Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)

1893-04-12 / 100. szám

Erre vonatkozó kérdéseimre Munkácsy eze­ket válaszolta: »Steindl nem tehetett olyan nyilatkozatot. Az teljesen lehetetlen. Nem egyéb hírlapi kacsánál, a melynek legföljebb az lehet a célja, hogy Tisza Lajos grófot bosszantsák vele. Hiszen én megbe­széltem ezt már két év előtt — személyesen Steindllal, ő maga adta meg a képhez a méreteket és nekem semmi tudomásom sincs arról, hogy a képet most máshová akarnák tenni.« »És a mester óhajtja, hogy a kép az eredetileg tervezett helyre kerüljön .« »Óhajtom! De más— erre alkalmas helyet — nem is tudok.« Azt hiszem, hogy mindazok, a­kik a képet­­ látták , Tisza Lajos gróffal megegyeznek abban, hogy az máshová nem kerülhet, mint a parlament üléstermébe. Ott, a­hol Magyarország jövendő sorsát fogják intézni, a­hol Magyarország törvényeit alkot-­­ ják majd magyar államférfiak, ott legyen a hon-­ foglalás, a honalapítás képe. Ki tudja ?! —• Szükség­­ lehett ott arra sokszor, az országra nézve talán igen komoly pillanatokban. Ivánfi Jenő, Országgyűlés. — A képviselőház ülése, ápril 11-én. — Fejérváry tegnapi szörnyű hadakozására az ellen­zék tulajdonképen ma adta meg a feleletet. A minő volt a miniszter védekezése, hasonló erővel vágott vissza az ellenzék is. Csakhogy az ellenzék vágása — miért tagadnék ? — különbül csattant, mint a Fejérváryé. Az oppozíció szónokai mögött száz kipróbált torok áll, készen minden pillanatban, hogy ledörögje, halványnyá hurrogassa az áldozatot, akinek torkára a dikció éle illesztve van. Míg a mamelukok lomha tömege maga­megadással, a változhatatlanba vetett megnyugvással viseli el a rázúduló viharokat, addig az ellenzék a hi­gany elevenségével érzik föl, ha még olyan szelíd ide­gen áramlat legyinti is meg. Hát még ha valaki olyan kíméletlenül vág az elevenébe, amint azt Fejérváry tette! Versenyre kelt mind a száz torok s támadt olyan hazafias vészkiáltás, amitől Fejérváry bizony nem egy­szer idegesen vágott a padhoz — aszerint, amint a kezébe akadt, hol Dienstreglament, hol egész nyaláb irattekercset. Esterházy Mihály gr., egyike a radikális arisz­tokratáknak, volt az első, aki Fejérváry ellen támadt. A még radikálisabb Ugrón álláspontjára helyezkedve, tüzérséget követelt a honvédségnek. Egy mágnás, aki­­ ellentétbe helyezkedik a magyar mágnások hagyományos­­ Mekkájával Bécscsel! És az a mágnás nem Károlyi Gábor gróf! Hiszen ez remekbe való dolog ! Az arasznyi­­ beszédnek olyan viharos tetszést csaptak, hogy ez egy­magába visszaadta a kölcsönt a jobboldal tegnapi­­ Fejérváry-ovációjáért. Majd Polónyi Géza csörtetett elő, a háta mögött egész bibliotéka-fedezettel. Nem is érte be Fejérváry­­val; a honvédelmi miniszter mellé kipécézte Szilágyit, s az ő kedvenc és fölötte kiadós falatját is, s felváltva, s hol az egyikhez, hol a másikhoz vagdosta hangzatos­­ argumentumait, amelyeket a divatos katonai igazság­­i szolgáltatás ellen halmozott föl. A büntetésekből a gúzsbakötést és a kikötést a közös ármádia legsötétebb vonásainak mondta, melyek a középkor brutalitásaira emlékeztetnek. — Hogy is ne ! Hiszen az nem kínzás ! — védte a »közös« szellemet Fejérváry. — Nem-e ? No hát tegye meg nekem azt a szí­vességet a miniszter úr és köttesse ki magát két órára. Ha akkor is, megbékült ábrázattal, azt mondja, hogy­­ nem kínzás, elhiszem neki. De addig nem! — vágta vissza Polónyi. — Vagy Szilágyi próbálja meg! — enyelgett Károlyi Gábor úr. — Hiszen volna hozzá való testi ereje, hogy megbirkózzék ilyen bagatell dologgal! — lóditotta a szélbalon Szilágyinak valamelyik jogász testvére. Ilyenkor, az ülés elején Szilágyi még a hivatalos­­ akták között ül. Polónyi kapott az alkalmon és sajnál­kozott, hogy nem lehet szerencséje ő excellenciájához. — Hol késik az éji homályban ? — kérdezték , kíváncsian balfelől. — Most fogyasztja a kilencedik kiló borjúhúst! — felelt kegyes készséggel Hock János. Polónyi megpingálta aztán a katonai bíráskodás karrikatúráját is. Közlegények is vannak a Juryben. Akik azonban nem értik, hogy miről foly szó a katonai bűnesetek tárgyalásánál, mert az németül folyik,ők pedig németül a kommandón kívül egyebet nem tudnak. Hát van ezeknek a bakáknak a számára egy elő nem irt kommandó. És ez az a híres : — Einverstanden! Ezzel a szóval szavaznak a bakák itélethozatal­­a­kor. De erre a szóra épen úgy betanítják a századnál,­­ mint akár arra, hogy: »Hab’t Acht!« — A tárgyalásra kirendelt bakát megelőzőleg két, három éjjel fölug­­­­rasztja a napos káplár a strázsákról s tám­ad: — Mit felel kend holnap a hadbiró úr kérdésére ? Einverstanden ... — rebegi magából kikelten a szerencsétlen biró. Horváth Ádám határozati javaslatot nyújtott be, hogy ezt a két büntetést a honvédségnél is, a közös hadseregnél is eltöröljék. Egyben köszönetet mond Lobkovitz hercegnek, a­ki a bécsi Fremdenblatt-ban nyilatkozik, hogy Horváth már nem katonatiszt. Szóló még februárban beadta lemondását és csak ma reggel kapta meg az obsitot. Tehát joggal tarthatta magát a múltkor még tisztnek. Különben gratulált a magyar újságoknak is, hogy Lobkovitz Budapestről Bécsbe küldte a maga megnyilatkozását. Fejérváry és Szilágyi egymás után feleltek Po­­lónyinak. A jobboldal ma kivételes hévvel demons­trálta, hogy egyetért a megnyugtatást célzó miniszteri feleletekkel. Az általános vita berekesztése után Szerb György előadó összegezte a vita eredményét és elég ügyes, talpraesett beszédben igyekezett megmételyezni az ellenzéki hangulatot. Ugron Gábor a maga határozati javaslatát még első beszédénél is nagyobbal, papriká­­sabbal védelmezte. Olyan elemi erővel támadt a közös hadsereg »copf«-jai ellen, hogy az ellenzéknek mind a három árnyalata viharosan megtapsolta, megéljenezte. Tóth Ernő szelídebb hangon beszólt, de azért, ahol csak tehette, ő is kimutatta mind a tíz körmét. Végre, egy heti heves szóharc után, szavazásra került a dolog. Csakhogy már két óra volt délután s a név szerinti szavazás pedig elhúzódott volna d. u. 4-ig. A képviselők őrködő jóangyala, Károlyi Gábor gr. segí­tett a dolgon. Szavazás-elhalasztó cédula-készletéből egyet menten az elnök markába nyomott s eldöntötte a sorsot: csak holnap fog szavazni a Ház. Hát mondja még valaki, hogy Károlyi Gábor gr. nem — szükséges ember! — Hagyjatok nekem békét, mondtam már, hagyjatok egyedül! . . . Mitől féltek? Miért nem hagytok magamra ? De mikor a férjét megpillantotta, elhallga­tott s állát megint tenyerébe hajtotta, a kö­nyöklőre támaszkodva. A kikötő sűrű árbocai közt, melyek a szí­nekben gazdag alkonyi eget, finom fekete vona­lakkal szelték át, két sötét füstfelleg emelkedett, s ezek lassan kint a kikötő fala mentén vonultak el, mígnem tömörülve, a világítótorony csúcsa felé fordultak, miközben a távolban elhangzó fütty hallatszott. Tompa zakatolással, mintha hatalmas szárnyak csapkodnák a hullámokat, két nagy gő­zös egy időben indult el a kikötőből s mint egyet­lenegy, nagy, fekete tömeg, csillogó pontokkal be­szórva, vonult ki a szürkülő tengerre. Majd elváltak a hajók mindinkább egymástól; az egyik, mely megfordult s Cap Camponella felé vette irányát, kisebbnek látszott, mig a másik egyenesen haladt tava s vörös lámpájának bágyadt világa a tengerre vetődött. Ezalatt beesteledett; Elena Róbertéhoz for­dult, a ki Camilla mögött állt s kérdezte : — Melyik hajó megy ezek közül Genuába? A fiatal­asszony hangja oly különös, idegen­szerű volt, hogy Roberto nem értette meg rögtön a kérdést. Cesare válaszolt helyette: — Az ott, jobb felől. Elena összerezzet, a­mint férjének a hang­ját hallotta, zavartan, görcsösen ragadta meg Camillának a karját, kinek a fájdalomtól szinte kimeredt a szeme s magával vonta nővérét a háló­szobába. Ott, a sötétben leült és senkit sem bocsá­tott maga elé. — Nincs ennek semmi jelentősége ! — ismé­telte Vonna Anna. — Mikor én hasonló állapot­ban voltam, még sok egyéb bohóságot követ­tem el. A következő napokban Elena lassankint nyugodtabb lett. Az orvos osztozott vonna Anná­nak a nézetében; nyugalmat és rendezett életmó­dot ajánlt s a mennyire lehetséges, szórakozást és rendes mozgást. Elena sokat szenvedett állapotá­ban s az évszak túlságos hősége is nagy hatással volt erejének gyöngüléséhez. Néhány hét múlva, megfogyott arcával, bágyadt, mélyen beesett sze­mével s megtört jelenségével, a fölismerhetetlen­­ségig megváltozott. Későn kelt föl s egész nap a divánon hevert, a nélkül, hogy egy szó ellebbent volna ajkáról; nem foglalkozott többé semmivel, nem érdeklődött semmi iránt, untatta minden s a legcsekélyebb ellenkezés ingerelte és elkeserítette. Azt mondta, hogy ő már megöregedett, nem né­zett többé a tükörbe s úgy fésülte őt cselédje, a mint neki tetszett. Esténkint bő, reggeli pongyolájában, nagy­kendőt vetve a nyakába, kedvetlenül ment ki, férjének a karjára támaszkodva, sétálni, gyakran egész este sem váltva vele húsz szót s a nélkül, hogy Cesarenak gyöngéd figyelmét egy nyájas pillantással meghálálta volna. A férj szivét eme hideg közöny, mely őket mindinkább elidegení­­tette egymástól, nagyon nyomta, midőn Villa Reale egyik félreeső padján a sötétben együtt ültek, a nél­kül,hogy valami beszélni valójuk lett volna egymás­sal. Mindenik a saját gondolatmenetét követte s legfölebb az előttük elhaladók iránt érdeklődtek. Mi sem kötötte őket egyéb össze, mint a közös gond és a kellemetlenségek. Ha mind aketten meglátogatták Elenának az anyját, akkor Elena egész este az erkélyen ült, működésbe hozta a le­gyezőjét s az utcára bámult le, mig Camilla varrt s Roberto rá nézegetett; ha aztán don Liborio az órát felhúzta, a házaspár lassan és hallgatag,­ karöltve ballagott hazafelé, ugyanazokon az ut­cákon, melyeken egykor, midőn először mentek egyedül, erősen dobogó szívvel siettek át. Ha eset­leg ismerősökkel találkoztak, ezek a fáradt, nehéz­kesen lépő matrónában nem ismertek többé a hajdani Elenára, ki egykor, noha kissé karcsú volt, de már bájos és elegáns, testhez simuló ruhájával, a­mint egyszerű kalapkája alul nagy, kiváncsi szemével a világba nézett. Elena nem volt megromlott lélek; ő valóban szerencsétlennek tartotta magát; mindent elkö­vetett, hogy a múlttal ismét kapcsolatba jöhes­sen s szelíden mosolygott, ha férje megfogta a kezét, a nélkül, hogy egyetlenegy szót szólt volna. A férj mindig kimondhatatlan gyöngédséggel né­zett Elenának bágyadt szemébe s hosszasan ben­­sőleg csókolgatta, mintha eme csókok által min­dent ki akart volna fejezni, a­mit szavakban el nem mondhatott, úgyhogy Elena gyakran kibonta­kozott a karjai közül, különös pillantást vetve rá, mintha ez a hű szerelem őt kellemesen lepné meg s kérdezte: — Igazán ? Te még mindig olyan nagyon szeretsz engem ? Még mindig olyan nagyon, mint egykor ? Oh, ha Elena őt csak némileg is fölbátori­­totta volna. Ha ő férjének szivéből eredt szavait, melyek ajkára tolultak, nem fogadta volna fagyos hitetlenséggel, mely azokat jéggé fa­gyasztotta ! De különös pillantása előtt, eme 856 A rajahk és khánok kollégiuma. Irta Justh Zsigmond. A lahorei Aitchinson College egyik főembe­­rét, Kirthee Singhet látogattam meg. Európaias berendezésű, igen csinos villában lakik, szemben a hatalmas kollégiummal. A szoba, melyben fogad, európai tudós dolgozó­kabinetjének is beillenék. A falak mellett könyvtár, a polcokon az angol tudo­mányos munkák egész légiója. Semmi sem emlé­kezteti az embert arra, hogy hindunál van. A kan­dalló párkányán fényképek, az asztalokon bronzok, bőrtárgyak. Igen természetesen a vezetése alatt álló chief (főnök) collegéről beszél. Ő maga is azt mondja, hogy a benszülöttekre az angol kultúra nincs jó hatással. Kivetkőzteti őket a régi tradicioná­lis társadalmi formákból, melyek pedig össz­hangba voltak benső lényekkel. Az angol kultúra szabad formái nem egyszer durvákká teszik őket. De ez csak az angol nevelés egyik veszedelme ; a másik még sokkal nagyobb: az, hogy a »kimű­velt« fiatal rajálik nem tudják, hogy tulajdonkép melyik társasághoz tartoznak. Az angol előkelő világ nem fogadja be őket; az eurasiaiak *­ s a nem gentleman angolokból összecsapódott társa­ságba már méltóságuknál fogva sem járhatnak, s * Indiai mesticek.

Next