Fővárosi Lapok, 1891. június (28. évfolyam, 149-177. szám)
1891-06-10 / 158. szám
158. szám, Huszonnyolcadik évfolyam. Szerda, 1891. junius 10. Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Szegény dalok. Szegény dalok, halvány dalok : Amiket én mondogatok ; Egy buborék csak mindenik, Mire fölszáll, összetörik. De az, amit szivem érez, Mig az a dal egészszé lesz, Az a sugár, mi ott rezeg Ilyenkor a szívem felett, És körülsző arany szállal, Édes angyal-álmodással, Föl a mennybe úgy száll velem: Ez, ez az én költészetem! De ez dallá soksem lehet, Elszáll, mire fölébredek. Szívem hangos dobogása: Tán a szárnya csattogása ? Nem mutatja magát dalban, Mert tündér tán, láthatatlan ? S csak úgy jár itt félve, titkon, Hogy engemet boldogítson! Szabolcska Mihály. -----■·*(·*»---- Bonyolódott lelkek. (Elbeszélés) Irta Solymossy Sándor. (Folytatás.) VI. Olyan idő volt, minőt a városiak legjobban szeretnek. Ragyogó, szép téli nap,csikorgó, de tiszta száraz-hideg. Az éj világosszürke harangja megtisztult a fellegektől s az éjjel esett bő reggelre csonttá fagyva ropogott a járókelők lábai alatt. Azaz csak ropogott volna, már tudni illik nálunk, mert a mi külvárosi néptelen utcánk még elhagyottabbá lett. Végtelen csöndesség volt benne. Tanulmányaimra sehol nyugalmasabb helyet nem találhattam volna. Az utolsó ügyvédi szigorlatra készültem még, (lévén mi jogászok két ízben kitéve a vizsgálat kellemeinek), egész nap nem mozdultam ki barátságos, meleg szobámból, melybe a külső havas táj késő estig bevetette fehér világosságát. E miatt aztán a házbeli korcsma vendégei is megszaporodtak egygyel: velem. Idővesztegetés lett volna rendes étkezőhelyemre, a város közepére befáradni. Mondom, gyönyörű decemberi nap volt, mikor délben fagyoskodva szaladtam át ebédre Molnár bácsihoz, az én jó öreg korcsmárosomhoz, kinél egykor az eső elől betértem. — Hogy van, doktor úr, hogy van! — fogadott nyájaskodva, selyemsapkáját a feje búbján előrébb taszítva, ami nála kalapemelés számba ment. — Fázom, Molnár bácsi! Ejnye, ez a szoba se külömb ám a farkasveremnél. De takarékoskodik a tüzelővel! — Olcsóbban fátök én. Új vörös bort kaptam, fogadom, hogy a második félliternél a mellényét is kigombolja tőle. Hanem, mit akarok mondani. — Elkomolyodott s hozzám hajolva, fülembe súgta : — Ebéd után ne szaladjon el mindjárt, valami nagyot fog hallani. — Mondja most. Oda tekintett az egyik terített asztal felé, hol Harmos ült Palikával. . — Nem lehet. Zsindely van a háztetőn. Egész ebéd alatt törtem a fejem, mit akar mondani , hogy Harmosra szól, láttam a tekintetén. Lassan kint végre távoztak a rendes vendégek , Harmos is menni készült. — Marad még, doktor úr ? — fordult felém. — Kiváncsi vagyok a Molnár bácsi második félliterére, mert biz én még most is fázom. Palika hozzám jött s mint a többi vendégnek, nekem is kezet csókolt, egésségemre kivánva az ebédet. De nem ment el mellőlem, hanem röstelkedve nézett apjára. Ez mosolyogva bátorította. — Ne csak mondd meg a bácsinak. — Mi az, fiam ? — kérdem tőle. — A bácsi azt mondta egyszer, hogy egy versre megtanít. — Hé, biz arról meg is feledkeztünk. De jér be hozzám délután, majd megtanultuk. Magunkra maradtunk az öreg korcsmárossal, ki leült mellém s fontoskodva mondta : — Láttam Marit. Itt volt ma délelőtt. Ijedten ugrottam fel a székről. — Lehetetlen! — Én is csak úgy jöttem rá véletlenül . .. — És Harmos tudja ? — Még eddig nem. Délelőtt, mikor a szódás üvegeket olvasom össze, csak hallom, hogy kint az utcán a közelben kocsi áll meg. Nyitva volt az ajtóm, tisztán kivehettem, mikor egy asszonyhang mondja a kocsisnak: »Várjon meg, visszajövök!« "Idekint a csöndességben nagyon kifinomul az ember füle. Aztán mind közelebb ropogott a hó a lépések alatt s az ablakon valami bolond magas, tollas női kalapot láttam. Erre jött. Ki lehet ugyan? gondolom magamban. Nézem, hát befordul a sarkon. Ebbe a körbe csak a mi házunk kapuja szolgál. De már erre kiálltam az udvarajtóba. Az asszonyság csakugyan bejött a kapun s csak megy egyenesen a Wimmerné lakásának. — Wimmerné ? — kérdem, nagy zavaromban mindenről megfeledkezve. — No igen, az az öregasszony, a ki most Harmosra takarít. Még nem voltam benne biztos, de az csakugyan, de mikor bekopogott, az öreg asszony meg ajtót nyitott, azt kérdezte egész hangosan: »Elment ?« Persze németül. Ráismertem a Mari hangjára. Wimmerné fejével intett, aztán a kertből Palit kiáltotta , a kis kölyök hógombócokat görgetett odakint. — »Palika, itt az a néni, jöjjön be!« — Az apróság meg visszafeleselt, hogy ő nem bánja, nem megy. Wimmerné csak nagy nehezen tudta becsalogatni. — De hát mit keres itt ? — tört ki belőlem a harag. Várjon csak. Meglestem, meddig marad bent. Nem telt bele félóra, hogy kijött. Biz isten, megsajnáltam. Zsebkendőjét szeméhez tartotta, úgy sírt, alig tudott kitalálni a kapun. Az öreg merengve nézett maga elé. Nagyon megváltozott ám, szegény! A hallottak lelkem mélyéig megrendítettek Fülembe csengett Harmos figyelmeztető szava : még vivődik, de nem tart már soká s vissza fog térni! Hát csakugyan igaz ez a kétségbeejtően rideg La Fayette grófné (a francia irodalom történetéből). Női kézbe soha sem illett olyan jól az írói toll, mint a francia királyság virágzása korában. Az irodalom akkor összeolvadt a társadalommal. A szalonok az irodalom központjaivá lettek ; az ott folytatott társalgások egy egy irodalmi értékű művet alkothattak volna, ha valamennyit híven leírják. »Beszélünk sokat és mindenről; ezzel töltjük az időt.« — Sévigné marquisne leányához intézett egyik levelében e néhány szóval legjobban jellemzi XIV. Lajos korának francia társadalmát. Beszéltek sokat és mindenről; a szalonokban a nők jelenlétében, azok közreműködésével, sőt sokszor azok vezetése mellett vitatták meg az irodalom, a társadalmi és állami élet, a művészetek főbb kérdéseit; ott bölcselkedtek a vallásról, erkölcsről, emberi természetről; onnan került ki a kor szellemi harcosainak legnagyobb része; sőt e csínnal,finoman társalgó, könnyedén vitatkozó és szellemeskedő társadalom hatása meglátszik még azokon az írókon is, kik távolabb álltak az irodalmi szalonoktól. A nőnek, ha e korban kezébe vette az írótollat, csak azt kellett leírnia, mit e szalonokban hallott, átélt, vagy maga elmondott. A tizenhetedik század francia társadalmának egyik ünnepelt, szeretetreméltó, szellemes tagja volt La Fayette grófné, Mme de Sévigné kortársa és barátnője, ki midőn saját életét leírta, e művével a legkiválóbb regényírók sorába lépett. Marie Madeleine Pioche de la Vergne (ez volt családi neve) korán árvaságra jutva, vonzalom nélkül ment férjhez az előkelő La Fayette grófhoz, aki iránta szenvedélyes vonzalommal viseltetett és kit becsülni ő sem szűnt meg soha, de akit szeretni nem tudott. Szivét La Rochefoucauld, a szellemes »Maximes et Reflexions morales« szerzője töltötte be, ki-I vei rövid időre esküvője után találkozott először s ki iránt addig még érintetlen szive mindjárt az első találkozásra kiolthatatlan, végzetes szerelemre gyuladt. Ezt a szerelmét, e szerelme ellen önmagával folytatott küzdelmét írja le »La princesse de Cléves« című regényében, mely Taine szerint: a tizenhetedik század legszebb regénye, s mely, mondja irodalomtörténetében Geruzez, több volt, mint újdonság; forradalom volt az, melyben a jó ízlés, az egyszerűség, a kedély győzelmet aratott régibb regények dagályossága, bizarr kalandhajhászata fölött. A cselekményt II Henrik korába teszi át, de az alakok XIV Lajos korának alakjai. Ez anachronizmust, a regénynek talán egyedüli hibáját, szívesen megbocsátjuk a rokonszenves írónőnek, ki regényében a korhű jelmezeknél sokkal becsesebbet nyújt: az érzelmeknek, a női szív kedélyhullámzásainak igazságát. XIV Lajos udvarának légkörébe visz a regény, abba a letűnt fényes világba, melynek megvoltak a magaelőkelő vétkei,« de megvoltak erényei is s melynek minden nyilvánulásában bizonyos szeretetreméltó jellem mutatkozik. Mikor e regényt olvassuk, úgy érezzük, hogy a Place Royale valamelyik ragyogó termében vagyunk s az írónő maga beszéli el megható élettörténetét, vonzó nyíltsággal, megkapó egyszerűséggel s e mellett azzal a méltósággal, mely az akkori idők hölgyeit utólérhetetlenekké teszi. Szinte látjuk a pompás terem aranyozott oszlopait, a finom vésetű márványszobrokat, a falakat diszitő festményeket, a szellemes, vidám, könnyed alakokat, kiknek semmivel mással nincs bajuk csak a szívekkel, kik csak azért élnek, hogy mulassanak, szellemesen társalogjanak, mindenről bizonyos kellemmel elmélkedjenek és sokat szeressenek. Ha a mi korunkból tekintünk vissza e világba, úgy tűnik fel nekünk, mint az Óceánia, ez elsülyedt világrész, melyet a hajósok olykor látni vélnek, bár csodás szépségében nem hisznek, s csak képzelődésnek vélik a megjelent látományt. Chartres hercegnő, a regény hősnője és Cléves herceg egy szoborkereskedésben látják meg egymást legelőször. A herceg meglepetten tekint a tizenhat éves leánykára, kinek szépsége elragadja s akit nem ismer. Találkozását elmondja Madame-nak (a király nővérének,) ki az ifjú leánykában a leírás után ráismer Chartres hercegnő leányára. Cléves megtudja, hogy hatalmas vetélytársa van, Guise herceg, ki nagyon kegyelt és befolyásos egyén az udvarnál. A küzdelemből Cléves kerül ki győztesen. Chartres hercegné beleegyezett, hogy leányát neki adja nőül s a házassághoz sikerült a király beleegyezését is megnyerni, mely az akkori időben elkerülhetetlen volt az udvar környezetében. Cséves boldog volt, bár nem egészen elégedett, mert észrevette, hogy az ifjú hercegnő vonzalma a becsülésen túl nem megy. »Lehetséges-e, — igy szól menyasszonyához, — hogy önt bírva nemül, ne legyek egészen megelégedett ? És mégsem vagyok az. Ön jó indulattal viseltetik irántam, de ez engemet nem tud kielégíteni. Ön úgy érez irántam, mint ahogy érezne talán az iránt is, aki önt nem vonzalomból venné nőül. Szivét nem érinti az én vonzalmam; jelenlétem sem gyönyört nem okoz önnek, sem zavarba nem hozza.« Az esküvő nagy pompával ment végbe ; a király s az egész udvar jelen volt a nászlakomán. Az esküvő után tűnik föl csak egy új alak, ki a regény hősévé válik: Nemours herceg. Kalandos hírek szárnyalnak róla, alkalmasabb arra, hogy őt érdekessé, regényessé tegyék. A király megbízta, hogy menjen Angliába, hol Nemoursnak kilátása nyílik arra, hogy a királyné őt válaszsza férjéül. Az ifjú Cléves hercegné és Nemours egy királyi herceg esküvőjének bálján találkoznak először