Fővárosi Lapok, 1891. augusztus (28. évfolyam, 209-238. szám)

1891-08-22 / 229. szám

A »Munkács« név. A magyar történetírás Nesztora, Béla király névtelen jegyzője meséli, hogy midőn a magyarok a vereckei szoroson áthaladtak, negyven napi pihenőt tartottak s Árpád vezér annak emlékére, hogy a köl­töző sereg megérkezése nagy munkával járt, várat építtetett s elnevezte azt Munkácsnak. Ez a mese első pillanatra is nagyon gya­nús. Föl lehet-e szelni, hogy a beköltöző magyarság, ez a par excellence lovas nép megérkezésének első ténye gyanánt várépítéssel foglalkozzék ? Volt e arra ideje, mikor a görög kútfők szerint mint üldözöttek menekültek a kegyetlen besenyők elől s valószínűleg meg sem állapodtak előbb, míg a Dunán túl magu­kat teljes biztosságban nem érezték. Anonymus különben is arról nevezetes, hogy a helynevekből szívesen csinál egy-egy mesét. A Hung­­vár nevet arra használja föl, hogy a magyarok »hun­­gar« nevét abból származtassa . Zalánkemenből meg­csinálja a Zalán fejedelem históriáját, ki ezen a né­ven sohasem létezett, mert a Zalánkemen helynév magyarosított alakja a szláv Szlani-Kamennek, a­mi­nek jelentése: sós-kő. Azután Pusztaszeren az ősök­kel országgyűlést tartat és szerződést köttet, mert ez a szó egyezni látszik a szer szóval, holott a Puszta­szer nevezet is szláv képzés s régente Pustozeronak hangzott, a mi kiszáradt, elhagyott mocsarat, tavat jelent. Ezekből kiindulva, nagyon valószínű, hogy a­­Munkács név származtatása is egyenesen króniká-I­sunk fejében született meg. Hogy is nevezhettek volna a magyarok, kiknek nyelve a bejövetelkor szűz volt minden szláv keveredéstől, szláv nevezettel egy várat, melyet oly nevezetes tény emlékére alapítot­tak? Mert az kétségtelen dolog, hogy a, »munka” szó a magyarba az ó-szlovén nyelvből került. Ma is megvan a szláv nyelvekben, csakúgy a nasalis hang elkopásával »muka« alakban. Hasonló kölcsönvétel ez a »szent«, »péntek«, »rend« szókéhoz, melyek szin­tén a Balaton melléki ó-szlovén nyelvből jutottak a mi nyelvünkbe. A Munkács név legrégibb alakjai: Munkach, Monkacz, Mukacz, Mokach egyenesen kizárják azt, hogy benne a »munkás« melléknévnek alakját ke­ressük. Ha azon a vidéken valami honfoglalásra em­lékeztető hagyomány maradt volna fenn, azt bizo­nyára kegyelettel ápolta volna a város lakossága s hivatalos pecsétjén még a tizenhetedik század köze­pén (1650-ben) is nem alkalmazza a »Monkacz« fel­iratot, hanem híven adja a nevet, mert akkor már megállapodott orthográfiánk volt. Annyi minden­esetre bizonyos, hogy legalább is »Munkácz« nevet vésetett volna a pecsétnyomóra. Munkács legalább is századokkal ezelőtt élt lakossága, semmit sem tudott városának a hon­foglaláshoz való viszonyáról. Nem tudott egészen addig, míg a múlt században Béla király névtelen jegyzőjének kézirata elő nem került; ettől fogva ment át a történeti kézikönyvekbe és a köztudatba a pihenő magyarok váralapítási meséje. Honnan származhatott tehát a Munkács név? A magyarság nem alkotta, mert mint említettük, szláv szót nem alkalmazhatott volna s nem is alkal­mazott egy akkor alapított vár megjelölésére. A szláv nyelvekben is hiába keresünk ilyen abstrakt fogalom­ból alkotott helyneveket, minő a munka szó; mert általában minden nép rendszerint kézzel fogható dol­gok után képezi a helyneveket s a legritkább esetek közé tartozik, hogy elvont nevekhez forduljon, a mikor 1697 A házasság. Másnap Gregorieff virágokkal és zöld gályák­kal díszítette föl a csűrt, mely templomul szolgált a falu híveinek. Gondoskodott egyszersmind a lakomá­ról is, melynek a vallásos szertartás után következnie kellett. A menyasszony pedig felöltözködött amaz arany­­hímzéssel borított ruhába, melyet anyjának a hagya­tékában talált. A korálok s egyéb értékes kövek hal­mazából, Alika egy nagy karikagyűrűt vett elő, me­lyet a jobb hüvelykujjára húzott. Aztán rizsporral kifehérítette vállait, karjait meg az arcát, mig ajkát a »gondha-kollégá”-­a], eme persa pirositóval kente be; megfestette a szemöldökét és a pilláit a „surmeh” segítségével, mi által szeme nagyobbnak látszott s el­­lenállhatlan bájt kölcsönzött ennek; haját indiai illatszerrel kente be, melyet örmény kereskedők szál­­litnak a kaukázusi hegyek közé. A kitűzött órában látták György herceget az erődből kiindulni kísérőivel s közeledni a Gregorieff háza felé, mely körül a falu népe ünnepies, festői öl­tözetben csoportosult. A vőlegény kísérete az erődbeli lelkészből, négy tisztből, kik tanukul szolgáltak, meg nehány katoná­ból állt, kik a vállaikra helyezett nagy rudakon ci­pelték a nászlakomához szükséges élelmi­sze­reket. Meg kell vallanunk, hogy a herceg és a barátjai félig-meddig mámoros állapotban voltak; a lelkész kivételével mindnyájan előre áldomást ittak, hogy annál vidámabbak legyenek a lakodalom ünnepén. Mihelyt az oroszok leszálltak a paripáikról, a nászünnepre megjelent mingreliai fiatal leányok feléjök siettek s mindeniknek egy-egy ág rozmarint tűztek a keblére, melyet a bokrétájukból téptek ki. E pillanatban lépett ki a hajlékból a menyasz­­szony; egy öreg hegylakó vezette, ki a násznagy tisz­tét teljesítette. Alika csillogott. A különféle színű tarkaságok, melyekkel magát fölpiperézte, koránt sem látszottak szépségét csökkenteni a teremtés eme remekének. Az orosz tisztek, — köztük különösen az, a­ki leginkább érdekelve volt — meg nem állhatták, hogy álmélkodva föl ne kiáltsanak: — Oh, mily szép teremtés! Alika mindenkinek kiállta a tekintetét, a­nélkül ,hogy lesütötte volna a szemét. Büszkeségtől ittasan, teljes méltósággal üdvö­zölte a herceget. Majd azt az öreg parasztasszonyt fogadta nyájasan, a ki a nászanyai kötelesség teljesí­tését vállalta magára. Az Aranyos a Bihar-hegységből eredvén, ke­leti irányú folyásában mossa az erdélyi Erchegyeket. Éppen ezért a folyó medrében lévő homok közt arany­szemcsék is találhatók. Habár az aranytartalom nem is ér fel mindig a munka dijával, mégis itt-ott a folyó homok­fövényéből még mindig próbálgatják kis, apró rostaforma edénynyel az aranymosást. Köztudomás szerint a göröghitüek házassági szertartásainál a nászapa és anya képviselik a valódi szülőket; ezek tartoznak a templomot odahagyni, még mielőtt a szertartásnak vége van, az egyházi ál­dás kezdetekor, hogy a házasulandóknak szabadságot engedjenek, ha esetleg még nemet akarnak mondani. A herceg közeledett az öreg parasztasszonyhoz, ki megtörülgette fekete tenyerét, mielőtt azzal a vő­legény keztyűs kezét megfogta volna. Harang hiányában a templom kereplője szólalt meg, összehiva a lakodalmas népet, jelet adva az in­dulásra. A lelkész elővett a zsebéből egy keresztet s egy Mária-szobrocskát, aztán feje fölé emelve eme szent jelvényeket, a nászmenet megindult. Gyönyörű alkony volt, mely bíbor szint lövelve a lakodalmas népre, a költői ünnepiesség egy nemét kölcsönözte a különös jelenetnek. A kaukázi faj ele­­gantiája, a férfiak és asszonyok szépsége, melyet meg­őriztek a szolgaságban is, még inkább emelte eme festői csoport érdekességét. Eme képet még bámu­latra méltóbbá tették a távolban emelkedő hegyek hó­födte csúcsai, melyeken a búcsúzó nap sugarai meg­törve, különböző színben ragyogtak. A templomhoz érkezve, az erőd lelkésze halkan szólt a falubeli kortársához: — Végezzük a tisztünket gyorsan, hogy aztán a réten lakomázzunk. Eme buzdító ösztönzésre a lelkész felöltötte arany hímzésű ingét, hogy az esketést teljesítse. Meg­jelenéséből nem hiányzott a méltóság, mely mély ha­tással volt a gyülekezetre. A bevett szokás szerint, Gregorieff sietett onnan távozni. Az egyházfi, miután minden a szertartáshoz szükséges előkészületet megtett, egy-egy meggyujtott viaszgyertyát nyújtott át a jegyeseknek s mindeniket egy kereszt­ alakú gyékényszövetre vezette. György és Alika bejárták a kereszt minden ágát mig a jelenvoltak torkuk szakadtából énekeltek. A viaszgyertyák a világosságot jelképezik s hi­telmül szolgálnak arra, hogy a házastársak az élet ösvényén egyenesen haladjanak. A hívek teljes erővel való éneklése pedig azt fejezte ki, hogy a házastársa­­kat támogatni fogják embertársaik az élet nagy meg­próbáltatásaiban. Két fiatal legény két szalmakoszorút tartott a vőlegény és menyasszony feje fölött néhány percig, miközben a lelkész a kezében tartott rézfeszületet csókolgatta. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * Néptermék. Justh Zsigmond fiatal írónk, ki télen át keleten vagy délen szokta erősit­­getni magát, még pedig — hála istennek — jó siker­rel, a nyári hónapokat rendesen szent-tornyai birtokukon (Orosháza mellett) tölti s mivel lelki szük­sége az írók és művészek társasága, e körből mindig hí magához vendégeket, kik ott — még ha francziák vagy angolok is — azonnal kedves otthont találnak. A minap időzött nála — meghívás következtében — Szabolcska Mihály fiatal költőnk, s olyan jól érezte magát, hogy még helyi nótát is csinált, a mely igy hangzik: »Szent-tornyai kertek alatt Rózsabokor, bimbó fakadt Belőle; A bokorja el is adó, Csak akadna valami jó Vevője. Ha a rózsám arra járna, Rá imám a rózsafára, A fára. Megmondani úgy se merem , Hogy kinek az ajkán terem Az ára.« Ez a poéta dala, mely elég hangzatos ugyan, de itt már annál szebbet is. Nem is magáért a dalért jegyeztük ide, hanem a visszhangjáért, melyet a jó alföldi magyar köznép egyik fiának kedélyében kel­tett. A könnyűd hangzatú dal ugyanis csakhamar a nép ajkára kerülvén, a szent-tornyai telkes gazdák egyike, Kulcsár Pál hasonló formá­ban és kifejezési módon versfolytatást írt hozzá, a következőt: »Fényes csillag, mondd meg nékem, Mért nem maradtál odafenn Az égen ? Mondd meg, mi ok szolgált arra, Hogy az égről lefutottál Hajnalra ? Csak az az ok szolgált arra, Hogy ránéztem a rózsámra, De sírva, Sugaramnál szebb a szeme, Bánatomban futottam le A földre.C­íme egy tőrül metszett népi daltermék. Úgy lát­szik, hogy Szent-Tornyán a poézis a levegőben van. Mikor a báró Eötvös József családjáé volt ama ter­mékeny terület egy része, ő is nagy kedvvel írogatott ottan és a kastélynak sok nevezetes vendége is volt. Most Justh Zsigmondhoz járnak Szent-Tornyára a toll, ecset és ékes szó művészei. Jászai Mari asszony is készül oda, ha már ott nincs, a sok »Elektra«-est után kipihenni magát pár napig. Megfordultak Jött nem rég Feszty Árpád és a neje, meg Czóbel Minka, az írónő. Most a Párisból haza került Med­­nyánszky László a várt vendég, ki e síkságon tájképi vázlatokat is fog készíteni. A hó végével pedig Zala valamely helyet elkeresztel. Különben is szláv terü­leten sehol sem található fel a Munkács név mása. Annyi bizonyos, hogy Munkács története mind a magyar, mind a szláv kornál jóval távolabb időkre visszanyúlik; a régészeti kutatások kiderítették, hogy e gyönyörű fekvésű és termékeny környékű város te­rületén már az őskorban laktak emberek. Ez még abban a régi, igen régi korban volt, mikor az emberek az érceket nem ismerték, hanem kizárólag obszidián és más tűzkövekből csiszolt eszközöket használtak. Egy-kétszáz lépésnyire egymástól földbe vájt s agyag­gal megtapasztott sövényfonadéku kunyhókban lak­tak, ezekben célszerűen elhelyezett alacsony és széles­­kerületű tűzhelyeket raktak s agyagedények készíté­sében is jártasok voltak. Telepüket valószínűleg mély árokkal is körülvették, mely erődítésnek nyomai ma is kivehetők. A történelmi ős­időből is kerültek elő leletek, melyek Munkácsnak szintén jóval nagyobb múltat követelnek, mint a minőt krónikásunk ad neki, így nevezetesen 1792-ben itt mélyen a földben egy Bonifácz pápa (a­ki 606-ban halt meg) idejéből való érmet találtak, de előkerült itt többféle kezdetleges művű vastőr alakú műszer is, köztük tulokcsontok, szarvak s vadsertésagyarak nagy mennyiségben. Ezek az emlékek mutatják, hogy Munkács már a népvándorlás idejében nevezetes pont lehetett, s bizonyára a germán népek itt lakásakor jelentékeny kulturális hivatást teljesített az akkor Bereg megyét borító rengeteg erdőségek közepett. A népvándorlás­kori germán népek több mint ezer évig lakták a Kár­pátok lejtőit s a Duna-Tisza völgyeit. Legutolsó töre­déküket, a gepidákat, alig egy emberöltővel a magya­rok beköltözése előtt e földön említi a történetírás. A magyarok letelepedése után is jöttek be német telepesek hazánkba, így éppen Munkácstól nem messze (Szatmár-Németiben) telepedtek le a Gizella király­nétól 997-ben behozott német vendégnépek. A »Munkács« név is a germán nyelvkincsnek itt ragadt maradványa. Eredeti alakja: Munichhus.­

Next