Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-24 / 263. szám
% ' i fi* Szerda, 1890. szeptember 24. 263. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: S _ „ Előfizetések Előfizetési dij: P \JfiillUUl lluJTUA . kiadóhi.atalb. “'sa’*”- TjiAiTA DnC*T T ADAIT ^ ***Tr* 8 ,rt TM Mate! w H9S MUH HHiHI (Budapest, ferenciek-ter*, Becjedévre.................« frt ^ _ ' Athenaeum-é ület) Egyes számokr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 108-dik évnegyedre ajánljuk a hazai művelt közönség becses figyelmébe. E mindennap, hétfőn is megjelenő szépirodalmi és társadalmi napi közlönyt jeles dolgozótársak széles köre támogatja: kiváló veteránok s jeles fiatal erők. Vezérelvei: a jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 írt. A postautalványok és pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Kicsiny falu. Csak egyszerű, kicsiny falucska, Nincs rajta semmi szép, Kővel kiverve nincs az utca, A láb ott porba lép. Környéke éppen nem regényes, Ott még patak se fut, De legyen bármilyen szegényes, Áldom e kis falut. Hisz ott látott ő napvilágot, Kis nádfedél alatt; Ott tépte az első virágot, Ajkán dal ott fakadt. Ott járt velem a kis csapáson, Mely kertjükhöz vezet, Ott hallgatá meg vallomásom S ott mondta, hogy szeret! Legifj. Szász Károly. -------------------- Halálos szerelem. (Elbeszélés.) Írta Tolnai Lajos. (Folytatás.) Egy perc! Világok tárultak fel, nagy költők, halhatatlan, boldogtalan mesterek tragédiái, és világok, vagy legalább egy szegény zárva tartott női szív igaz, tiszta, nemes világa. Éjfél felé távozott el a vendég. Gonoszul győztesen, elmondhatta a ropogó havon, amint hogy nevetve el is mondta: jöttem, láttam, győztem. Fehér apró fogai kicsillantak, a mint nevetett e hatalmas caesari mondaton. Összébb fogta mellén szűk, viseltes, téli kabátját, és boszos hangon mormogó: én ostoba, mert nem kértem attól az őrült vén asszonytól vagy húsz forintot kölcsön, most elmehetnék az orfeumba. Ah! bemegyek a Weiner-kávéházba a kis Margitkához. De mily bolondok is ezek a vén asszonyok! Mind azt hiszi, hogy az ember rögtön halálosan bele szeretett. Hogy vigyorgott a vén csoroszlya az aranyos kis mama címnek ! Megállj, drága lesz ennek az ára. Hát az a csúf, szenteskedő, szentimentális vén leány az arasztos szájával, a méregetett savó szemeivel. Hm, de bőven van rajta arany. Le foglak babám szerelni derekasan. Öt gyűrű, arany óra, arany lánccal, két vastag karperec. Milyen aranyosak ezek a zongoradámák. Persze értenek hozzá, kit így, kit úgy. No ez szép napom volt. Ej, ha elhajthatnám azt a vén boszorkányt a miniszterhez. Letétetném magam az erdélyi oláhok közé, onnan könnyen... Valami toloncvonat robogott el Varsándi úr mellett. A rongyos, cafatos, vinnyogó némberek oda fordították kiélt, kiéheztetett nyomorult arcukat, s vágtak egyet a szemükkel az urfi felé. — Nem szeretem ezt a halottiúgot — mormogá Varsándi úr, csak nem akar jól lenni. No engem nem csíptek meg urak. És sietve, lesütött fejjel, mint a tolvaj, végig suhant egy csomó zig-zug utcán, míg a Gellért-hegy oldalában eltűnt egy szűk közön, hogy átugorjék egy deszkakerítésen. — Oh mamám — epekedék ágyában Ilka kisasszony. — Nagyon odaadólag viselted magadat. — Én? — Mindig ott felejtetted a kezei között a kezedet. Ez a legrosszabb modor. Minden vakmerőségre fölbátorít. — Ott a hol. — Nem tanultál atyád gonosz életén ? Egy férfinak se higgy. — Jó, látom, mama mindenkit rosznak tart. Nem szóltam. Jó éjt. Az anya máskép érzett és gondolkozott, mint beszélt. — Ez már ifjú — elmélkedik a jó anya magában. A nemes szivjóság ott tündöklik értelmes, szép ifjú arcán. Minden szava — Ilka? — No? —• Tétessek a tűzre ? te reszketsz. Fázol ? — Izgat, hogy nem mondtam-e többet, mint kellett volna. — Csak nem vallott — — Igen — — Sándor — — Mikor mama a kamarában — — Míg a beát ? — Igen. — Megcsókolta a kezedet ? — Egyszer. — Ezt vissza kellett volna határozottan — — Nem volt időm. — Utasítanod. Szerencsétlen. De — — Igen — — Csak nem ölelt át ? — Igen. — Jézusom ! És te? — Nem volt időm, hogy megakadályozzam. — De nem csókolt meg ? — Talán. Hagyj anyám pihennem. Fázom, átfáztam a városmajorban Harthmutéknál. — Istenem, azért óvtalak minden gaz férfitól. — Soha más meg nem csókolt. — Szégyeld magad jó mag. — Anyám, én elszököm, ha velem így beszélsz. — Hát hogy beszéljen egy tisztességes — Jézusom — — Te is beszélted, hogy apám — — Ne szólj arról az átkozottról. — Nem fog többé megcsókolhatni, egy széket teszek közbe mindig. Nem haragszol ? „Wohl Stephanie hátrahagyott iratai.“ (Két kötet, 275 és 229 lap. Budapest, 1891. Az Athenaeum társulat kiadása. Ara 3 fzt.) I. (K.) E »hátrahagyott iratok« két kötete nemcsak változatos, kellemes olvasmány, hanem egyszersmind kegyeleti emlékmű. Verőfény és ború olvadnak össze a hatásban, melyet kedélyünkre gyakorol. Egy igazán szép lélek játszi, meleg sugarai ömlöttek mindama különféle tárgyakra, melyekről irt, hol vidáman, hol mélabúsan beszélve, majd gúnyosan tréfálva, majd komolyan tárgyalva, a tudás, érzés és ízlés sok kincsével, de mindig oly fesztelenül, mintha egy élő ajk társalgását hallanék. Ezzel gyakorolja ránk a verőfény hatását. A ború saját érzésünkből támad, tudva, hogy a kis lapokon hozzánk annyiféle tárgyról mindig egyformán érdekesen beszél, nincs többé, s kedélyének kőterjedelmű viránya, ez a termékeny tavasz, — Petőfivel szólva: — beledőlt »a sír felébe.« Nemsokára egy éve lesz, hogy elvesztettük, eltemettük. Benne a hazai szépirodalom, — kimondhatjuk határozottan, — a legműveltebb, legsokoldalúbban képzett írónőjét vesztette el, mert nyelvek és irodalmi ismeretek tudásában, könyvek olvasásában, utazások élénk benyomásaiban, fogékonyság és elsajátítás képességében egyetlenegy magyar írónő sem versenyezhet vele. Minden úgy hatott lelkére, mint ahogy a színek hatnak a kaméleon finom bőrére, az állatvilág e rágalmazott sajátos jelenségére, melyről azt mondják, hogy változik színében, holott azzal a ritka képességgel bír, hogy minden szint tiszta tükör gyanánt tud visszaadni magán, anélkül hogy maga akár bensejében, akár külsejében megváltoznék. És ahogy a fecske a saját finom idegeivel megérzi a hőváltozásnak minden parányi különbségét, ez írónőnk ritka fogékonysága is úgy érezte a szépnek, jónak, valamint a rútnak is, minden legkisebb árnyalatát. Az irodalom, a művészet, az élet, a természet és a társasélet minden jelensége élénk be- s nyomást tett ő rá. Szép könyvek kincstáraiban gaz- sdagitotta szellemét, s volt kulcsa sok irodalom kincses házához, mert nemcsak magyarul irt, hanem valóságos nemzetközi írónő is lett, ki német, francia és angol folyóiratokba szintén dolgozott, és ennek dacára sem szelleme nem vált külföldiessé, sem magyar nyelve nem szenvedt erősebb csorbákat. Mindenesetre sajátos jelenség volt. Sokat tudó és mégsem tudákos, erős becsvágyú, de teljességgel nem hiúskodó, vizsgálódó elme és mégis naivan kedves természet; jó, mint egy tiszta lelkű gyermek; játszian szeretetreméltó, mint egy kedélyes lány; az élet igazi feladatával tisztában levő nő, mint akármely komoly asszony; munkabíró és kitartó, mint egy kötelességét mélyen érező férfi. Egyesültek benne olyan vonások, melyek rendesen egy-egy természetben összeférhetlenek szoktak lenni. Mi olvaszta ezeket úgyszólván összhangba az ő lényében ? Három erős kapocs : a kedély, az ízlés és a nőiség. Ha nem is írta volna meg »Virágregéi«-t, melyeket egykor Arany János adott ki, gyönyörködve okos játsziságukban és naiv bölcseségekben; ha nem adja is ki »Éva« című beszélygyüjteményét, melyben érzéseket és igazságokat fejezett ki, vagy »Aranyfüst«-jét, melyben a mai jellemek és társadalom mélyebb rétegeibe lánykézzel markolt; magok e »hátrahagyott iratok« is, melyek voltakép összegyűjtött kisebb dolgozatok, teljesen elénk állítják az ő egyéniségét, úgy amint érzett, gondolkozott és tapasztalt. Ekkép ez a két kötet egyszersmind egy mozaikkép, mely élethíven ábrázolja az ő lelki képét, minden vonásával. Hogy ez a lelki kép megmarad, az vigaszára szolgálhat mindazoknak, kik e szép tehetséget sokra becsülik; bár mindig szomorú lesz arra gondolni, hogy ez a lelki kép nem egészedhetett ki még jobban , nem mélyülhetett meg teljesen, mert a halál korán elragadta tevékenységének mezejéről. De hány írónő van, ki bár évről-évre sokasítja köteteit, e kötetek nagy halmazában sem bírt a gondolkozás számára annyit is nyújtani, amennyit Wohl Stephanie csak ez egyetlenegy mondatába öntött: »Az emberiség nagy szellemei mind az igazságot keresik, feledve, hogy mióta a világ áll, csak illúziók boldogították az embereket.« Oly mondat, mint csak az értelmi légkör magasában születhetik s ékkő volna ama koronában is, melyet »Az ember tragédiájá«-nak fejedelmi költője visel a homlokán. Két nemes vonás az különösen, melylyel ez írónő mindenkit meghódít. Egyik nőies szerénysége, másik férfias kötelességérzete. Noha eszével és ízlésével korán kivált és ismeretessé lett úgy az irodalomban, mint a társaskörökben, soha a »kék harisnyák« hiú ágaskodása nem nyilvánult benne. Szenvelgés sohasem rontotta meg természetességét, melyet mindvégig megóvott. Gondolkodott, itt, beszélt ő is sokat a nőemancipációról, de annak túlzásaitól mindig mgmentette a jó ízlés és helyes gondolkozás. Hová tegyük az eszünket, ha egyszer megvan, az eszes nők e kérdésével a hátrahagyott iratokban is többször találkozunk, de bár »A női munkásság külföldön« című tartalmas dolgozatában az amerikai, angol, német, olasz, spanyol és francia nemzetek körében létrejött törekvések eredményeit lehetőleg teljes képben mutatja be, hazánkra nézve főleg azoknak az angol és amerikai intézeteknek követését ajánlja, melyekben a háztartásra, gazdasszonykodásra, kertészkedésre, önálló kereskedelmi üzletekre képezik ki a lányokat. Gyakorlati szempont vezette, mert nem lehet minden, keresetre szorult lányból tanítónő vagy postamesternő. Továbbá egy nemesen demokratikus tant hirdetett: »minden becsületes munka nemesit.« A női munkáról általában írva, idézi Rossinit, kit egy ember addig untatott a régi és új, a német és olasz zene fölötti elmélkedéseivel, mig a vén maestro föl nem kiáltott: »Előttem csak kétféle zene van, a jó és rossz zene.« így van — folytatja írónőnk — a műn-