Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-01 / 31. szám
— Természetes, mert kényszerülve vagyok rá. — Kényszerülve, hogy engem válaszsz ?! — Úgy van, nem tehetek róla, de ezt kell ten-niem; téged föláldozlak önző célomnak. — És mivel kényszerítesz ? — Várj csak. Kövérem már 14 éves korában — mi ezelőtt 4 évvel volt, — elhatározta, hogy soha sem megy férjhez. Szüleink már akkor nem éltek, s hogy mi indítál fiatal gyermeket ily balga elhatározásra, még sejtelmem sem volt róla. — Valószínűleg még máig sem változtatott elhatározásán. — Nenn vagyok bizonyos benne. Az utóbbi időben akadt ugyan egy pár komoly udvarlója, de ezek csakhamar visszavonultak. — Talán nem volt kilátásuk a szerencsére. — Természetesen. — No, és mit akarsz még tovább ? — Te vagy a választott! Aladár megtöltötte és kiürítette poharát, azután barátjára pillantott. — El — mondá — mennyire elhalványultál! Ne rémülj el, nem olyan nagy baj ez. Csaknem bizonyos vagyok benne, hogy te vagy az egyetlen, kihez nőül menne. Róbert arca valóban el volt sápadva, mintha valamely borzasztó csapás hírét vette volna , de nem kapott szívéhez, sem hajához, hanem mint a ki küldetését elvégezte, kinek életében egy nagyfontosságu befejező esemény ment végbe: helyéről fölkelt, lassú léptekkel megindult egy irányban s gondolatainak zavarában, saját tudatának alig derengő világánál odább-odább lépdelt a reá mosolygó gyönyörű völgy lejtőjén alább-alább. (Folyt. köv.) Proletárok. (Horvát elbeszélés a szlavóniai életből.) Irta Kozarac József. (Folytatás.) III. maszobának nagyon is mélyen bevette magát a falakba. E falak köröskörül repkénynyel és a legkülönfélébb képekkel voltak díszítve, melyeket a faluban e célra összekéregettek. Az egyik szögletből egy zöld, homorú cserepekből épült kályha kiállhatatlan meleget terjesztett, míg a másik szöglet egy hangszernek adott helyet. Mind sorban forogtak. De mivel a taktushoz senki sem értett, nem is lehetett megkülönböztetni, hogy keringő, négyes, vagy más táncdarabot játszanak és táncolnak-e ? Csak olykor-olykor hangzott egy elbusitó gyászinduló közbe. Megérkezésemkor a táncterem már túltömött volt. Némileg meg is lepett e világtól elzárt erdei faluban ennyi fényt és gazdagságot találni. Mindenfelé ékszerek csillogtak, ragyogtak. Laczkovics barátom is itt volt már. Büszkén és fesztelenül lépdelt egyik csoporttól a másik felé, azzal az eleganciával, melylyel a szalonhősök bírnak. Kifogástalanul öltözve, könnyedén, hanyag tartásával, elegáns alakjával, az ifjúságnak messziről való látszatával, még mindig megvesztegette a szemet. Minden oldalról a legnagyobb előzékenység és figyelem tárgya volt, anynyira, hogy első tekintetre is látnom kellett benne a főszerep vivőjét; őt követte minden szem. Mielőtt hozzá csatlakoztam volna, a társaságot vettem közelebbről szemügyre. Egyes elkülönzött csoportokból állott, melyek keveset törődtek egymással. Minden zajos mozgás dacára is hideg tartózkodás uralkodott ; egymást félvállról verése, s a saját személyiségének előtérbe helyezése volt általános. Közel a zenegéphez két ifjú tanító állott hosszú, kissé viseltes fekete szalonruhákban; az egyik folytonosan a nyakát forgatta jobbra balra, szűk lévén a nyakravalója, a másik szétterjesztett ujjakkal folyton sűrű tüskés, keményen felálló haját borzalta. Mellettük néhány alkalmazott az erdészeti osztályból, tarka kockás öltözékben, arany gyűrűkkel durva, kirepedezett kezek ujjain és a fehérségről a gallér fölött és fülek körül meglehetett tudni, hogy fél óra előtt szabadult ki fejek a borbély kezei közül. Leghátul egy szögletben ült nyugodtan, csak egy-egy szót váltva, három vagy négy intelligens külsejű úr, a sunyi tekintetekről ítélve, melyeket a kockás ruhák tulajdonosai időnként arra felé vetettek, a nagy fakereskedő cégek főnökei, legnagyobb részt bécsiek és franciák. A terem közepén két férfi lépdelt fel s alá, fontos arccal és élénk taglejtéssel,beszélgetésbe mélyedten. Az egyik angol bársony öltözékben, arany óralánccal, kis, csontos növésű alak, mélyen fekvő, nyugtalan szemekkel, melyek a világosságnál vöröses fényben villogtak, alsó állkapcsa erősen előre álló és rög Atyád vénül s belefáradt az országlásba. Hadd pihenjen ezentúl s adja át az uralkodó pálcát ifjabb férfiúnak, ki életerejében életet adhat. Félre mindennel a mi korhadt és elavult. Hadd keljen föl uj élet napja, valamint a tél jegéből életadó uj tavasz keletkezik.« Nicephor beszéde gyilkos tőr az Anna szivének, ki mindenre kéri, a mi szent előtte, hogy mondjon le ez őrületről. Nicephor hallgatagon visszavonul s Alexius, a császár és Irén, a császárné, megjelennek. A császár mosolyogva üdvözli lányát s fölszólítja, hogy a múzsáknak e szent hajlékában varázsolja vissza a múlt események elbeszélése által a hajdani dicsőség fényét. A császárné félbeszakítja őt azzal a megjegyzéssel, hogy a keresztes hadak fenyegetik a birodalmát. A császár eloszlatja aggodalmait s lányához fordul, hogy olvasson föl valamit történeti munkájából. Ebben a pillanatban lép be a császár kamarása s jelenti, hogy Tankréd személyesen kivánja átadni Bohemund levelét. A bebocsátott Tankréd átnyújtván a levelet, emlékezteti a császárt adott szavára, hogy a keresztes hadakat Palaestináig élelemmel látja el s hogy segédcsapatokat is ad melléjök. »Ellenkező esetben, — mondja, — Bohemund azt is el fogja’venni, a mire szerződésileg nincs följogosítva.« A császár válasza után, hogy ő a Bohemunddal kötött szerződést teljesítni fogja, Tankréd meghajtja magát és távozik. Irén figyelmezteti a császárt Tankréd fenyegetésére, mely közelgő szerencsétlenséget jelent, s inti őt, hogy távolítson el olyan szomszédokat és barátokat, kiktől sokkal inkább kell félnie, mint a legkonokabb ellenségektől. A császár látszólag igazat ad neki s panaszkodik uralkodási gondjairól. miid körszakállal benőve, mely sovány, sötét-sárgás arcát elfödte. Az elegáns öltöny és az arany lánc sehogy sem illett ez ember szögletes mozdulataihoz. A másik sokkal nagyobb és vállasabb volt, hatalmas koponyával és erősen napsütötte nyakkal, mely igen kellemetlenül ütött el a fehér gallértól; rövid felálló haja nem engedelmeskedett a ma esti frizura kényszerének. A széles orr és nagy száj, a fekete előfogakkal, már előre is látható ellenfelei voltak az értelmiségnek és a jellemnek. Ez volt Bozsics Márton és a másik Lipovac Josko. . . Majd bemástom én ezt a községbírót, hogy megemlegeti, ki az a Bozsics Márton! Mi köze neki ahhoz, hogy én miből élek és mit teszek? Még ő a járási hivatalnál mer följelenteni engemet, hogy én a népet izgatom, hogy folyamodványokat írok, hogy kicsalom a pénzt a nép zsebéből és effélét. Mit törődik ő azzal. Csak teheti tán mindenki, amit neki tetszik. Holnap felolvasom neked a közleményt, mit az újságba írtam. Rendre befeketítettem én őket, a községi elöljárót, a jegyzőt, a kerületi főnököt. Vakarhatják a fülek tövét, amíg olvassák. — A járásbirót is bele kellene keverned. — Ne aggódjál, oda sózok én mindnek. Azt is bele akartam keverni, ott ni, de még nem, ni, egész este a Zsófi mellett ül. Ez a meg nem nevezett minden kétségen kívül az én Pál barátom volt, mert amint később megtudtam, a nők, kiket mulattatott, Bozsics neje és leánya voltak. Az utóbbiban az ablakból látott szépségre ismertem. Közelükben volt a Lipovac házvezetőnője is, kit családiasan Éva néninek neveztek. Az egész társaság pillantásai főleg e csoport felé irányultak, noha csak azért, mivel Laczkovics ült Zsófi mellett, kivel élénken társalgott és sem az anyával, sem a nénivel nem törődött semmit, kik látszólag a társaságot szemlélgették s egymás fülébe sugdostak. Bozsicsné asszony, vagy is Nancsika, a mint a faluban nevezték, már elvirult volt és csak a finom profil árulta el, hogy valaha szépség lehetett. A korai kendőzéstől bőre ráncossá vált. Szemét lesütve tartó, mintha zavarba lett volna, miáltal kétségkívül szerénynek és jóságosnak kívánt látszani. Öltözéke divatból kiment színű, de korához illő volt. Ellenben nővére, Éva nagyon is fiatalos, világos-sárga ruhát viselt, melyet gömbölyű telt alakja a szétpattanással fenyegetett. Lehetett talán harminc éves, de oly elhízott, hogy arcának finom vonásai elvesztek a duzzadásban. Folytonosan nevetett nővére megjegyzései fölött és szemeit összehúzva, nyitott szájában két sor fehér fogát mutató... Látszólag hideg nyugalommal A harmadik felvonásban látjuk Konstantinápoly egyik terét, melyre több szűk utca nyílik. A tér egyik oldalán látszik a Bosporos ázsiai partja. Összegyűlt polgárok beszélgetnek egymással. Közöttük forgolódik a császári testőrség egy kapitánya. A háttérben lassú léptekkel átvonul egy őrjárat, mely öt bárdosból áll. Egy polgár kijelenti a kapitánynak, hogy ő boszankodik a keresztes vitézekre, kiket a császár mint zsoldosokat hozott ide, s kik most a hódítók szerepét játszák. A kapitány úgy véli, hogy ezek a zsoldosok nehézkes lépteikkel inkább medvékhez, mint emberekhez hasonlítanak. »Ők hó és jégboritott országukból jöttek ide, hogy életadó tiszta verőfényünkön sütkérezzenek. De lopnak, fosztogatnak, rabolnak. Ezeket nevezik a császár szövetségeseinek.« Másik polgár azt mondja, hogy a kereskedők, mészárosok, sütők már nagyon bizalmatlankodnak és semmit sem adnak többé kölcsön a polgároknak, mióta ezek a vallásos lovagok semmit sem fizetnek meg. Erre egy Dömötör nevű hajótulajdonos elbeszéli nekik, hogy a keresztesek Skutari összes hajóit erőhatalommal elfoglalták s egy fillért sem adtak érték. Innen azt következtetik mindannyian, hogy nemcsak összes ingó és ingatlan vagyonuk, hanem még életök is veszélyben forog. Aggodalmukban megerősíti őket Katanantis, az udvari csillagjós, a ki igy szól: »A csillagok rendkivülileg ragyognak. A fölkelő holdat halvány fátyol takarja. Tüzes vonalak húzódnak át az égen s titokszerű betűket képeznek. A minket környező lég nehéz, nyomasztó. Ezek csalhatlan jelei közeledő baleseteknek. Múlt éjjel, midőn a csillagok könyvében olvasók, fagyos érzet szállt meg s hajam minden szála fölállt. Láttam egy leroskadó trónt, az utcákon vérontást és a tengerből kiemelkedő vad kisértetet.« A következő este nyolc órakor a már említett mulatságra mentem, melyet a legelőkelőbb vendéglőben tartottak. Kivilágított ablakok, különös illat, zúgó moraj és hívó kiáltások voltak előre látható és hallható jelei annak, hogy itt valami különös készül. Magától érthető, hogy P... ben sem múlik el mulatság tánc nélkül s e célra a nagy vendégtermet rendezték be. De minden takarítás és szellőzés dacára is, pálinka és fris mész szaga volt érezhető; ama bizonyos meghatározhatlan gőze egy közönséges korcs-S mindnyájan, Bohemund kivételével, fölkiáltanak: »El Jeruzsálembe! Isten úgy akarja!« A második fölvonás helye a császári palota Konstantinápolyban. A színpadon látható Annának, a császár leányának, pompás dolgozószobája. Omaga gazdagon földiszitett asztal előtt ül, fejét balkezére támasztva s jobbjában kótollat tartva. Előtte egy félig beirt lap fekszik. Saját szavait olvassa rajta, melyekben férjét, Bryennius Nicephort, mint a legszebb, legnemesebb férfiút, mint második Akhillest, magasztalja. Ezalatt észrevétlenül lép be Nicephor, megáll neje mögött s olvassa a írást. Anna megijed s gyöngéden dorgálja, hogy titkos munkájába pillantott, melyet csak a következő nemzedékek számára ir. De végre megbocsát neki, mert még mindig úgy szereti, mint évekkel ezelőtt, midőn a patriarcha megáldotta s összeadta őket. Férje előtt nincs titka s átadja neki a munkát, melyben atyjának történetét megírta. (E munka címe »Alexius« s még most is megvan a byzanti történetírók gyűjteményében.) Nicephor szépeknek nevezi a múltnak napjait. Boldogan s gondtalanul élt a nejével. Iránta való szerelme volt egyedüli öröme, gyönyöre, tápláléka. De az élete nyugalmára következett egy más időnek hullámvetése, mely emésztőleg marcangolja. Szivében elcsüggesztő érzelem dúl. Ő, a császár veje, jelentéktelen hiábavaló szolgának tartja magát, ki sem önmagának, sem hazájának nincs hasznára. Oly közel áll a trónhoz, hogy kezével érintheti s mégis oly távol van tőle, mintha ösvénytelen hegyek s mély tengerek választanák el attól. Anna elborzad a lázas nagyravágyásra, mely férjének vérét oly annyira megzavarja, hogy atyjának koronája után eped, ki őt kitüntetésekkel halmozta el. Nicephor mentegeti magát egy felsőbb hatalommal, mely őt a trón fénye után zaklatja. — 222 —