Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-27 / 295. szám
A 21-dik számúba, — mondta Micaud, féltékenységtől gyötörve. — Ej, ej kedves Micaud barátom, — folytatta a Mókus, — meg tudná-e nekem mondani, hogy ha már egyszer oly bájos kedvese volt, miképen engedhette azt oda annak a Soufllardnak ?.. Az igaz, hogy szebb férfi, mint ön. Micaud dühösen rázta kézbilincsét. — Hejh, csak fogva ne volnék! — hörgé. — Nem gondolnék egyébre, csak a boszúállásra! — Ejh, hát annyira gyűlöli ön Soufflard barátját. — Halálosan. Még ha tudnám is, hogy vele pusztulok el, a guillotine alá vezetném őt. — No, ha önnek ily szándéka van, akkor mi ketten könnyen megérthetjük egymást, — mondta a Mókus. S némi hallgatás után, miközben a remény sóhaja lebbent el a bandita ajkáról, a rendőrbiztos folytatta: — Édes Micaud barátom, én egy igen jó ajánlatot teszek önnek. VII. A gros-caillou-i zsiványfészket kettesével, hármasával hagyta oda a banda s aznap estére a találkozás a »Vig fuvarosához volt kitűzve, eme közönséges korcsmába, melyben a tolvajtársaság főorgazdája volt a korcsmáros. Alliette, Souillardnak a karján, a katonai iskola felé irányró lépteit. Húsz lépéssel előtte Champenois, Lemeunier és Carmel, az »akasztott« ballagtak. Húsz lépéssel hátrább Leviel és Lesage a hátvédet képezték. Alfréd, a fiatal kamasz jobbnak vélte nem követni anyját, ki a rakodóparton ment végig s távolról követte Albettet, útközben szerte pillantgatva, nem lophatna-e valamely eltévedt ebecskét. A három csoport a Mars-mezőre érkezett. Eme terjedelmes síkon, hol semmiféle illetéktelen fül nem hallhatta beszedőket, összegyűltek. Tanácsot kellett tartaniok. A dolog sürgős volt, mivelhogy a rendőrség nyomukat szimatolta. — Lássuk csak, — szólt Alliette Soufflardhoz, emlékezzél vissza jól, várjon abban az átkozott pincében, hol a rendőr hallgatózott, Micaud vagy te, nem fecsegtetek-e el valamit. — Fájdalom, Micaud többrendbeli lopásról beszélt. — Kinek a nevét említette közölünk ? — A Lemeunierét meg a Levierét. — Oh a semmiházi! így bízzék valaki a barátaiban! — kiálltott föl a két érdekelt fél. — Az még nem nagy baj, ha ama nevek viselői nincsenek elfogva, — jegyzé meg a szép szőke. Sokkal fontosabb az, hogy rejtekeinket föl ne fedezze az az átkozott rendőrkém. — Van egy köztök, akivel szeretnék éjjel valamely zugban találkozni, tudom, nem kellene többé a saját jövőjéről gondoskodnia,— szólt Lesage. ■— Legyetek nyugodtak , majd elbánok én vele, — szólt Alliette, kinek szeme gonoszul villogott. Ezt a villogó szemet kétségkívül már ismerték a bűntársak, mert Leviel odasúgott Lesagenak. — Ő jól tudja mit tesz. Nem adnék öt sort annak a rendőrnek az életéért. Alliette tovább faggatta a kedvesét. — Gondolkozzál még, vájjon nem említettél-e valamely lakcímet, ahol később a rendőrség ránk bukkanhatna ? Loufflard elgondolkozott. — Én említettem a szajna utcai lakást. — No, akkor oda nem lépünk be többé. — Hát a bútorzatunk ? — kérdezte Soufflard. — Ki kellene költözködni rögtön, de hogy a bútorokat elszállíthassuk, a hátralevő bérösszeget le kellene fizetni a kapusnak, mert különben mit sem enged onnan elvinni. Mennyi pénzed van ? Valamennyi cimbora kotorázott a zsebében. Alig tudtak húsz frankot összeszedni. Alfred is fölajánlta húsz sou-ját. — Íme, itt van, a Micaudtól nyert örökségem is. — No bizony, ez mind nagyon kevés. — Szólt Alliette . — tekintsük bútorainkat úgy, mintha már elvesztettük volna. Alfréd vigyorgott. — Mi nevetni való van ezen ? — förmedt rá Soufflard. — Azon gondolkoztam, miképen lehetne úgy intézni a dolgot, hogy a költözködéskor a bérletfizetés elmaradjon. — Hám ! Ez lehetetlenség, mert ott a kapus ! — A kapus ? Hát mit tehet ő ? — kérdezte a fiú. (Folyt, köv.) E szavakban van lefektetve Zsilinszky Mihály művének egész irányzata s ez általános tájékoztatás után tér át az egyes nagyérdekű részletek kidolgozására. Az első fejezet a régi vármegyékről, azok keletkezéséről és szervezetéről, a főispánok eredeti hatásköréről, a II. Endre király korában beállott vármegyei rendszerváltozásról, az újonnan keletkezett vármegyékről s azok közt Csongrád eredetéről értekezik. E fejezetből látjuk a többi közt, hogy az ország egyik legmagyarabb vármegyéje, Csongrád, eredetileg Csanád vármegyéhez tartozott s csak a tizenharmadik században vált külön. Területe a mohácsi vész előtti korszakban sokkal nagyobb volt, mint jelenleg, mert a Tisza nyugati partján Alpártól le Zentáig, a Tisza keleti partján pedig Szelevénytől kezdve a Maroson át egész Kalocsáig és Novoszelóig terjedt. Szélességét lehet abból következtetni, hogy Halas, Péter monostora (Péteri) és Pál monostora is Csongrád vármegye területéhez tartoztak. Szeged városa, valamint Tápé és Győ községek már abban az időben nemcsak léteztek, hanem virágoztak is. Csongrád első főispánja, kiről az emlékek szólnak, Miklós comes volt, 1238-ban. A második fejezet a tatárjárás utáni szomorú állapotokról, a kun telepítésekről s a tizennegyedik századbeli főispánokról szól. E században írónk mindössze hét főispánt mutat ki: Miklóst 1279-ből,Aport 1307-ből, Pált 1321-ből, Sándort 1328-ból, Tamást 1330-ból, Jánost 1336—37-ből és Fülöpöt 1347-ből. A harmadik s végső szakasz elsősorban Csongrád vármegye középkori fekvésével és nagyságával foglalkozik, aztán a tizenötödik századbeli állapotok s e század főispánjai következnek. Lábatlani Mihályról (1414), Szegedi Istvánról (1458 körül) és Bandai Andrásról (1502.) hallunk, mint főispánokról, s ezeknek ismertetése kapcsán főleg az I. Mátyás király által tartott szegedi országgyűlésről s a Hunyadi-családnak a Lábatlani család irányában gyakorolt jótéteményeiről, kitüntetésekről és birtokadományokról. Az érdekes történelmi adatokat a világos előadás általános érdekűvé, vonzóvá teszi. Nemcsak történetbúvárok, hanem az egész művelt közönség számára van írva. Csongrád közönsége pedig örvendhet, hogy I Zsilinszky Mihályban olyan főispánnal bir, ki nemcsak amaidő hétköznapi bajaival,(köztük elég súlyos bajokkal) foglalkozik lelkiismeretesen, hanem a megye történeti múltjának emlékeit is tudományosan föleleveníti. Dudás Gyula. 2193 Ak a (1 e in ia. — Összes ülés okt. 26-án. — A magyar tud.akadémia tegnap délután báró Eötvös Lóránt elnöklete alatt összes ülést tartott. Első tárgya Ortvay Tivadar emlékbeszéde volt Pesty Frigyes, az akadémia rendes tagja fölött. A felolvasó részletesen ismertette Pesty életviszonyait, a forradalom idejében való szereplését s aztán levéltári munkásságát, megemlítve mindazokat a levéltárakat, melyekben kutatott. Majd felsorolta irodalmi műveit s foglalkozott azok fontosságával. Ezután Szily Kálmán főtitkár terjeszte elő a folyó ügyeket. Báró Vay Miklós köszönőlevelét a jubileuma alkalmából hozzá intézett üdvözletért, zajos éljenzéssel tudomásul vették. Valamint azt is, hogy Dankó Józsefet és Báth Györgyöt az irodalomtörténeti bizottság tagjaivá választották. Bírálókat a beérkezett pályaművekre megválasztották, a Karátsonyi-pályázathoz: Szász ■ Károlyt, Csiky Gergelyt, Bánóczy Józsefet, Vadnay Károlyt, Szigeti Józsefet; a Teleki-pályázathoz Zichy Antalt, Bérczik Árpádot és Csiky Gergelyt; a Nádasdypályázathoz Gyulai Pált, Lévay Józsefet és Arany Lászlót; a Farkas-Raskó-pályázathoz P. Thewrewk Emilt, Baksay Sándort, Lehr Albertet; a Fáy-pályázathoz Kautz Gyulát, Schwarcz Gyulát és Pulszky Ágostot; a Czertomszky-pályázathoz Wenzel Gusztávot, Hajnik Imrét; az első magy. árt. biztosító-társaság pályázatához Matlekovics Sándort és Jekelfalussy Józsefet, a Dóra-pályázathoz Keleti Károlyt és Hegedűs Sándort. Felolvasták Hellebrand Árpád könyvtári tiszt jelentését a hét éven át külföldi könyvtárakban folytatott könyvészeti kutatásairól. Mintegy 500 magyar * Tudom.ány és irodalom. * A Kisfaludy-Társaság holnap, szerdán, d. u. 5 órakor az akadémia kistermében rendes havi ülést tart. Tárgyai: »Eredeti epigrammok és mutatványok a magyar Martialisból«, P. Thewrewk Emiltől; »Búcsú a naptól«, költemény Jakab Ödöntől; »Egy adoma vándorútja.« (Arany »Filemüléjéről«) Hegedűs Istvántól; végül folyó ügyek. * »A puszta könyve.« Justh Zsigmondtól ezen a címen jelent meg egy új rajzkötet. Nem a külföldi, nem a nagyvilági életet festi benne, hanem az alföldi puszta népét, jellemét. A bevezetés még Párison kezdődik, ahol a cigányzene és hallgatása felébresztik a szerzőben a vágyat hazamenni. A többi történetek már otthon játszanak, a csaba-csűdi pusztán és környékén. Kilenc ilyen pusztai képet olvasunk a kötetben és valamennyiből kitűnik, hogy szerzőjük, ki a szalonélet, a társadalmi problémák és világítás hangtaláló rajzolója, mennyire otthonos e jóval szűkebb körben is. Éles megfigyelő tehetséggel, erős világítással és magyaros nyelvvel állítja elénk a gombamérgezés tragikus áldozatait az »Anyaföld«-ben, a nazarénus apostolt a »Süle Klára lakójá«-ban, a kikapós leány elöregedését a »Zana Zsuzsa megtérésé«-ben, az aratók idilljeit a »Leánynéző«-ben sat., hogy szinte jól esik nála pihenőt tartani azok után a tucatszámra termő talmi-népies beszélyek után. Bizonyára mindazok, kik Justh Zsigmond eddigi köteteit kedvvel olvasták, ez új gyűjteményben is találnak érdekes olvasmányt, eredeti alakok naturalisztikus jellemzését. Az utolsó darab, a »Bucsu« poétikus istenhozzád a hazai légkörnek, a puszta megénekelt népének és világának, mely, bárhogyan leplezi is a szerző, szívéhez nőtt neki. Szeretnők, ha visszhangja gyakrabban támadna fel benne. A kötet Feszty Árpádnak van ajánlva s a Singer és Wolfner-cég kiadása. * »Magyar Nyelvőr.« Az októberi füzetben Kicska Emil folytatja a »Hangsúly és szórend« végtelen hosszúra nyúló fejtegetését. Egy német filológusnak a Zarizke iskolájából is becsületére válnék az az aprólékosság és folyton önmagába visszatérő okoskodás, melyet kifejt. Az ellentmondó szórend igazolására a szerző pl. tizenkétfélét olvas ki ebből a mondatból, (melyet különben már legalább négy füzeten át forgat ide-oda) »a csikó eszik zabot« és nem utolsó komikai vonás, mikor ezt is kiérzi belőle: »a csikó nem nem eszik zabot«, vagy »zabot nem nem eszik a csikó.« Balogh Péter »Névszói és mondatbeli kapcsolatok« keres a genitivus és dativus kérdésének magyarázatához. Előtte nem a két eset megkülönböztetése a fő, ami sok esetben el sem dönthető s értéktelen is, hanem azt keresi, hogy milyen kapcsolatban van a —nek-rágós szó a személyragos szóval. Szarvas Gábor »A kombináló szó-alkotás«, vagyis szó vegyítés felvetett kérdéséhez szól hozzá. Ő az elvnek magának nem tagadója. Hisz a mint naponkint látjuk és tapasztaljuk, nemcsak írott példák, hanem a szóvalvagy Magyarországon írt könyv címét gyűjtötte össze. Egy igen becses és eddig itthon teljesen ismeretlen magyar imakönyvet is talált. Érdekes volt dr. Kunoss Ignác jelentése Szilágyi Dániel török kéziratgyűjteményéről, melyet az akadémia vett át az örökösöktől. Kunoss rokonszenvesen emlékezett meg a boldogult tudósról, ki mint debreceni theologus emigrált s hosszú ideig, mint teherhordó kereste kenyerét. Ezalatt tanult meg törökül annyira, hogy halála évében ő volt a török főváros legelső török fordítója. Kunoss fölemlíti, hogy a gyűjtemény nem teljes, mert a tudós halála idején több száz darab eltűnt a gyűjteményből, de még így is olyan gyűjtemény birtokába jutott az akadémia, melynek értéke megbecsülhetetlen, így pl. a rendkívül értékes Szulejman-name néhány kötete van a gyűjteményben, melyet egy nagy rakás kézirattal vett meg egy hodjától. így jutott Szilágyi a Baber-náméhoz, melyet Vámbéri Ármin mutatott be a külföldnek. A magyar történeti vonatkozású és nyelvemlékek, melyek Szilágyi gyűjteményével az akadémia tulajdonába kerültek, elsőrangú kutforrás. Egy jó barátja, a tudós és költő Sirászy effendi 20 kötetben irta meg a török nyelv szótárát történeti alapon. Az effendi meghalt, mielőtt művét teljesen befejezte volna s összes irományait elkobozták, mert a »jeune Turquié« forradalmi társaság tagja volt. A nagy szótárnak tizenegy kötetét megtalálták Szilágyi Dániel hagyatékában. Képzelhető, hogy mennyi utánjárásba és áldozatba került a néhai tudósnak az elkobzott nagy munka megszerzése. A Szilágyi-féle kéziratgyűjtemény összesen 436 kódexből áll. Kunoss ezután részletesen ismertette a könyveket, egyik-másiknak tartalmát is; az egésznek áttanulmányozásához azonban még évek kellenek. Majd a besztercei levéltárban talált latin-magyar szógyűjteményről írt levelet olvasták fel. A levéltár rendezője szerint a szógyűjtemény állítólag a 12. századból való. Végül felolvasták Fraknói V. másodelnök levelét, melyben közli az akadémiával, hogy eddigi négy főtitkárának arcképeit fölajánlja az akadémiának a titkári hivatal részére.