Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-04 / 93. szám
Péntek, 1890. ápril 4. 93. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 írt Negyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalai (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 27-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn fél évén, nyújt válogatott szépirodalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő hírrovatokat. Dolgozó társai régi jeles írók és fiatal tehetségek. Kiadója az Athenaeum társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« Tavasz. Minden tavasz újság, öröm. Kinyílt égen, nyíló rügyön, Fénylő, vidám napmelegen, Fénylő, vidám gyermekszemen. Keresem a város végét, Zöld vetésű mezőségét, Dűlő táblák völgyét, halmát, A pacsirták birodalmát. Akár mindig itton lennék, Kivül otthon, itthon vendég . Ne gyi, fakó! ne gyi, szürke! Hadd merülök a légürbe. Hadd teljék be földről, égről, Magasságról, messzeségről, Hadd teljék be lelkem kéjjel, A tavasz lehelletével! Azért, hogy most ki-kijárok, Mindig haza is találok. Fészket rak a madár, látom, Vár a fészekrojádon?De az után erre, arra Akadok több másolatra: Ott szántanak, erre vetnek, S velek ím: az anya, gyermek. Oh ez a kép mindig bennem, A szivemben, a lelkemben ! Oh ez a kép a világon Örökös szép tavasz-álom. Dömötör Pál. -----^1»----- A szenvedésről. (Angol elmélkedés.) A fájdalomnak nagy mértékben megvan az a tulajdonsága, hogy dicsőit. Aki nehéz megkisértetést bátran elbír tűrni, azt embertársai szemében tiszteletgerjesztő nimbusz övezi. A jellemnek, mely valóban nagy akar lenni, hasonlítania kell a Krisztus feszületéhez, melyet magasság, szélesség és mélység jellemeznek. A magasság különösen nagylelkűség által mutatkozik, a szélesség jótékonyságban, a mélység pedig hősies megadásban a legnehezebb megpróbáltatások között, mert mint a vihar a hajók iskolája, úgy válságok próbálják meg a nemes bátorságot. A halál menedék az élet igazságtalanságai elöl, — mondta egy régi bölcs. Sokan e mondást a szerencsétlenségben ismétlik és öngyilkosságra fordítják. Pedig ehhez kereszténynek, embernek nincsen joga. Hivatást kell teljesítenünk e földön, s aki ezen hivatás elől kitér, nagyobb bűnt követ el, mint az, aki hivatását rosszul tölti be. Nincs jogunk kötelességeinket választani, vagy azokat gyáva megszökés által megsérteni. Vannak olyanok, akik öngyilkosokká lesznek, igy gondolkodva: »Mit csináljak én már e világban, ahol ezentúl fölösleges vagyok?« Pedig nincs semmi és senki fölösleges a földön. Ha már nem bírsz többé igazságosan cselekedni, tudj mint igazságos lény szenvedni és példád üdvösebb lesz az emberekre nézve, mint tetteid. Vannak mások, kik hiúságból keresik a halált s ezek a legegyügyűbbek, mert nincs a földön dicsőbb valami, mint szerény türelem a válságok közepett. Az ember nagy tettekre képes. Látjuk gyakran, mint dacol a legborzasztóbb veszedelmekkel, s hogy a tömeg láttára embertársának életét megmentse. Látjuk, hogy az ellenség tüzelése közben rettenetes sáncokat mász meg és szent lelkesedése pillanatában föláldozza életét. E fényes tettek azonban mindig csak tökéletlen nyilvánulásai amaz erkölcsi erőnek, mely az emberben lüktet, mert azt lehet mondani, hogy ő ama dicsőségben, mely e magas tetteket követi, oly külső eszközre talált, mely képes őt igen felbátorítani. De ha az ember, hosszú és titkos szenvedések által egész a tehetetlenségig elgyöngülve, mégis erősebb a szenvedésénél, csak akkor mutatja ki lelkének egész nagyságát! Minden erélyét kénytelen összeszedni s csupán magából kell ama segédeszközt meríteni, mely biztos győzelemre vezet, oly győzelemre, melyről a világnak nem kell tudnia, s elmondhatja, mint ama nagy száműzött. Hála szerencsétlenségemnek, leplezetlenül fognak megítélhetni, s a kőre, mely földi maradványait fogja födni, a régiek e nagy szavát írhatják: »Ilic jacet vir.« (Itt férfi nyugszik!) Ez ama gondolat, melyet egy bölcs e szavakkal fejezett ki: »A béketüre többet ér, mint az erős ; s a ki indulatán uralkodni tud, erősebb, mint az, a ki városokat hódit.« Minden tükör hizeleg, csak a szenvedések tükre nem, mert csak ez mutat bennünket külsőleg úgy, a minek bensőleg vagyunk. Midőn Epiktet az urának, ki az ő lábát eltörte, nyugodtan felelte: »Hiszen mondtam neked, hogy elfogod törni,« szavaiban és nyugalmában ugyan sok büszkeség rejlett, de nagyság is, mert volt benne valami abból, ami korunknak hiányzik, abból az erkölcsi erőből, melyet a régiek »fortitudo«-nak neveztek. Valóban nincs magasztosabb, mint alázatossággal viselni a nagy megpróbáltatásokat. Életem folyamában sok csodát láttam az Alpesek ormaitól egész a sorrentói erdőcskéig, megnéztem a Colisseumot ama kupola tetejéről, melyet Michel Angelo az egekbe emelt; a velencei Szent Márk temploma és a doge-palota előtt elmélkedésbe mélyedtem; de van egy csoda, melyet inkább szerettem volna nézni: Silvio Pellico szelíd és nyugodt vonásait a spielbergi börtön boltozatai alatt, vagy még inkább szent Pált, midőn a halálba menve, szent Pétert megölelte. Krisztus a kereszten minden nagyság fájdalmas sorsának képe a földön. Kérdezzétek a történelmet s megdöbbentésetekre meg fogja nektek mutatni, hogy minden nagy lélek dicsőségének és erényeinek utolsó szentesítéseként a szenvedés van fenntartva. Nézzünk csak a Jób korától fogva, ki egy szemétdombon sóhajtozott, vagy Sokrates korától fogva, ki büröknedvet ivott, nézzünk a vértanuk sorain keresztül egész a mi napjainkig: hol az a hős, akinek élete ne lett volna keserű ? Hol van az a lángész, kinek homlokára a megpróbáltatás elfeledett volna töviskoronát nyomni? Homerről, Themistoklesről, Phocionról vagy Hannibálról nem is szólva, hallom Scipiót felkiáltani: »Háladatlan haza, poraimat nem fogod bírni/« Látom a Cicero fejét a fórum szószékére szögezve, még mielőtt a keresztelő János feje a tányéron Herodiás szemét gyönyörködtette volna. Chrysostomus a száműzetésben zárja be ajkait. A vak Belizár kenyérért koldul Byzanc utcáin. Dante mosolyogni csak abban a percben tudott, midőn a halál megcsókolta fonnyadt homlokát. Camoens kórházban múlt ki. Tasso bezárkózva mint őrült, macskaszemeket kívánt magának, hogy halhatatlan költeményeit éjjel is írhassa. Milton vakon élt, mint Homer. Columbus ama világból, melyet ő fedezett Miserere. (Tanulmány.) Irta Justh Zsigmond. (Folytatás.) Meg fogja-e még azt érthetni, hogy az, amit érzésben ad ember embernek, az ér a világon a legtöbbet, s hogy az egész élet lényege csak ez, akár szeretet, akár szerelem, akár szánalom formájában. Mert a törpe a maga nevetséges, kicsinyes hibáival csak úgy szenved és szánalomra méltó, mint az óriás, ki hatalmával, erejével a világgal áll szemközt. Minden ember hátán ott a kereszt, minden emberben találhatunk olyan rést, amelyen keresztül rokonszenvvel, mert szánalommal közeledhetünk hozzá. Aki maga vigasztalásra szorul, vigasztalva megkönnyebbítheti életét. Márc. 24-én. Ma Ethel kinn töltötte a napot. Nagyon meleg, közlékeny volt velem. Miért melegebb, mint rendesen? Változást éreztem egész lényén, viselkedésén velem szemben. Beszéltetett előbbeni életemről, kérdezősködött: hogyan jutottam ennyire. Meg akart-e ismerni, igazán érdeklődött-e irántam, nem tudom. De egy pillanatban szemei kényesek lettek. . . »Úgy értem önt, — szólalt meg egyszerre, — ma még jobban, mint tegnap, mint valaha.« A sivatagnak indultunk neki. Lassan, lassan haladt, én követtem, ki messzire a szállóháztól. Megállt s némán átnyújtotta nekem a keblén levő ibolyákat. Én megcsókoltam forrón a kezét... úgy éreztem, hogy a rég elvesztett, lágy fugalmai járják át testemet, s egyszerre csak így szólaltam meg: »Szép, szép mégis az élet.« S ő bánatosan mosolygott rám. . . Egy óra múlva visszalovagolt Kairóba. Este Massanownál voltam, ki ma jobban köhögött, mint rendesen, szemei lázasan ragyogtak, de azért közönyös arccal szívta a tizedik szivarát. »Lássa, én is egész életemben a nagy világgal, a társasággal álltam szemközt«, mondtam neki, »de azért a hangversenyeimben csak úgy, mint műveimben, mindig az egyesnek adtam oda lelkemet. Egy pár embernek játsztam. írtam, éltem.« »De kinek éltem volna én? A táncosnőknek? A klubbeli barátoknak? Vagy lovászaimnak?« »Aki nem keres, nem talál.« »Hogyan keressek? Önnek magától nyíltak meg a szinig-csordultig megtelt szivek. Ön vonzotta őket munkái, játéka által. Engem ki ismert volna fel a tömegben ? Csak ruháimat látták... de az igaz, nem is kerestem senkit, mert nem féltem a magánytól, az egyedülléttől.« »Egyedüllét?, elhagyatottság, amint akaratnyilvánítás nélkül jö létre.« »Igaz, de már késő. Kinek adjam oda szívemet ? Hiszen ezzel most már nyavalyámat is nyújtanám át annak, aki érzéseimet kéri. A szenvedéstől (még a mások szenvedésétől is) fél az ember.« »Nem mindenki.« Kétkedve nézett rám. Nem tudom, bennem kételkedett-e, midőn ezt mondtam, vagy pedig abban, amit mondtam. Csak annyit tudok, hogy tekintete szavai rosszul estek nekem. Márc. 25-én. Egész nap Massanon ágya mellett voltam. Nagybetegen feküdt. Tüdőbajához influenza és májbaj járult. Még kutyája sem volt mellette. Egyedül, elhagyatva feküdt, mereven nézve maga elé... tán a halállal vélt szembe nézni. Végtelen szánalom fogott el, megértettem érzelmeit. Hiszen én magam is pár hónappal ezelőtt csak úgy voltam, ha nem rosszabbul, mint ő most. Aztán meg jövőmet is láttam helyzetében. Igyekeztem felvidítani s beszéltem neki eddigi életemről, terveket kovácsoltam, úgy mint már hetek és hónapok óta nem, beszéltem neki azokról, akikhez egy élet érzelmei kötnek. Igyekeztem felvidítani. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy az életet mégis csak a legnagyobb fénynyel a ragaszkodás, a szeretet hinti be. Beszéltem neki barátaimról s a rég elhagyott hazáról, lassan-lassan az érzés lappangó mindenségét igyekeztem lelkében felébreszteni. Igyekeztem figyelmét önmagától elvonni, a külvilágot pedig megéreztetni általa, hogy így újabb, más érdek fűzze az élethez. Aztán zongorámat a szobájába tétettem át. Azokban a szomorú alkonyati órákban, midőn a betegre egész kétségbeesése, lelki, testi szenvedése ránehezedik, játszottam neki régi, bús orosz dalokat. Felidéztem a dalok szárnyain