Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-08 / 309. szám

— Talán nem szabad eljönnie ? A következő percben ki volt mondva a válasz. — Elmegyek. — Nagyon szép lesz öntől. De hogy egyikünk se kompromittálja a másikat — s hangosan felneve­tett — én előre megyek. A kis menházban találko­zunk kilenc órakor. Most sietek átöltözni az útra. A viszontlátásra, barátom, Zoltán magára maradt. Ha kimondta, most már megtartja ígéretét, bár erős lelkifurdalást érzett miatta s egy óra múlva el is indult Argentiére felé. Nagyon sivár, komor látképet nyújt itt kezdetben a völgy. A hold még nem jött fel, az egész tájra az est­homály végtelensége borult. Jobbról kopár, meredek sziklák, pár aszott fűszállal, balról letarolt, virágta­­lan mezők, s néhány omladozó, lakatlan pásztorhá­zikó. Felette a fekete éjszaka. Péter apostol jutott az eszébe, a­ki egy ilyen éjjel háromszor megtagadta mesterét. Bolond gondolat! Megijedt a saját árnyé­kától s fázékonyan összeborzongott. Önmaga előtt rej­teni igyekezett a gondolatait s mohón keresett valami közömbös tárgyat, a mivel foglalkozhassék. Az a barna szem rejtélyes, szenvedélyes tüzével befurako­dott minden gondolatába. Jó félórai gyaloglás után hirtelen kiszélesül a völgy. Sűrű fenyőerdők között vezet tovább az út. Az ösvény szélén páfrány, havasi nefelejts, cyclamen. A fenséges havasok megött hirtelen felbukik a hold és vakító fehérséggel borítja el a völgyet, megezüstözve a hegykoszorú csipkézett széleit. Szellő suhan át a völ­gyön, a­melytől halk, kellemes remegés lep meg fát, fát, embert. A távolban meg felcsillan a kis menház palotatetője emeletes donjonjával. Egy percre megál­loit. Még soha életében nem érzett oly izgatottságot, mint e pillanatban. Nemsokára találkozott egy dudorászva haza­felé haladó vezetővel. Bizonyosan a Lilié volt, de nem merte megszólítani. Majd a menház verandáján ki­vált a sötét háttérből valami fehérség, azonnal meg­ismerte. Lili ült a padon, egyszerű fehér ruhában, mint egy megtérült szép álomkép: az éjszaka tündére. — Már régen várom, — súgta halk, meleg hangon. Helyet foglalt mellette. Persze Svájcról, az éj­szaka szépségéről beszélgettek. Ma megfordult a vi­szony közöttük. Zoltán beszélt folytonosan, feltűnő buzgalommal, irtózva minden szünettől s Lili hallga­tott sokat. Egyszerre megérintette a karját. — Ne beszéljen kérem! Zoltán összerezzent. Lili fáradtan leeresztette karjait, megingatta fejét s felnyitott két gombot a nyakán. A­mint meghajolt, puha, forró bőre Zoltán kezét érintette. Egyszerre összerázkódott, Zoltán felé fordult s a következő percben szenvedélyesen keblére vetette magát. — Szeretem Zoltán, szeretem, rebegte kitörő zokogással. Az édes, meleg test Zoltánon csüngött. A férfi szíve csodálatos érzelmekkel telt meg. Mint a lap­pangó tűz, a­mely valahonnan levegőt kapva, egy­szerre hatalmas, olthatatlan lángokba tör ki, úgy át­hatotta egész valóját a sokáig rejtegetett uj, szenve­délyes, bűnös szerelem. Csak akkor ocsúdott fel kéjes kábultságából, mikor Lili hirtelen kitépte magát karjaiból s bero­hant a házikó belsejébe. — Hagyjon magamra, lihegte félig aléltan, Zoltán kábult fejjel, szenvedélyes lázban égve várakozott odakünn mozdulatlanul, mint valami szo­bor. Egy óra múlva jelentette a menház őre, hogy a madame félóra előtt egyedül, sietve visszatért Cha­­monixba. (Folyt, köv.) mindig arra mutat, hogy éber szemmel vizsgálja, ta­nulmányozza az életet, melynek ezernyi finom külső­ségeit oly geniális módon tudja alkalmazni. Ezen a réven a »naturalisták« a maguk táborának akarják őt elhódítani, azt mondván róla, hogy a hamisítatlan, való életet viszi a deszkákra. De a mi hitünk szerint nem úgy áll a dolog. A festett, művészi világ élete, természetessége és a való, mindennapi élet, nem egy, hanem kettő. A szín­pad élete határozottabb, tisztább, színesebb, finomul­­tabb, mint a köznapiság élete. A játékszín dialektikája simább, folyékonyabb, zengzetesebb, mint a valóság beszéde. A színpad mozgása formásabb s kifejezőbb, mint az élet mozgása. Más szavakkal, a színpad nem a köznapi élet, hanem az eszményített élet világa ; a színpad természetessége, nem a köznapi ter­mészetesség, hanem a művészet eszményi természetes­sége s ilyen a Duse Eleonóra természetessége is. Vendégjátékainak sorából csak az első hat este darabjai ismeretesek. A művésznő újra el fogja ját­szani nekünk: Gauthier Margitját, Clotilde-ját és Nóráját, e remek alakításait, melyek két-két estén oly végtelen gyönyörűséget szereztek lelkünknek. De látni fogjuk őt oly darabokban is, melyekben nálunk eddig nem lépett fel. E szerepei: Cyprienne, Odette, Denise. Mindenesetre jogosan nézhetünk nagy érdek­lődéssel ez előadások elé. Ismerve azonban a Duse Eleonóra szerepeinek széles körét és remélve azt, hogy a hat estére terve­zett ciklust legalább még egy hasonló hosszú soro­zattal meg fogja toldani, e helyütt hadd mondjuk el, mily szerepekben szeretnék őt látni. Első­sorban a Cleopatrágia érdekelne bennün­ket nagy fokban. Mert magas élvezet lehet az, mikor ilyen művésznő, mint ő, Sh­akespeare egy ha­talmas alakját ábrázolja. Aztán a Goldoni Károly »La bocanedera« (»A csaplárosné«) című vígjátékénak » Mirandoliná­­­jára volnánk kiváncsiak. A­kik látták őt e vígjátéki szerepében, nem találnak elég szót a dicséretére. Szerin­tök Mirandolinája azt mutatja, hogy ő korunk- I nak egyik legkitűnőbb komikája is. A Goldoni műve különben is igen mulatságos. Meséje azon fordul meg, hogy egy fiatal csaplárosnő, Mirandolina, számításból hálójába kerít egy Ripafratta nevű nemes embert, ki »nőgyülölő« a legrosszabb fajtából. S mikor »nőgyülölő« uram tüzet fog és olvadozni kezd, Mirandolina alaposan kigúnyolja, kineveti és a meg­szégyenített Ripafratta mérgesen odébb áll. A­mikor Duse Eleonóra Mirandolinája a ka­­cérság ezernyi fogásaival lépre viszi a komor lovagot, majd gyermeteg kárörömében nagyokat nevet, — a­mint írják — olyan ellenállhatatlan komikumot nyújt, hogy a néző könnyez a kacagástól. Nem vehető tehát tőlünk rossz néven, ha mi is így szeretnénk szöny­­nyeznie. Végül a Verga »Parasztbecsületének« Santuz­­záját vágyódunk az ő mesteri ábrázolásában élvezni. Tudjuk, hogy Santuzzát ő kreálta, diadalra segítve a Verga népdrámáját. Az olasz költő tudvalevőleg egyik elbeszéléséből írta meg kis színművét, de nem akadt kezdetben olasz színésznő, ki el akarta volna játszani ezt a »hálátlan« szerepet. Hálátlan azért, mert a drámában Santuzza az Alfiával való jelenés után, tehát jóval a vég előtt, nem lép fel többé s igy a függöny legördülésekor a kihívás esetleg elmarad. E szerepnek nincsen csattanós vége vagy mint mon­dani szokás: nincsen »sláger«-e Duse Eleonóra asz­­szony azonban, ki nem gondolkozik oly kisszerűen művészetéről, mint némely primadonna társnői, kész­séggel vállalkozott a szerep eljátszására. Bárha ná­lunk is megcselekedné ezt. Az olasz diva, ki nem érti nyelvünket, szerény óhajtásainkról nem igen vehet tudomást. De vehetne talán a népszínház igazgatója, ki — hitünk szerint — a saját érdekében is jól járna el, ha rábírná Duse Eleonóra asszonyt a megjelölt három szerep elját­szására. Harmat Géza. 2302 O­d­ette. (Francia elbeszélés.) Irta Georges de Peyrebrune. (Folytatás.) — Mily bohóság! — szólt boszankodva. — nemcsak mások ellen kell küzdenünk, hanem önma­gunk ellen is. Mily szomorúnak és szerencsétlennek érzem én magamat arra a gondolatra, hogy ama sze­gény asszonynak elrombolom a boldogságát. Pedig én nem vagyok gyermek, van akaratom s tudom, mit szándékozom tenni. Én nevettem a világot, erkölcs- és illemtanát. S mégis visszatartott a szégyenérzet s a lelkiismeret, mely a szivemet furdalja. Én rosszat cse­lekszem, újra meg újra rosszat cselekszem, én, a­ki gyöngéd lelkületű vagyok. Haragszom rád, hogy en­gedtél óhajomnak s ha nem engedsz, téged is szen­vedtetek. Szeretnék magamnak valamely mentséget találni.. .. Ugyan, segíts nekem!. . .Oh,mily bolond vagyok én! — Oh, — szólt Bernard, — a végzet az, mely minket magával ragad; senki sem kerülheti ki a sorsát. — Azt hiszed ? Pedig én téged nyugton hagy­hatnálak. Csakhogy akkor másnak a barátságát kel­lene keresnem. Fiamnak az érdekében azonban jobb­nak véltem, hozzád visszatérni. — Helyesen. Jer, hadd szorítsalak keblemhez! — Nem, azt nem tehetem. Ismersz engem. Én e pillanatban márványból vagyok. Hagyj békét ma nekem! Bernard azt tapasztalta, hogy Terrisné még mindig megőrizte régi makacsságát és szeszélyeit; de ő már hozzá lévén szokva feleségének az óhaját tel­jesíteni, látszólag egykedvűen válaszolta: — Amint akarod. S távozva, hevesen becsapta az ajtót maga után. A távozó léptei elhangzottak. A szép asszony boszankodott önmagára. Maga sem tudta többé, váljon Bernardnak a távozását vagy maradását óhaj­totta volna-e? Némi gondolkozás után, szekrényéből egy leve­let vett ki s tenyérbe hajtott fejjel kezdte azt olvasni. E közben elgondolkozott s halkan mormogta: — Ez az ember engem szeret. Nagyon boldog lehetnék vele. Ő szebb, mint Bernard. Ott lent, Szer­biában előkelő és nagy tiszteletben tartott asszony lennék, épúgy, mint Rozita. Ez kétségtelen. De én balga vagyok! .. . Aztán dühösen gyúrva össze a levelet, nyersen kiáltott föl: — Hiszen mind jó volna ez!... De, a fiam!... Ha ez a gyermek nem volna, hitvány, elvetemült nő volnék! . .. Szegény kis angyalom, őrizzél engem, hogy el ne sülyedjek! . . . De, akkor, nem szabad többé Bernardt látnom. ... Hátha munkával, nélkü­lözéssel, becsületesen tölteném a napjaimat, fiam kö­zelében, egyedül vele? Végre is, szegény anyám min­den óhajomat teljesíti. Mi nyugodtan megélhetünk kis vagyonából egy zugban s az én Jánosom, az én felügyeletem alatt nő fel. Belőle derék férfi lesz s én, a­ki nemsokára megöregszem, büszkén támaszko­dom majd a karjára, a nélkül hogy előtte pirulnom kellene. Egyszerre, a tükörbe pillantott s látta, hogy ő még mindig szép arcú s gyönyörű termetű. — Nem! — kiáltott fel Alice, — én élni aka­rok ! Elég volt már ebből a szomorú özvegységből. Nekem vidám életre és szeretetre van szükségem. Rozita megtanított engem az életre, az igazi életre. . .. Visszavonultságban, magányban megha­lok. ... Bernard! . .. Mikor pár nap múlva Bernard visszatért, Ter­­risnét hidegnek és szórakozottnak találta ; arca izga­tottságot árult el. Odettenek a levelei nyugtalaní­tották őt. Akadémia. — Osztályülés november 7-dikén. — Az akadémia társadalmi- és történettudmányi osztályának ülése volt tegnap, Pulszky Ferenc elnök­lése mellett. Az ülés első tárgya Fröhlich Róbert székfoglaló értekezése volt: »Pannónia elfoglalásáról.« Fröhlich most készülő nagyobb művének egy részét mutatta be, röviden szólva ama hadjáratokról, melyekkel Augus­tus és hadvezérei Pannóniát elfoglalták. Kimutatta, hogy a császár által elfoglalt terület, az akkori Pan­nónia, a mai Bosznia és Hercegovinának felel meg. Ennek északi határa nem a Dráva és Duna, hanem a Száva volt, a­mely folyó mellett a határtáborok állot­tak, t. i. Sisciában és Syrmiumban. E területből is a keleti rész, a breukok földje, eleinte nem is tartozott a római birodalomhoz, mivel ama törzs valójá­ban nem alattvalója, hanem szövetségese volt a ró­maiaknak. Az alapos tanulmányokon alapuló értekezés után Ballagi Géza 1. tag ,Zemplén megye közgazda­­sági és közművelődési állapotáról­ tartott felolvasást. A megye népességi, nemzetiségi, mezőgazdasági, köz­­igazgatási és igazságszolgáltatási viszonyainak kime­rítő ismertetése után arra a következtetésre jut, hogy az utolsó 25 év alatt ott a magyarság megerősödött, a kiépült vasúti vonalak világforgalmat nyitottak, a földbirtok értéke emelkedett, a hitel fejlesztésére jó­tékonyan ható pénzintézetek alakultak, a közművelő­dési intézetek közül az egész ország kultúrájára is befolyást gyakorló sárospataki főiskola megizmoso­dott. Mindezek képessé teszik a Kossuthok, András­­syak és Sennyeyek vármegyéjét, hogy kulturális téren is nemes versenyre kelhet az elsőségért a felvidéki megyékkel. Mindkét értekezőt zajosan megéljenezték.

Next