Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)

1890-04-04 / 93. szám

Péntek, 1890. ápril 4. 93. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 írt Negyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalai (Budapest, ferenciek­ tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 27-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn fél évén, nyújt válogatott szépiro­dalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő hír­rovatokat. Dolgozó társai régi jeles írók és fiatal tehetségek. Kiadója az Athenaeum társulat. Elő­fizetési ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« Tavasz. Minden tavasz újság, öröm. Kinyílt égen, nyíló rügyön, Fénylő, vidám napmelegen, Fénylő, vidám gyermekszemen. Keresem a város végét, Zöld vetésű mezőségét, Dűlő táblák völgyét, halmát, A pacsirták birodalmát. Akár mindig itton lennék, Kivül otthon, itthon vendég . Ne gyi, fakó! ne gyi, szürke! Hadd merülök a légürbe. Hadd teljék be földről, égről, Magasságról, messzeségről, Hadd teljék be lelkem kéjjel, A tavasz lehelletével! Azért, hogy most ki-kijárok, Mindig haza is találok. Fészket rak a madár, látom, Vár a fészek­­ro­jádon?­De az után erre, arra Akadok több másolatra: Ott szántanak, erre vetnek, S velek ím: az anya, gyermek. Oh ez a kép mindig bennem, A szivemben, a lelkemben ! Oh ez a kép a világon Örökös szép tavasz-álom. Dömötör Pál. -----^1»-----­ A szenvedésről. (Angol elmélkedés.) A fájdalomnak nagy mértékben megvan az a tulajdonsága, hogy dicsőit. A­ki nehéz megkisérte­­tést bátran elbír tűrni, azt embertársai szemében tiszteletgerjesztő nimbusz övezi. A jellemnek, mely valóban nagy akar lenni, hasonlítania kell a Krisztus feszületéhez, melyet magas­ság, szélesség és mélység jellemeznek. A magasság kü­lönösen nagylelkűség által mutatkozik, a szélesség jótékonyságban, a mélység pedig hősies megadásban a legnehezebb megpróbáltatások között, mert mint a vihar a hajók iskolája, úgy válságok próbálják meg a nemes bátorságot. A halál menedék az élet igazságtalanságai elöl, — mondta egy régi bölcs. Sokan e mondást a sze­rencsétlenségben ismétlik és­­ öngyilkosságra for­dítják. Pedig ehhez kereszténynek, embernek nincsen joga. Hivatást kell teljesítenünk e földön, s a­ki ezen hivatás elől kitér, nagyobb bűnt követ el, mint az, a­ki hivatását rosszul tölti be. Nincs jogunk köteles­ségeinket választani, vagy azokat gyáva megszökés által megsérteni. Vannak olyanok, a­kik öngyilkosokká lesznek, igy gondolkodva: »Mit csináljak én már e világban, a­hol ezentúl fölösleges vagyok?« Pedig nincs semmi és senki fölösleges a földön. Ha már nem bírsz többé igazságosan cselekedni, tudj mint igazságos lény szenvedni és példád üdvösebb lesz az emberekre nézve, mint tetteid. Vannak mások, kik hiúságból keresik a halált s ezek a legegyügyűbbek, mert nincs a földön dicsőbb valami, mint szerény türelem a válságok közepett. Az ember nagy tettekre képes. Látjuk gyak­ran, mint dacol a legborzasztóbb veszedelmekkel, s hogy a tömeg láttára embertársának életét meg­mentse. Látjuk, hogy az ellenség tüzelése közben rettenetes sáncokat mász meg és szent lelkesedése pillanatában föláldozza életét. E fényes tettek azon­ban mindig csak tökéletlen nyilvánulásai amaz er­kölcsi erőnek, mely az emberben lüktet, mert azt lehet mondani, hogy ő ama dicsőségben, mely e ma­gas tetteket követi, oly külső eszközre talált, mely képes őt igen felbátorítani. De ha az ember, hosszú és titkos szenvedések által egész a tehetetlenségig elgyöngülve, mégis erősebb a szenvedésénél, csak akkor mutatja ki lelkének egész nagyságát! Minden erélyét kénytelen összeszedni s csupán magából kell ama segédeszközt meríteni, mely biztos győzelemre vezet, oly győzelemre, melyről a világnak nem kell tudnia, s elmondhatja, mint ama nagy száműzött. Hála szerencsétlenségemnek, leplezetlenül fognak meg­ítélhetni­­, s a kőre, mely földi maradványait fogja födni, a régiek e nagy szavát írhatják: »Ilic jacet vir.« (Itt férfi nyugszik!) Ez ama gondolat, melyet egy bölcs e szavakkal fejezett ki: »A béketüre többet ér, mint az erős ; s a ki indulatán uralkodni tud, erő­sebb, mint az, a ki városokat hódit.« Minden tükör hizeleg, csak a szenvedések tükre nem, mert csak ez mutat bennünket külsőleg úgy, a minek bensőleg vagyunk. Midőn Epiktet az urának, ki az ő lábát eltörte, nyugodtan felelte: »Hiszen mondtam neked, hogy elfogod törni,« szavaiban és nyugalmában ugyan sok büszkeség rejlett, de nagy­ság is, mert volt benne valami abból, a­mi korunk­nak hiányzik, abból az erkölcsi erőből, melyet a régiek »fortitudo«-nak neveztek. Valóban nincs magasztosabb, mint alázatos­sággal viselni a nagy megpróbáltatásokat. Életem­­ folyamában sok csodát láttam az Alpesek ormaitól egész a sorrentói erdőcskéig, megnéztem a Colis­­seumot ama kupola tetejéről, melyet Michel Angelo az egekbe emelt; a velencei Szent­ Márk temploma és a doge-palota előtt elmélkedésbe mélyedtem; de van egy csoda, melyet inkább szerettem volna nézni: Silvio Pellico szelíd és nyugodt vonásait a spielbergi börtön boltozatai alatt, vagy még inkább szent Pált, midőn a halálba menve, szent Pétert megölelte. Krisztus a kereszten minden nagyság fájdal­mas sorsának képe a földön. Kérdezzétek a történel­met s megdöbbentésetekre meg fogja nektek mutatni, hogy minden nagy lélek dicsőségének és erényeinek utolsó szentesítéseként a szenvedés van fenntartva. Nézzünk csak a Jób korától fogva, ki egy sze­métdombon sóhajtozott, vagy Sokrates korától fogva, ki büröknedvet ivott, nézzünk a vértanuk sorain ke­resztül egész a mi napjainkig: hol az a hős, a­kinek élete ne lett volna keserű ? Hol van az a lángész, ki­nek homlokára a megpróbáltatás elfeledett volna töviskoronát nyomni? Homerről, Themistoklesről, Phocionról vagy Hannibálról nem is szólva, hallom Scipiót felkiáltani: »Háladatlan haza, poraimat nem fogod bírni/« Látom a Cicero fejét a fórum szószé­kére szögezve, még mielőtt a keresztelő János feje a tányéron Herodiás szemét gyönyörködtette volna. Chrysostomus a száműzetésben zárja be ajkait. A­ vak Belizár kenyérért koldul Byzanc utcáin. Dante mosolyogni csak abban a percben tudott, midőn a halál megcsókolta fonnyadt homlokát. Camoens kór­házban múlt ki. Tasso bezárkózva mint őrült, macs­kaszemeket kívánt magának, hogy halhatatlan köl­teményeit éjjel is írhassa. Milton vakon élt, mint Homer. Columbus ama világból, melyet ő fedezett Miserere. (Tanulmány.) Irta Justh Zsigmond. (Folytatás.) Meg fogja-e még azt érthetni, hogy az, a­mit érzésben ad ember embernek, az ér a világon a leg­többet, s hogy az egész élet lényege csak ez, akár szeretet, akár szerelem, akár szánalom formájában. Mert a törpe a maga nevetséges, kicsinyes hibáival csak úgy szenved és szánalomra méltó, mint az óriás, ki hatalmával, erejével a világ­gal áll szemközt. Minden ember hátán ott a kereszt, minden emberben találhatunk olyan rést, a­melyen keresztül rokonszenvvel, mert szánalommal közeled­hetünk hozzá. A­ki maga vigasztalásra szorul, vigasztalva megkönnyebbítheti életét. Márc. 24-én. Ma Ethel kinn töltötte a napot. Nagyon meleg, közlékeny volt velem. Miért mele­gebb, mint rendesen? Változást éreztem egész lényén, viselkedésén velem szemben. Beszéltetett előbbeni életemről, kérdezősködött: hogyan jutottam ennyire. Meg akart-e ismerni, igazán érdeklődött-e irántam, nem tudom. De egy pillanatban szemei kényesek lettek. . . »Úgy értem önt, — szólalt meg egyszerre, — ma még jobban, mint tegnap, mint valaha.« A sivatagnak indultunk neki. Lassan, lassan ha­ladt, én követtem, ki messzire a szállóháztól. Megállt s némán átnyújtotta nekem a keblén levő ibolyákat. Én megcsókoltam forrón a kezét... úgy érez­tem, hogy a rég elvesztett, lágy fugalmai járják át testemet, s egyszerre csak így szólaltam meg: »Szép, szép mégis az élet.« S ő bánatosan mosolygott rám. . . Egy óra múlva visszalovagolt Kairóba. Este Massanownál voltam, ki ma jobban köhö­gött, mint rendesen, szemei lázasan ragyogtak, de azért közönyös arccal szívta a tizedik szivarát. »Lássa, én is egész életemben a nagy világgal, a társasággal álltam szemközt«, mondtam neki, »de azért a hangversenyeimben csak úgy, mint mű­veimben, mindig az egyesnek adtam oda lelkemet. Egy pár embernek játsztam. írtam, éltem.« »De kinek éltem volna én? A táncosnőknek? A klubbeli barátoknak? Vagy lovászaimnak?« »A­ki nem keres, nem talál.« »Hogyan keressek? Önnek magától nyíltak meg a szinig-csordultig megtelt szivek. Ön vonzotta őket munkái, játéka által. Engem ki ismert volna fel a tömegben ? Csak ruháimat látták... de az igaz, nem is kerestem senkit, mert nem féltem a magánytól, az egyedülléttől.« »Egyedüllét?, elhagyatottság, amint akarat­nyilvánítás nélkül jö létre.« »Igaz, de már késő. Kinek adjam oda szíve­met ? Hiszen ezzel most már nyavalyámat is nyújta­nám át annak, a­ki érzéseimet kéri. A szenvedéstől (még a mások szenvedésétől is) fél az ember.« »Nem mindenki.« Kétkedve nézett r­ám. Nem tudom, bennem ké­telkedett-e, midőn ezt mondtam, vagy pedig abban, a­mit mondtam. Csak annyit tudok, hogy tekintete szavai rosszul estek nekem. Márc. 25-én. Egész nap Massanon ágya mellett voltam. Nagybetegen feküdt. Tüdőbajához influenza és májbaj járult. Még kutyája sem volt mellette. Egye­dül, elhagyatva feküdt, mereven nézve maga elé... tán a halállal vélt szembe nézni. Végtelen szána­lom fogott el, megértettem érzelmeit. Hiszen én ma­gam is pár hónappal ezelőtt csak úgy voltam, ha nem rosszabbul, mint ő most. Aztán meg jövőmet is lát­tam helyzetében. Igyekeztem felvidítani s beszéltem neki eddigi életemről, terveket kovácsoltam, úgy mint már hetek és hónapok óta nem, beszéltem neki azok­ról, a­kikhez egy élet érzelmei kötnek. Igyekeztem felvidítani. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy az életet mégis csak a legnagyobb fénynyel a ragaszko­dás, a szeretet hinti be. Beszéltem neki barátaimról s a rég elhagyott hazáról, lassan-lassan az érzés lap­pangó mindenségét igyekeztem lelkében felébresz­teni. Igyekeztem figyelmét önmagától elvonni, a kül­világot pedig megéreztetni általa, hogy így újabb, más érdek fűzze az élethez. Aztán zongorámat a szo­bájába tétettem át. Azokban a szomorú alkonyati órákban, midőn a betegre egész kétségbeesése, lelki, testi szenvedése ránehezedik, játszottam neki régi, bús orosz dalokat. Felidéztem a dalok szárnyain

Next