Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-29 / 297. szám
Jajgat, hogy ezzel is csak gyarapítom a bűneim lajstromát. — Aztán ebben az órában mit művel ? — Ilyenkor alszik. De könnyű álma van nagyon, hirtelen felneszel. S ha felriadt, ott kezdi el a hol elhagyta. Leírja a pokol gyötrelmeit nekem. Pedig éjjel ez, uram, nem tréfa dolog, sötétben, csendben nehezebb elviselni, így szöktem ma is ide, nem győztem már hallgatni, eljöttem a tűz irányába. — Itt a bütykösöm, bátyám, ne kímélje, jóféle tavalyi pálinka, — mondta most már derültebben Lövei Mihály. — Az isten megver téged is, engem is érte. De te még fiatal vagy, van időd a vezeklésre, meg hát, — mondta két konty között, — enyhébb a bűnöd, még nem voltál köztük, nem tudsz az igaz ösvényről. Az öreg letörölte száját, egy csomó bagót vert ki a pipájából, azt a szájába gyömöszölte s aztán lomhán mosolyogva, belebámult a hamvadó tűzbe. Lövei Misa pár percig hallgatott, aztán ő is, a többiek is dalolni keztek. A virradat első sugaránál még szólt a dal, mint ha csak a nóta ereje mosta volna el az éjszaka ködét ... Napfényes reggelre virradtunk. Úgy éreztem, a lelkük ifjúságát, szüzességét lehelik be a harmatos ébredő mindenségbe s életre hívják benne mindazt, a mi élni született, s ezért magában hordja az örökkévalóságot. Az öreg Bús Mihály lekonyult fővel, összegyborodott testtel aludt az elhamvadt tűz szélén. A szép Alliette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Folytatás.) A szép szőke levette arról az asztalkendőt. Egy hosszú papírszelet volt a tál fenekén. — Ez az árjegyzék tudatja önökkel, mivel tartoznak nekem, — szólt szárazon Rigobin. — Nekem is felnyilt már a szemem, édes gyermekeim. Fizessenek, vagy nem kapnak vacsorát. Ez a váratlan követelés lehangolta a társaságot. — Legalább az ürücombot adja föl! — kiáltott a fiú.—Azt én levonásba tettem. Ott áll a jegyzékben, meg kell nézni. S Rigobin oda mutatott ujjával a papírlapra : »Leszámítottam az adósságból egy hatfontos ürücombot — 12 sou.« A becsületes orgazda azt az arányt tartotta itt szemmel, mint amelyeket a lopott tárgyaknál szokott a fizetésnél. — Ugyan Rigobin, — szólalt meg Leviel, — nem tudnál-e még egy kis ideig várakozni ? Hiszen tudod, hogy mi pontosan szoktunk neked fizetni. — Elég régóta várakozom már. Ti engem csak mindig ily szavakkal szoktatok lekenyerezni: »Rigobin papa nagyon jó ember.« Most már elég volt a jóságomból. Én nem akarok renyhéket táplálni. — Ne csak legyen még némi türelemmel — szólt Alliette behízelgő hangján, — most már jobban megy a dolgunk nemsokára, mert Lesage és Soufflard éppen ma reggel szabadultak ki. Rigobin érzéketlen maradt a szép szőke csengésére is. — Igaz, — szólt Soufflard, — ma reggel, mikor a börtönt odahagytam, Delsaire megbízott engem, adjak hirt neki felőled s tudassam vele, vájjon szépen bántál-e te, Rigobin, a pajtásokkal. Erre a névre a korcsmáros elsápadt. Delsairenek kétségtelenül rég óta volt tudomása az orgazdasága felől s ha ez elárulja őt, akkor szétfoszlik a Fourainebe visszavonulás szép ábrándja, melylyel magát az orgazda kecsegtette. Megértette a komoly fenyegetést, mely a Souflard szavaiban rejlett. — Ha mégis valami jó zsákmány volna kilátásban, — szólt szelídebb hangon. — Majd keresünk egyet. — No bizony, ti csak egyre keresitek, holott már meg kellett volna azt találni. — De ha a dolog még nem érett meg a végrehajtásra ? Vollardné eddig csak hallgatott. Most egyszerre ő is megszólalt: — Én tudok egy szép zsákmányt, csak a kereteket kell utána kinyújtani. — Hadd halljuk! Az özvegy szemügyre vette az egész társaságot. — Csakhogy két oly derék legényre lenne szükség, aki nem ijed meg a saját árnyékától. A banditák összenéztek. — Talán egy kis fojtogatással jár a dolog, mama ? — kérdezte Lemeunier. — Talán egyébbel is, fiam. — Ugyan mivel ? — Biz ez gyilkossággal is végződhetik. Lesage és Soufflard egymásra pillantottak. Ők értették egymást! — Nos, beszéld el hát az egészet, — szólt Alliette nyugodtan. — Nem , vacsoráljunk először, később beszéljünk üzleti dolgokról, — válaszolta az özvegy. — Hát, Rigobin, te még mindig hajthatatlan maradsz ? — Egyáltalában nem , mióta ti is okosabban beszéltek. Én csak foglalkoztatni kívántam a társaságot. Ismerem én Vollardnét; ez nem szokott hiábavalóságokat beszélni, bízom benne s hajlandó vagyok várakozni. Öt perc múlva tálalunk. S a derék korcsmáros a konyhába sietett. Negyed óra múlva a vacsora az asztalon volt. — Vollardné majd a csemegézéskor, mikor a körtét meg a sajtot költjük el, majd elbeszél nekünk mindent, addig pedig vigadjunk, — szólt Alliette. — Éljen ! Vigadjunk ! — visszhangozta az egész társaság. Oly jól is mulattak, hogy pár óra múlva már szinte részegek voltak, kivéve Carmelt, az »Akasztott«-at, aki sírásra fakadt. Ez a bandita, aki józan korában mitől sem félt, mihelyt megmámorosodott, szomorú és félénk lett s némi lelki fordulás szállta meg. — Őszintén mondhatom nektek, testvérek, — ismételgette fejcsóválva, — hogy mi rossz útra kezdünk térni. — Oh, minő unalmas vagy te! — rivalt rá Alfréd, — eredj, hullasd könyeidet a mama poharába, mert én tisztán szeretem a bort. — Megálljatok ! megálljatok ! — ismétlő a részeg. — Meglássátok, nagyon messze találtok menni, higyjetek oly embernek, ki már föl volt akasztva! — Mily érdekes lenne, — szólt Levnel, — ha elbeszélné nekünk, miképen akasztották föl Angolországban. — Biz az nagyon furcsa lehetett. — Nos, Carmel, oldozd föl a nyelvedet s mondd meg nekünk, mit gondoltál, mikor a kötél a nyakadon volt. — Hadd halljuk ! Hadd halljuk! — kiáltotta az egész társaság. — Vajha az én történetem gondolkozóvá tenne titeket! — szólt a bortól elérzékenyült gonosztévé. S az »akasztott« megkezdte történetének elbeszélését. *) *) Carmel tizenhat órai vonaglásának minden részlete, a végrehajtás körülményei, meg ami azután következett, közölve voltak annak idején a »Le Globe«-ban, kény mecénás a művészeket. Ha már most csupán a théma hiányzott, hogy neves és eddig névtelen piktorjaink a hazai történet lélekemelő és tanulságos mozzanatait megörökítsék: a művészetkedvelő főpap annyi eszmét adott, annyi feladatot ajánlott, hogy a pályázók alig választhattak közülök. De Ipolyi Arnoldnak nem sok szerencséje volt - théma-adásaival. Éveken át kiváncsi volt, miként fejtené meg valaki ama jelenetet, amikor Szent István király a kereszténység első térítőit, Szent Adalbert prágai püspököt, vagy a végzetes halálú Szent Gellértet fogadja- Ajánlgatta is újra meg újra e tárgyat művészeinknek, mert nemcsak történeti, hanem egyházi képet is kaptunk volna benne egy csapásra. Hasztalan a théma nem vonzott, legalább nem olyan művészt, aki nagybecsűt tudott volna alkotni. Szintoly kevéssé kecsegtető volt az a históriai jelenet, mely III. Henrik német császár megalázkodását tüntetné föl. Az eszmét ehhez, úgy látszik Matejko híres »Báthory István«-ja adta, akinek a megszeppent muszkák meghódolnak. Kétségtelen, hogy a régi magyar dicsőséget szépen hirdetné ez a mozzanat, melyben III. Henrik átokkal fogadja győztes I. Endre királyunknak, hogy sem ő, sem semmiféle nemzetsége és ivadéka soha többé meg nem támadja Magyarországot. Itt sem hiányoznék az egyházi vonás, mert a békülést IX. Leó pápa közvetítette, akinek bíbornokaival együtt igen festői hivatása lenne a mozgalmas, ünnepélyes és drámai hatású csoportban. De voltak világiasabb tárgyai is a történettudós püspöknek, így ajánlja Szent Lászlót, amint a lányrabló kún vezérrel küzd. S hogy maga a lány se legyen passzív alak, mi a jelenet érdekességét csökkentené : azt a tanácsot is kapta a pályázó, hogy a bájos és veszélyeztetett martalék segítsen szabadítójának. Voltak célzatos eszméi is Ipolyi Arnoldnak. Az osztrák-magyar szövetséget például, holmi cseh nem az általános, közös, régi forrásból merítettekre, és inkább másolták a mythologia jeleneteit s alakjait, semhogy újat és magyart létesítettek volna. Máskép van ez akár a szomszéd németeknél is. Ott a régi regék s a történet nagy mozzanatai a nemzet szívében élnek. Ott nem elégszenek meg azzal, hogy a már stereotip csoportokat, típusokat reprodukálják, hanem nemzeti alapon újat teremtenek. Nem is elég, hogy a tudós, író és költő vigye közelebb a históriai tárgyat a festőhöz, hogy amit prózában és versben a toll és a lant embere mintegy preperált, azt a képírók egyszerűen illusztrálják. » A lényeg az, — mondja e tárgyról Ipolyi Arnold, — hogy át kell hatva lenniök a nemzet érzetének, hitének, regéinek s történetének eszményei és aspirációi által, mert e nélkül, s a nélkül, hogy a hazafiúi lelkesedés megragadná, ügyes vagy érzéketlen idegen kebellel, más nézetekkel, fanyar kedélylyel, mindig közelebb fognak állani a mesterkélt iskolai tudós tradíciók és tanok és sohasem fogják megalkotni a nemzet eszményei képét.« Igaz, hogy ez a lelkesedés is szükséges, de magát a művészetet nem pótolja. S várjon magyar festőt nem ihlet-e meg sokkal inkább valamely hazafias tárgy, mint bármi idegen mozzanat, ha még oly vonzó és érdekes. Miért fordulnak festőink mégis oly szívesen a mithologiához és más nem magyar jelenethez ? A felelet erre könnyű. Ugyanaz az ok ad létert efféle idegen tárgyú képeknek, mint amilyennek köszönhetjük az idegen tárgyú vígjátékokat és tragédiákat, melyek az akadémia versenyein jelennek meg. Idegen alakokat, amilyeneket más költők százszor megteremtettek, könnyű másolgatni, épp oly könnyű, mint modelleknek választani a renaissance-kori festők által sokszorosan megalkotott bibliai és görög hitreges jeleneteket. Az iskola biablonja úgy a drámában, mint a képírásban egyenesen útját állja a fejlődésnek. S a másolással megszerezhetjük a technikai finomság min-den föltételeit, de eredetit nem teremthetünk soha. Amikor azonban a magyar nemzeti típust és jelleget sürgetjük, távolról sem kívánjuk azt, hogy a művészeti kifejezés és alakítás csak külsőségekben nyilvánuljon. Amint viszont a hazafias történeti dráma régebben és újabban épp azért nem bírt fölvirágzani, mert az írók nem annyira a műfaj lényegére, mint inkább a külső hatásra fektettek súlyt, úgy a magyar históriai képírást is elsősorban az diskreditálta, hogy históriai képíróink eleget véltek tenni föladatuknak, ha alakjaikat zsinóros, sujtásos magyar ruhába öltöztették, ha hősi csatajeleneteket vetettek vászonra s a formák és színek segítségével csupán a hazafias kérkedésnek tömjéneztek. Mintha a magyar történet nem szolgáltatna elég mozzanatot, melyben nemcsak a nyers erő, hanem a szellem is diadalát ülte. Mintha nem csupán csaták és vérontások, hanem régi mívelődésünk szép jelenetei is képeznék hazánk dicsőségteljes történetét! Legtöbbet használt eddigelé a magasabb irány újabb föllendülésének, a műtörténelmünk igaz vesztére elhunyt Ipolyi Arnold, ki nem egy ízben kíméletlenül hangoztatta helyes elveit és nem fáradt bele, hogy tanácsait osztogassa lethargikus művészeinknek. De a tudós főpap nem elégedett meg azzal, hogy kitűnő fejtegetéseiben buzdítson a történeti irány művelésére, hanem áldozatkészen anyagilag is támogatta a festőket. Éveken át pályázatot hirdettetett a képzőművészeti társulat által a históriai képírás emelésére, s az ötszáz forintnyi díjat ő maga adta. Kétségtelen, hogy monumentális képírásunk hanyatlása napjaiban ennek az egy pályadíjnak is megvolt mára maga jó eredménye. Maga a díjadó püspök mindenkor utasítással is kedveskedett az ecset híveinek. Hiszen valamely kép festéséhez mindenekelőtt szükséges a megfelelő tárgy; ennek keresésétől akarta megkímélni az előző 2208