Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-10 / 40. szám

A kutatók elragadtatvaszemlélték ezt a nagyszerű látványt. A soká tartott csöndet végre Belifante Emil zavarta meg. — A kitűnő tengerésznek, Parrynak hátrahagyott irataiban olvastam egy ehhez hasonló égi tüneményről , de korántsem reméltem ily nagyszerű pompát! — Meg tudná-e ön nekünk magyarázni, — kérdezte jámbor együgyüséggel Ledru, — az okokat, melyek eme tüneményt előidézik? — Az emberek mindenféle magyarázatot szoktak adni, — válaszolta a belga tudós, — ha valamely rendkívüli dolognak nem találunk a nyitjára, találunk ki valamit, a hipothezis cége alatt, mely kielégíti lelkünket a valóság fölfedezéséig. — Én ugyan nem sokat törődöm a tudományos magyarázatokkal, — kiáltott föl Alexis. — Az ily tüneményt látjuk, megbámuljuk, de azt sem leírni, sem lefesteni nem lehet, sem elfogadni a többé-kevésbbé észszerű elméleteket. Rousset oda fordult Smitt matrózhoz, ki egyike volt az expedíció kísérőinek s csodálkozott, hogy arca semmi meglepetést nem árult el. — Hát semmi felindulást nem érez ily látványnál ? — kérdezte tőle. — Én, — válaszolta az öreg norvég, — nem először vagyok jelen ily látványnál s tudom, hogy ez nem valami rendkívüli tünemény. A jó isten, aki a napot teremtette, könnyen teremthet hármat is, ha neki úgy tetszik ; csak azt nem szeretem, ha magamhoz hasonló embereket látok, a kik a teremtőt utánozzák mindenféle dologban s éjszaka napot meg csillagokat gyártanak. — Barátom, — szólt a francia tudós, — nincs több boszorkányság abban a villamos világításban, melyet ön a fedélzeten látott, mint eme delejes tüneményben, melyet most szemlélünk. A matróz a fejét csóválta. — Jól tudom én, — mondta, — hogy a varázslók nem vallják be, hogy mesterségekkel kárt okoznak. De én ismételve csak azt mondom, hogy nem lesz mindennek jó vége. Eközben a világító tünemény terjedni kezdett; a tudósok egymás után látták tünedezni azokat a széles, fehér foltokat, melyek a ragyogó szivárvány belsejében voltak. A prizma színei, melyek a szivárvány egy nemét képezték, körülvéve a három napot, lassan kint összevegyültek és eltűntek. A két fényes korong közeledett mindinkább az igazi naphoz s végre egybeolvadtak ezzel. Az ég visszanyerte megszokott ábrázatát. A tudósok, még mindig az előbb látott tünemény hatása alatt fordultak vissza. Sok akadály elhárítása után végre a jéghegy aljához érkeztek, melyet megvizsgálni szándékoztak. Soha pokolibb rendetlenség nem merült föl emberi szem előtt, mint az, melyet most a kis társaság látott. Óriási alaktalan jégtömbök halmaza volt ez. Itt a jég a természetfölötti erők által furóalakúvá csavarodott, amott óriási kockák álltak vékony tűoszlopokon s alig lehetett megérteni, hogy bírtak ezek el oly roppant terhet. Hatalmas tömeg függött szédítő magasságban s úgy látszott, mintha minden pillanatban összenyomná súlyával gyönge alapját, hogy a mélységbe zuhanjon. Ezeken az alaktalan jéghalmazokon itt-ott tátongó nyílásokat lehetett látni, melyeken behatolva pincesötétség uralkodott. Távolabb magas jégfalak emelkedtek, melyek tetejüktől kezdve végig hasadtak s a sötét folyosók egy nemét képezték, melyen a hutárok megkísérelték az áthatolást, de csakhamar belátták fáradságuk sikertelenségét. Alig hatoltak be néhány lépésnyire, már is mérhetetlen mélységet láttak előttök tátongani s rémülve tértek vissza. — Én azt hiszem, — szólt Mac-Lead hadnagy, hogy istenkisértés lenne, ha mi még tovább is akarnánk hatolni eme veszélyes toblatokba s talán leghelyesebben cselekszünk, ha fölkeressük csónakunkat s visszatérünk az »Északi sark«-hoz. (Folyt. köv.) De a pantomimé — mint önálló műfaj — valamely cselekvényt tisztán mimikai eszközökkel, arcjátékkal és taglejtéssel értelmez s rendszerint zenével társul, melynek feladata a szereplők érzéseit tolmácsolni, megvilágítani. Ugyanez áll a hallétnél is, csakhogy míg ennél a lábak mozgása, a tánc az uralkodó elem, addig a némajátékban a test beszédének, az attitűdének és gesztusnak jut a főszerep. A jó ízlés megkívánja az egyes ábrázolótól, hogy játéka kifejező, jellemző, természetes és plasztikailag szép legyen s a némajáték a maga egészében festői hatást keltsen. A némajáték fénykora a római császárok idejére, tehát tőlünk igen messzire esik. Tárgyát akkor rendesen a mythologiából vagy a hősök mondaköréből merítette. A cselekvényt csak egy személy ábrázolta, fején az akkoriban divatos maszkkal. A legnevesebb némajátékosok és e műfaj megteremtői Pylades és Batthylus voltak, kikről Preiss dramaturgiájában érdekeseket olvashatunk. Pylades a tragikus, Batthylus az érzéki pantomime legkiválóbb személyesítőinek tekinthetők ama régi korban. Batthylus egymaga adta elő a »Léda és a hattyú« című némajátékot, nagy hatást érve el. Ő volt az akkori nők bálványa. Lucian római író följegyzése szerint: »a némajátékosok oly igazsággal és mélységgel tárják elénk az ember legbensejét, hogy mindenki örömmel ismer bennök önmagára.« Ha tekintetbe vesszük azt a körülményt, hogy az akkori mutatványoknál arcjátékról szó sem lehetett, hiszen a merev maszk a szereplő arcát teljesen elfödte, úgy azt kell hinnünk, hogy ez az ábrázoló művészetnek olyan fajtája volt, mely ránk nézve teljesen elveszett. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy az arcnak, a lélek e tükrének igénybe vétele nélkül, a test, a kéz, a láb hogyan fejezhették volna ki »az ember legbensejét.« A némajátékkal a régi angol színpadon is . A »Szépirodalmi könyvtár« egyes kötetei, melyeket a műbarátok körének tagjai kapnak, gyors egymásutánban követik egymást. Az első évre ígért tizenkét kötet hamarosan együtt lesz. Most két újabb kötet került ki a gyűjteményből: »Az élet folytatásokban« című regény Tábori Róberttől és »Anatóliai képek« dr. Kunosa Ignáctól. Az utóbbi illusztrációkkal. Tábori regénye fasztikus keretben mozog; azt az egy időben sokat emlegetett hipothézist veszi alapul, hogy az ember időnkint elaltathatja magát s évek múlva felébredve, ismét folytathatja az életet. Ilyen folytatásos élet több is van regényében. Kunoss Ignác kötete népismei cikkek gyűjteménye: az anatóliai nép, szokásai, játékai, az ország ismertetése élénk vonásokkal, számos népköltési adalékkal. A mellékelt képek eredeti felvételek után készültek, népies alakokat és színházi jeleneteket ábrázolnak. * Sauer Emil zongoraművész pénteki hangversenyén, közkívánatra, el fogja játszani a »Tannhäuser«-nyitányt Liszt hatalmas átiratában, melynek előadásával oly rendkívüli hatást keltett az utóbbi filharmonikus hangversenyen. Az érdekes hangversenyre a jegyek kelendőségnek örvendenek. Ülővel találkozunk. A »dumb-show« nem egyéb, mint olyan némajáték, melynek célja, hogy a nézőt a következendőkre előkészítse vagy a felvonások közeit kitöltse. Shakespearenél is van erre példa, mint már említettük, a »Hamlet« színészeinek jelenésében. Az újabb némajáték már nagy apparátussal jelent meg a színen, akár csak a ballet. De nálunk régebben is ritka vendég volt, évtizedek óta pedig ismeretlenné vált. Szinte eseményszámba ment, midőn néhány évvel ezelőtt színpadra került az operaházban Marenconak »Neversi Mária« című némajátéka. De akkor is csak kevesen láthatták, mert csupán egyszer adták egy művész-estély alkalmával. E némajáték komoly tárgyú, XII. Lajos francia király korából, s színhelye Páris. Föllép benne hat főszemélyen kívül, az udvarhölgyek, urak, tisztek, apródok, őrök és alabárdosok egész serege. Az apródok a második képben táncot lejtenek és az egész mű élénk hatású. Az operaháznak meg van ma is az előadásához szükséges összes felszerelése s igy ha bíznának vonzó erejében, könnyű szerrel föl is eleveníthetnék. A fővárosi köznép kevésbé nélkülözi a némajátékot, mint az úri világ. A városligeti népkomédiában magam is láttam egy vaskos komikumú némajátékot, melyen nagyokat kacagott a szórakozó tömeg. A meséje ez: Egy fiatal leány vasalja a maga ünneplő ruháját. Közbe-közbe epedőn tekint az égre, tehát szerelmes. Csakugyan nem csalódunk, mert egy fiatal matrózt látunk merész szökéssel az ablakon beugrani. Az ablakon át jött be, tehát azonnal nyilvánvaló, hogy ő a hős, a szerelmes. A leány nem veszi észre. De a fiatal ember tud segíteni magán: a sétáló botját a földhöz csapja s úgy tesz, mintha elejtette volna. Erre a leányzó megijed és a vasaló kiesik kezéből. (A jó közönség kacag.) A fiatal ember térdre Harmat Géza. V 283 Hazai irodalom, művészet. lyek kaphatók a Rózsavölgyi és társa udv. zeneműkereskedésében. * »Élet-okmányok.« Mai számunkban finom tollal és finom érzéssel irt elbeszélést közlünk Justh Zsigmondtól, ki megrendült egésségének helyreállítása végett a tavalyi telet Kairóban és a piramisok alján tölté, míg az ideit az afrikai partokon tölti. Az elbeszélést Tunisból küldte, hová Palermóból hajózott. Tengeri útjának nem egy benyomása élénken van festve e művében, melynek tartalmában a főrész egy magának élő északi ember rajza, kinek önző lelke menekül a szerelemtől és barátságtól egyaránt, hogy aztán lelki magányosság legyen a nemezise. Legélénkebb, legmeghatóbb lapjai azonban e műnek egy hű szolga betegsége és halála, a messze idegen földön. Mint egy orosz zeneművész szolgájáról van róla szó. De a valóságban a magyar föld szülöttje volt, Justh Zsigmondot kisérte utján, de csak Palermóig kisérhette. Ott maradt az idegen földben. A részvét igazi bensősége szól ama nemes sorokból, melyeket fiatal írónk e hű szolga emlékének szentelt s nem is fogja azokat meghatottság nélkül olvasni senki. * »Ethnographia.« A néprajzi társaság közlönyéből az ez idei első füzet fekszik előttünk. E számmal a folyóirat szerkesztését Herrmann Antal és Katona Lajos vették át. A cikksort dr. Marienescu A tanár dolgozata nyitja meg »Az áldozatok« címmel, melyben rumán népmythologiai képeket mutat be. Dr. Katona Lajos »Párhuzamok magyar meséinkhez« című értekezést kezd meg. Herrmann Antal azt a kívánságot fejezi ki, hogy az erdélyrészi Kárpát-egyesület az »országrész touristikai szempontból való ismertetése« mellé vegye fel programmjába az erdélyi részek népeinek ethnographiai ismertetését is. Munkácsi Bernát, Pápai Károly, Strausz Adolf népköltési hagyományokat, végül imádságot, pártafelköszöntőt és bolgár népdalt közölnek. A cikksort vegyes apróságok rekesztik be és az utolsó lapon olvassuk a közoktatásügyi miniszternek a tanügyi közegekhez intézett ajánló leiratát az »Ethnographia« támogatása érdekében. * A nemzeti zenede igazgatósága, az intézet félszázados jubileuma alkalmából, holnap, szerdán este 1/2 8-kor a redoute kistermében növendékhangversenyt rendez, Gobbi Alajos karnagy vezénylete mellett. A műsor hét számból, hegedű-, zongora- és ének-előadásokból áll és valamennyiben részt vesz a növendék-zenekar is. Magyar szerzők közül Erkel Ferenc a »Bátori Mária« nyitányával, Hubay Jenő a 3-ik számú »Csárda-jelenet«-tel és Liszt Ferenc magyar ábrándjával szerepelnek a műsoron. * Apróbb hírek. A nemzeti színházban ma, P. Márkus Emilia asszony betegsége miatt, az előre hirdetett »Királynék harca« helyett »A hún utódok« kerül színre. — Reményi Ede e hó végén Miskolcon és Nyíregyházán is rendez hangversenyt, hol már nagy érdeklődéssel várják; a művészt Somogyi Mór zongoravirtuóz fogja kisérni. A »Házi Szárnyasaink« című baromfitenyésztési szaklap, melynek nagy része van borul és jobb kezével szivéhez kap, majd nagyban esküszik. A leány pedig egy-két lépéssel feléje halad s megállva, szemét szendén lesüti. (Hogy mindez mit jelent, ahhoz nem kell magyarázat.) A hős szerelmes fölkel és arcfintorral a lábát tapogatja, mert biz az elzsibbadt. (Nagy tetszés.) Meg akarja ölelni szerelmesét, de megjelen az intrikus, egy vén, vörös orrú házmester képében. (Mozgás.) Hogy házmester, abból lehet következtetni, mivel oldalzsebéből nagy kulcs látszik, kezében pedig nagy seprőt tart. A szerelmes pár megijed és szétszalad. A házmester gúnyosan mosolyog s az ajtóra mutatva a szerelmes hőst kiutasítja. A leány esdekel, a hős mérgében tombol s nem tűri, hogy kidobják. (Feszült figyelem.) A seprő kezd szerepelni a legaktívabb módon. Házmester uram és a hős bírókra kelnek. (Általános mozgás.) A leányzó könnyeit szárítja és haboz, de csakhamar határoz, szerelme győz. (Tetszés moraja.) A hős és szerelmese rövid tusa után egyesült erővel földre tiporják házmester uramat, jól elrakják és kidobják. (Zajos, hosszantartó tetszés, mert ez a szerelem diadala.) A kintorna recsegő hangja megszólal és a szerelmes pár egymás karjaiba borul. (Dörgő taps, harsogó éljenzés.) így végződik a némajáték. Az általános jó kedvet nem zavarja meg senki, mert arra nem jár kritikus. De lesz annál több a népszínházban, hol egy kissé másféle tartalmú és igényű némajátékkal próbálnak szerencsét. A kísérlet minket érdekel. Egyfelől azért, mert a személyzetnek ugyancsak be kell gyakorolnia magát az ábrázolás olyan módjához, melyben nincs különben gyakorlata. Másfelől pedig azért, mert mi is Sarcey-vel tartunk, ki sajnálja, hogy a pantomime, mint önálló műfaj, úgyszólván, már is kiveszett a modern színpadról.