint azelőtt. XII. Esős, komor február nap volt. Ida még inkább szenvedett mint rendesen. Én a szalonban voltam, mely az ő hálószobája mellett volt. Fejemet tenyerembe hajtva, szomorú sorsunkra gondoltam, midőn léptek neszét hallottam s mikor a szememet fölvetettem, Arnoldo állt előttem. — Bocsáss meg nekem, Emma, — szólt; — én igazságtalan, balga voltam, elvesztettem az eszemet ; de szólj, mondd, hogy megbocsátottál nekem. Ezek a szavak balzsamként hatottak a szivemre s oda nyújtva a kezemet, így szóltam: — Én soha sem haragudtam rád, tudtam, hogy semmiféle helytelenséget nem követtem el; lelkiismeretem nyugodt volt, de különben nem is igen értem rá, hogy a saját sorsomra gondoljak. — Tudom, hogy te valóságos angyal vagy, — folytatta Arnoldó, — tudom, hogy nem érdemlem ezt a nekem nyújtott kezet, de mindjárt elbeszélek neked mindent. Én megtudtam a valót, az a vén boszorkány Alice pletykálkodott s ez hozott ki a sodromból, pedig nem kellett volna elhinnem a szavait. Bolond, féltékeny voltam, de ezentúl senkinek sem hiszek többé, csupán neked, ki egyedül vagy érdemes arra, hogy szavaidban higgjek. Aztán elbeszélte nekem, hogy Arvedine aszszonynak a segélyével sikerült neki fölvilágosítást nyerni arról, hogy valóban láttak engem a kapitánynyal beszélni; de azok, akik láttak, nem magyarázták ezt rosszra, sőt az igazságot, egyszerű összefügésében nagyon helyesen gyanították. Én aztán elmondtam Arnoldónak a többit s szent volt a béke köztünk. Aztán Idáról kérdezősködött s elmondta, hogy ő gyakran beszélgetvén házi orvosunkkal húgom állapota felől, mindenről értesült, a mi házunkban történt. — De, — tette utána — az orvosok ily esetekben mit sem tehetnek, — s aztán közölte velem azt a reményét, hogy ő tud oly gyógyszert, mely hangomat meggyógyítja. Kérdeztem, mit akar tenni, de azt válaszolta, hogy ez az ő titka s mit sem akar abból előre elárulni. Szavai még egyszer reményt öntöttek a lelkembe, mert őt jól ismertem s igen jól tudtam, hogy fejében több tudomány rejlett, mint némely orvosnak, a mellett az emberi szivet is tökéletesen ismerte, úgyhogy én teljes bizalmamat vetettem benne. Az estét együtt töltöttük Idának az ágya mellett, ki nagyon örült, hogy egymással kibékülve, elégülteknek látszunk. Úgy tetszett, mintha reggeli szen . De térjünk vissza a kiállításhoz. Mondom, hogy a khinai kulturéletből vett jelenetek nagyban megérdemlik figyelmünket. Látunk például egy egész porcellángyárat. Életnagyságú alakok dolgoznak, munkálkodnak, festenek s szemeink előtt történik, (természetesen mindig egy bizonyos fixírozott momentumban) az egész porcellángyártási eljárás. Az egyptomi szövő és a gall-román edénygyár reprodukálása is igen tanulságos. Nem kevésbbé érdekes a szabad művészetek palotája kiállításának az a része, mely az írás történetét ábrázolja. Itt is látjuk, amint a kezdetleges ákombákomokból, kőbe faragva, viaszba vágva, rézbe metszve, végre papírra írva, a mai betűk keletkeztek; mégpedig mindez szintén természet- és korhű alakok által bemutatva. De talán legtöbb érdekkel bír a »könyvnyomtatás története«, mely egy egész külön osztályt képez. Szükségtelen a könyvnyomtatás föltalálásának világfelforgató és korszellemátalakító befolyásáról csak egy szót is vesztegetnem. Olyan volna ez, mintha a Szajnába vizet hordanék. Ezért csak annyit akarok megjegyezni, hogy a Guttenberg kezdetleges mozgó typejeitől kezdve egészen a mai rotációs gépekig, a lassankénti fokozatos haladás rendszeresen ki van mutatva mind a különböző gépek modelljei, mind az általuk előállított nyomtatási eredmények által. Ez osztályhoz csatlakozik a rézmetszés, az érem és a pénzverde történeti kiállítása. Tovább menve, a zeneszerek gyártásának fokozatos fejlődését tanulmányozhatjuk, az egyszerű egyptomi hárfától kezdve a mai komplikált műszerek mindegyikéig. Ezzel kapcsolatban vannak kiállítva az optikai, a csillagászati és khemikai szerek. Felette érdekes látvány egy tizenhetedik századbeli alchimista, Michel Maier laboratóriumának bemutatása. A műhely közepét óriási kályha foglalja el, tele mindenféle edénynyel és lombikkal. A dolgozó asztalon vagy fél méter hosszú roppant vaskos könyv van, bőrkötésben és rézkapocscsal. Szerteszét pedig hordók, székek, könyvek és sok mindenféle szerszám hever. Maga az őszszakálú alchimista földig érő zöld köntösben, egy piros folyadékkal telt üveggel babrál. A falakon köröskörül titokzatos jelvények : egy önfarkát leharapó gyík s még sok egyéb. Közbeközbe pedig latin, görög és héber feliratok. A dolgozó asztal mögött ez van írva német nyelvben a falon : »Eine vierfaltige Feuerkugel regieret die Welt.« Elmúlt idők babonás koráról beszél ékesen ez a kép. A következő terem a »színház történeté«-nek van szentelve. A dekorációk, gépezetek, costume-ok, mind a fokozatos fejlődésben vannak bemutatva. A terem közepén áll Mounet-Sully, a Theatre-Frangais tragikusának viaszalakja, a Hamlet szerepében. Ez alak megragad, ez alak elbűvöl. Mennyi kifejezés van benne, mily elementáris erő, s mégis mennyi kétkedés, habozás! »Mourrir — der mir« — e szavak látszanak elhagyni ajakát, s az egész test tartása, az arc mimikája, a szem kifejezése illustrációul szolgálnak e két szóhoz, mely a szobor alapzatára van írva. Még tán lesz alkalmam megemlékezni valamikor Monnet-SullyHamletijéről, mely felfogásában lényegesen különbözik mindazon híres művészekétől, kiket eddig e szerepben láttam. De jellemző, hogy a kiváló francia tragikust épen e szerepben örökítették meg, (mert a márvány mellszobra is ott van.) Hiszen Hamlet-et Shakespere írta! S még mindig vannak, kik hisznek a régi mesében, hogy a franciák nem becsülik az angolok e nagy költőjét. No lám, hova nem ragadott el a shakespere-i hév. Bocsánat a kitérésért. Rögtön visszatérek a tárgyhoz. Monnet-Sully szobrán kívül ott látjuk még a többi kiváló francia drámaírók, színészek és színésznők mellszobrait és olajfestményeit. Az élő színészek és színműírók kis pantheonja ez. Franciaország tudja dicsőíteni a maga nagyjait, s mert ő teszi ezt, utána indul az egész világ — a francia nagyok glorifikálásában. Innen az a sok francia világhírű egyéniség. A többi nemzetek sokkal szerényebbek, de bizony gyakran a szerénység legalább is — oktalanság. Például ki tudott eddig a külföldön Madame Lamary-ról ? Most milliók és milliók látják mellszobrát, több szerepében ábrázolt olajfestményeit — s ez a sok millió ember megtudja, hogy létezik Madame Samary s hogy kiváló színésznő. Erre persze másutt nem gondolnak. S ez csak egy példa ezer közül. Így van ez az irodalom, a művészet s a tudomány terén is. Azt mondhatnám egy magyar atyafival, hogy Franciaország »érti a csíziót.« Azonkívül vagy félszáz, körülbelül egy-egy négyzetméter területet elfoglaló kis színpadot látunk, mindegyik más-más opera teljes dekorációját ábrázolva, így a »Sappho«, »Cid« , »Patrie«, »Zsidónő«, »Hugenották«, »Coppélia«, »Bűvös vadász«, »Próféta«, »Lahor királya« és az »Afrikai nő« s még számos dalműből két-három felvonásbeli kép van bemutatva. Látunk továbbá régebbi híres művészt és művésznőket, teljes costumeban, így Savival k. a. »Zenobia« szerepében (1778.), Talma a »Marigny fiá«ban (1805), Lavigne »Tankréd«-ban (1812.) egy múlt századbeli táncosnőt stb. Ez alakok is dicsérik mesterüket. A festészet történelme szintén igen ügyesen van bemutatva minden ágában. A freskó, viz, olajfestészet, aquarell és pastell, mind a maga fokozatos fejlődési menetében tárul a néző szeme elé. A szobrászat fejlődése is hasonlóképen van feltüntetve. A fa, márvány, kő, bronz és elefántcsontból készült minták érthetően mutatják e művészeti ág haladását és falait. A sebészeti műszerek kiállítását is meg akarom említeni, úgyszintén a földrajzi és népismei osztályokat. Kár is lett volna létezésüket legalább nem jelezni a részletekre, sajnos, már úgy sem terjeszkedhetünk ki. A közlekedési eszközök kiállítása, Sargon assyriai király (800 é. Kr. e.) egyszerű kocsijától fogva a modern vasúti szalonkocsiig mindent felölel, ami szárazföldön, vízben vagy jégben eddig közlekedésre szolgált. Az újabbkori tudományágak közül, úgy látszik, nagy haladást tett az »antropologie criminelle,« legalább erre engednek következtetni Henri Ferri és