Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-01 / 90. szám
van s beszélgetés közben rendesen a szegnek a fejére szoktak ütni. A vidám és eléggé gondtalannak látszó csoportok mellett sátrak vonulnak el hosszú sorban, honnan pecsenyeillat áradoz, melyek előtt tizenkét éves leánykák ácsorognak, egy-egy csapat wisky-ivó társaságában. A leánykák sóvár szemmel nézik a kirakott pecsenye szeleteket. Senki sem sejtette eme fiatal gyomrok szomorú elégiáit, melyeknek nem igen van közük egyéb tápszerhez, mint burgonyához, sült vagy főtt állapotban. Egyike ezeknek a fiatal leányoknak, lehető közel férkőzve a pecsenye-kiállításnak, kinyújtotta a kezét s hirtelen elcsípve egy darabka sültet, mohón kezdte azt falni, midőn egy angol suhanc, ki a sátorban mint segéd volt alkalmazva, rákiáltott: — Várj csak, te bele! Ugyanakkor már megragadta a leánykát s épen ütlegekben akarta részeltetni, mielőtt a rendőrnek átszolgáltatta volna, midőn egy tisztességes öreg asszony kíséretében levő fiatal leány, ki karján egy kosár halat tartott, a tolvaj leánykának védelmére kelt. — Mire becsüli ön azt a darabka húst ? — kérdezte. — Legalább is tiz fillérre. Azt hiszi ön, hogy ez a kis semmirekellő kárpótlást nyújthat nekem azért ? A többi gyermek ezt a jelenetet közönyösen szemlélte. A gyermeknek az anyja meg sem mozdult a helyéből. A fiatal leány elővette zöld selyem erszényét, kiszámlált belőle tiz fillért s átadta a segédnek. — De aztán nem szabad többé ezt a dolgot ismételni, — szólt feddőleg a gyermekhez fiatal pártfogója, mig az épen az utolsó falatot nyelte le. — Hogy hívnak téged ? — Trécynek. A kis tolvaj apró barátnői irigy szemmel nézték, a mint ez az elhódított sültet nagy élvezettel nyeldeste. Az utat vásáros nép lepte el, üres és telt kosarakkal s a tolongó emberek nem sokat törődtek a fiatal leány küzdelmével, ki kétségbeesett erőlködéssel iparkodott magának rést törni, hogy tovább haladhasson. Néhány perc óta egy férfi folyvást szemmel kisérte őt s most közeledett, fölszólította a tolongókat, hogy nyissanak utat s mindenki engedelmeskedett parancsának. Öltözete fölött ez az ember hosszú vászon ingformát viselt. Termete magas volt, feje erélyt árult el s mélyen fekvő fekete szeme villogott. Ez egy »molly-maguire« volt. Eme különös embert mindenki némán bámulta s a paddyk szerették és féltek tőle. Senki sem volt talán közülök, ki hálásnak ne érezte volna magát s áldozatkészségének bizonyitékát ne tapasztalta volna. Ő lelke volt a hazának, mely nem halt meg s nem halhat meg addig, mig földön ehhez hasonló emberek élnek. Ő bizonyos társaságnak a tagja volt, mely vagy szította a lázadást vagy lebeszélte arról a népet, a körülmények szerint. Türelme nem volt egyenlő önzéstelenségével s nyilván kimutatott jósága határtalan volt. A szegény elnyomottak, védtelenek folyvást figyelme tárgyait képezték; de a gyöngeséget nem ismerte. Ha az üldözések elől, melyeknek ki volt téve, valamely viskóba menekült, a hajlék lakóinak apraja-nagyja inkább hajlandó lett volna tűzhalált szenvedni, semmint őt elárulni. A nép, barátja volt, utat nyitott neki, segített minden törekvésében, követte tanácsait, mert ezek igazságon alapultak és mindenkor engedelmeskedett neki. (Folyt. köv.) tudná a hatalom helyét úgy tölteni, mint a kancellár, ki a szabad eszméktől ijedező beteges királyt csak áltatja s az alkotmányt kívánó néppel szemben az a politikája: »ágyú, puska, szurony.« Ehhez nem kell nagy tudomány. Philibert lenézi ez embert, de szeretne a helyén lenni. Megint csupán a felesége férje lenni, »asszonyhajótól vontatott ladik« ; nem elég neki — mint neje csititja — a királyi asztalnál ebédelni; a szellem lakomájára vágyik, tiszteletre, méltánylásra, hódolatra. Kicsinyeive szól a felesége eszéről, mely mindig udvari ebédek körül forog, s felejti, hogy nejének köszönheti azt is, hogy most a királyné kamarása. Igaz, hogy nincs egyéb dolga, mint naponként kikocsizni az elégületlenségéért egy közel falu kastélyába zárt mostoha anyakirálynénoz s hirt hozni egésségéről az udvarba; de gondolja, majd segít magán ; a kancellár ép most mondá, hogy »fényes meglepetést tart számára« s megveregette a vállát. Mi lesz ez ? Csak nem adja át neki hivatalát! Erőt érez kezében Philibert, hogy országokkal játszék, mint golyókkal. Kliótól óhajt történeti nevet, s amíg így nagyra tör, egy jámbor furfang, melyet saját neje és lánya, Carina eszeltek ki, egyszerű, tudtán kívüli levélhordozóvá teszi. A király bizalmatlansága ugyanis nemcsak az öreg királynét záratta egy palota magányába, hová a király nejének sem szabad lépnie, hanem a királyné szeretett fivérét, Albert herceget is, mert az alkotmányra vágyó néppel tart, száműzte az országból. A herceg a magányos palotában lappang s csak néha titkon találkozik a királynéval; hogy mikor, azt levélben írják meg egymásnak s a leveleket mindig Philibert viszi és hozza a kalapjában, a nélkül hogy tudná. Nem veszi észre, hogy saját neje vagy lánya csempészik a kalapba a levelet s veszik ki abból a választ. Philibert csak magasba szálló ihletével gondol, s gyönyörködve hallgatja vidám lányát, midőn azt mondja, hogy ő is röpülni szokott, »a sassal száll a felső régiók fényes körén«, s büszkén sóhajt föl: »Látszik, hogy a leányom! Mért nem született fiúnak!« Jön egy fiatal gróf, Cantarini, ki egyszerű , megkéri a lánya kezét, mert Carina szép, kedves és gazdag. Az apa nem ad kosarat, de megkívánja, hogy ne csak lányát szeresse, hanem őt is. Vagyis legyen segéde, eszköze, bámulja őt mint államférfiút s igyekezzék történetivé tenni nevét! De hogyan ? Segítsen megmenteni neki a trónt és hazát, fölfedezni valami sötét, ármányos összeesküvést, mert van az most mindenütt. Amint hogy van is összeesküvés, — ■ tehát ez sem egészen hóbortos képzelgés, — de nem ott van, ahol Philibert keresi. Sőt Cantarini grófnál is hiába keresi a szálak nyomát, mert ez a fiatal úr testőrökkel, víg fickókkal csak kalandokról, tréfákról, szerelmi csínyekről beszél, s hallott most is egy vén bolondról, ki kalapja bélésében tudtán kivűl hordoz szerelmes leveleket. Philibert mindjárt a maga kalapjára gondol, megtapogatja annak bélését s meglepetve vesz észre abban valami levelet. Lerázza a grófot a nyakáról, s megnézi mi van a levélben: »Ma lehet! A jelszó : három galamb !« Mi ez ? Szerelmi üzenet vagy összeesküvés ? Inkább ez utóbbit hiszi, mert arra vágy. Most már történeti névvé lehet. Viszi a levelet, hogy megtudja a választ. Amig távol jár, megtudjuk, hogy a király nem tud megbocsátni száműzött sógorának, hiába kéri szívszorongva a királyné, ki most már titkon sem merne vele találkozni, ha a Philibert neje nem biztatná. Látunk továbbá egy különös, de kedves jelenetet, amint Carina, kit nemcsak Cantarini gróf kért meg, hanem a kancellár is meg fog kérni, találkozik azzal, akit fiatal szívvel szeret: Emanuellel, távoli rokonukkal, ki messze fekvő szigetükről hozott jó híreket és virágbokrétát; félénk e szép leánynyal szemben, kardforgatáshoz nem tud. — Carina ad neki vívóleckét, de nem boldogul vele, ellöki mind a két kardot s rá kiált: gyáva! De a megbántott ifjú tiltakozik: ő nem gyáva ! A bátorságnak egyéb faja is van, mint az, mely ütni, vágni, ölni tud. Uj eszmék szültek uj eszményeket. A szellem széttöré bilincseit s a nyers erővel, régi zsarnokával, merészen szembe szállott, kardja ellen betűt állít, ágyúi ellen szabad szóval küzd. Ő is azok közül való, kik így küzdenek. Vitézi tornán nem nyer díjat, de meghal azért, akit szeret. S nem gyáva! Carina meglepetve hallgatja. Ez ifjú arca lángol, szeme villog, szavában indulat ég. Látszik, hogy hatalmat vett a leány szívén. Philibert jő vissza az olvasott és visszatett válaszszal, melyről nem tudja, hogy kinek szól. Lányára nem gyanakszik, de mikor ez titkon kiveszi a levelet, megdöbbenve rohan rá, kérdve tőle, hogy kinek szól a válasz ? Hiába vallatja, Carina nem árulja el. Csak annyit mond, hogy nem szerelmi cselszövény. Akkor hát összeesküvés! Megijed, hogy lánya is bűnös, neje is bűnös, de hogy Carina el ne áruljon semmit, hivat egy udvari papot, kinek a legközelebbi püspökséget ígéri, ha szót fogad s lányát elviszi az Orsolya-szüzek közeli kolostorába. Hiába mondja neki Carina: »Papám, bakot fogsz lőni,« ő rohan a nagyratermettség ösvényén. Az van írva a válaszban: »Tíz órakor a rendes helyen!« Majd meglátja, mi lesz akkor ? Addig pedig lesi, hogy ki nyúl a kalapjához a válaszért. Cantarini gróf nem nyúl. De a saját neje, Leona elviszi a kalapot. Utána akar rohanni, de nem lehet, mert a királyné ép indul a kápolnába s a Philibert karját kéri. Most már nem tudja, hogy mi történhetett körülte, egy pillanatban a saját neje szerelmi cselszövényére gondol s a másikban magánkívül gorombáskodik: »Sokkal vénebb s rátabb!« A második felvonásban, mely a Philibert lakosztályában játszik, Santa Rosa gróf, az alkotmányos törekvés egyik főembere tűnik föl, amint Emanuellel beszél a kitörendő mozgalomról. Philibert erről nem is álmodik, őt csak a kalapjának titka bántja. Nem tudja, hogy váljon neje az ő becsülete vagy hazája ellen esküdt-e össze ? Nem figyel az Emánuel gazdasági jelentéseire sem s elkergeti Leonáért, a ki csak kineveti kései féltékenységéért s magára hagyja. Philibert ekkor attól ijedez, hogy a nagyság utján összeütközhetik családi legszentebb érzelmivel, mert ha lánya is összeesküvő, hogy legyen ő annak Brutusa, holott Brutus sem lett volna Brutus, ha fia helyett ilyen szép kislánya van. Ekkor jön a kancellár, hogy röviden, kategorikusan megkérje a Carina kezét. Az apa odaígéri neki, mert ha a kancellár lesz a veje, bátran fölfedezheti az öszzeesküvést, lányának nem lesz baja. El is mondja neki mindjárt, hogy összeesküvés nyomán van. A kancellár kap rajta, s mohón kérdi: hol van, rég tartozik a királynak egy * 657 hazai irodalom, művészet. * Az »Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és képben« című néprajzi vállalatnak Karinthiát és Krajnát tárgyaló kötetéből megjelent a harmadik füzet (105. füzet). »Karinthia története«, melyet Aelschker Edmund irt és Acsádi Ignác fordított, befejeződik benne. Zuckerkandl Emil pedig »Karinthia és Krajna népét ismerteti. A történeti fejezethez Luntz, Liegl és Charlemont rajzoltak képeket régi falfestmények után. A néprajzi fejezet illusztrátora Charlemont, rajzolva német és szlovén paraszttípusokat. * Magyar legendás könyv. Pater Angelicus és Hofbauer Ignác kiadják két kötetben a »Szentek életé«-t. Ez évben az idegen szentek életleírását bocsátják közre, kéthavonkint megjelenő füzetekben. Az adatok a leghitelesebb legendáriumokból merítvek. A szentek élete az év minden napját követő sorrendben olvasható. Megjelent eddig két füzet, március 4-ikéig terjedő tartalommal.. Az egész mű 1890. évfolyamában be lesz fejezve. Ara az egész műnek 3 frt 50 kr., mely összeg főt. Mészáros Kálmán atyához küldendő Budapestre, Ferencieknél. A mű tiszta nyomású, népies irályban tartva és számos képpel illusztrálva. Az idegen szentek legendáriumát fel fogja váltani a »Magyar szentek élete.« Mészáros Kálmánnál rendelhető még meg a »Legszentebb Rózsafüzér Királynéja« havi folyóirat is, valamint a »Kis-Könyvtár« havi folyóirat. Mindkét füzet ára egész évre 1 frt 20 kr. Teljes példányok kaphatók. * A nemzeti zenede tegnapi növendékhangversenyére a redoute kisterme, mint rendesen, szorongásig megtelt. A közönség a közreműködőket valósággal elárasztotta buzdító tapsaival, de az elismerő nyilatkozatokat több törekvő fiatal növendék meg is érdemelte. A zongoraosztályból Birmann Miksa tarthat igényt elismerésre, id. Ábrányi Kornél szép nocturnéjét és Liszt 4-dik magyar rapszódiáját gyakorlott technikával adta elő. Ugyanez osztályból még Olgyay Kálmán és Grossmann Irén, Hidvéghy Ida és Korcsák Ida kisasszonyok adták jelét dicséretes igyekezeteknek. A hegedű-osztályból Hubay Jenőnek két tehetséges tanítványa, Kemény Rezső és Friedmann József, mint már több ízben, tegnap is tetszést arattak. A műsornak sikerült száma volt Beethoven c-moll hármasa, melyben a gordonkarészt Kugler István játszta gondosan. Déry Jolán kisasszony Haydn »Teremtés« című oratóriumából énekelt egy részletet. A hangversenyt hét növendéknek hegedű-együttese, Paganini »Moto perpetuo«-ja fejezte be. * Új regény: »Összekuszált fonalak« címen adta ki Vértess József, aki több elbeszélés, regény és tárca közrebocsátásával mutatta meg, hogy tudja a tollat forgatni. Egy földbirtokos családot rajzol új művében, melyet a gyermekek ferde nevelése s a szülők gyengesége tönkre tesznek. Az egyik leány férjhez megy ahhoz, akit szeret, de az egy léha férfi; a másik leány, mert a báró, ki neki udvarol, nőül nem veszi, férjhez megy boszuságból leggazdagabb kérőjéhez. Később, a báró visszatérne az asszonyhoz s az hiúságból elfogadja udvarlását. A grófné és a másik nővér férje szintén összekerülnek s a házasságtörők chassé croiséeját közös bankjuk válsága rontja szét. A báró nagyon nyomorúságosan viseli magát, párbajban el is esik s a házi béke ezzel mindenüvé visszatér. Szövevényes mese, józan előadás a könyv dicsérhető tulajdonságai. Ára 1 frt. * „Turul.“ A heraldikai és genealógiai társaság közlönyének idei első füzete több oly dolgozatot tartalmaz, mely a genealógusok érdeklődésére számíthat. Majláth Béla a »Liptómegyei törzsökös családok az 1526. évig« című dolgozatát kezdi meg e füzetben. Ama családok történetét mondja el, melyek Liptómegye művelődési korszakának első és főtényezői valának, egyúttal megvilágítja a megye kevéssé ismert vagy részben ismeretlen birtokviszonyait és benépesítését. Először a Sepere törzsről, melyhez a Rásztokay és Szalay családok tartoznak, azután a Bogomér nemzetségről szól, mely magában foglalja a Szmrecsányi, Szentiványi és Baán csalá