Fővárosi Lapok 1893. december (332-360. szám)
1893-12-01 / 332. szám
Tóth Aladár után Tóth Ernő szólott. Rokon nevek, de nem rokonérzelműek. Amíg Aladár még muzsika nélkül sem opponál Fejérvárynak, addig az Ernő talán még akkor is opponálna, ha mindjárt ágyúja is volna a honvédségnek. Ehhez az észjáráshoz híven, aztán úgy is odacsördített Tóth Ernő Fejérvárynak, hogy az ellenzék alig győzte éljenzéssel. Utána Bolgár Ferenc szólott. De már ez sok volt az öreg Pongrác Károly b. generális fejének. — Micsoda honvédelmi vita ez ? — Miért kegyelmes úr? — fogta kérdőre Münnich. — Miért, miért ? — Szerb az előadó, Tótxék dikcióznak, most meg egy Bolgár speechel. Nem honvédelmi, hanem valóságos nemzetiségi vita ! — Nagyon jó, öregem, — honorálta a Pongrácznál is öregebb Nákó úr. ezt a szójátékot. Generálistól nem igen hallszik szójáték, hát ennek hamar híre szaladt. Horváth Béla odaszól: — Akkor lesz csak jó, ha még én is beszélni találok! Kérve kérték Horváthot, hogy álljon el. Elég oda már a Szerb, Tóth és Bolgár, minek még közidök egy Horváth is. Még könnyen nagyobb fajta gabajodás támadhat a dologból. Horváth el is állott, de azért a gabajodás mégsem maradt el. Megcsinálta mást Ugron Gábor. Arról volt szó, hogy miután még Nagy István és Thaly is elpanaszolták honfiúi keserveiket, bezárják a vitát. Ugrón idegesen folytatta : — Eddig az volt a szokás, hogy a miniszter a vita bezárása előtt nyilatkozik. Illenék, hogy megtegye most is. Nyilatkozatától teszem függővé, hogy beszélek-e ? Tehát mégis csak összekerült ez a két gladiátor. Pedig már karddal is álltak szemben egymással, s elég lehetett volna a személyeskedésből. Fejérváry az illem szóra felszisszent. — Akkor szólok, amikor akarok! Ebben a Házban pedig leckét mindenkitől elfogadok, csak egyedül .— Ugrón Gábortól soha ! — Hát ez mi volt ? — zajongott az ellenzék. — Riposzt! — zúgták jobbfelől. Az elnök csengetyűje hiába próbálkozott rendet csinálni. Majd megcsinálja magának Ugrón. Föláll ismét, ritkuló fürtéit fölborzolja, amitől olyan félelmetesen néz ki, mintha fölfalni készülne Fejérváryt. Fejérváry pedig Ugrón felé fordul és a legnagyobb flegmával várja a támadást. És Ugrón támad. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző : keményen, kíméletlenül. Azt mondja, hogy olyan ember Fejérváry, aki tönkre teszi a honvédséget s a kiállását nem tudja betölteni. Az elnök rácsönget. — Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy ilyen éles kifejezést ne használjon. — Én jogomat gyakorlom, a midőn bírálom a minisztert. Kikérem, hogy nekem az elnök tanácsot adjon. — Rendre! Rendre! — zúgott a mameluktábor. Akkora zaj támadt, hogy Ugronnak egészen elkerülte figyelmét a rákövetkezett rendreutasítás, amiben az elnök részesítette. Mivel pedig a jobboldal kicsikarta a rendreutasítást, amit Ugron nem hallott, Ugron pedig kiöntötte tüzét, a hirtelen támadt vihar hamarosan elsimult újra. Fejérváry aztán megmutatta, hogy gavallér ember, nem hiába mondják gavallér-miniszternek. Még a vita bezárása előtt fölszólalt. Az első vágása is azonban Ugronnak szólott. — Nekem csak az ország ítélete imponál, de az Ugroné nem! Beszélhetett már. Ugron, ha egyszer kiforrta magát, nem igen jön másodszor is tűzbe. Nem is vetett ügyet erre a megjegyzésre s igy Fejérváry békén folytathatta. Beszéde folyamán azonban majd minden kívánságra azt mondta, hogy — nincs pénz. — A muzsikára sincs ? — viccelték balfelől. — Arra sincs! — felelte Fejérváry. — De a közös ágyuk bevásárlására van! Fejérváry egész kedélyesen vágta vissza: — Hja, kérem, ágyazni és muzsikálni egyszerre nem lehet. Bolgár kérdésére azonban megjegyezte, hogy szívesen szolgál ezentúl statisztikával arról, hány közös hadseregbeli tisztet helyeztek át a honvédséghez. Balfelöl kacagva konstatálták : — Végre valamit teljesít ! — Ez nem kerül pénzbe, — felelte Fejérváry. Ezen aztán az egész Ház a könnyezésig hahotázott s még Ugrón sem állta meg kacagás nélkül. Mindamellett holnapra ismét ígérkezik egy kis vihar. Csak aztán az is olyan szelíd véget érjen, mint a mai. Dombrády el nem palástolható zavarral hallgatta az asszonyt, arca egyszerre feltűnően sötétté, komorrá változott. Majd hirtelen magához térve, erőltetett fel sem vevéssel igyekezett válaszolni az előbbi beszédre. — Ugyan, édes Margit, csodálom, valóban nagyon csodálom, hogy magát úgy kihozza a sodrából ez az ostoba dolog, annyira tudja bántani. Az arca egész halvány lett bele. Higgye meg, hogy nekem nagyon fáj mindez s ha csak egy kicsit szeret,igen — nyomta meg azt az egy szeret szót még egyszer Dombrády — ha szeret csak egy parányit is, engedje hinnem, hogy a most adandó felvilágosításom után mindenkorra, végképen el fognak tűnni ezek a hiábavaló rémes álmai, melyek olyanok, mint az esti bolyhos lipék : a fényt, meleget keresik fel minduntalan. És ne várja, hogy valami szenzációs leleplezésekből állanak majd ezek a felvilágosításaim, mert ilyenek nem is lehetnek. Csak ismételhetem azt, amit már mondtam egyszer: azt, hogy ez a rám is, megvallom, kellemetlen emlékezetű ügy akkor be lett fejezve végleg, be lett fejezve úgy, hogy az, aki bűnös volt, önmaga büntette meg magát, be sem várva a földi igazságosztás boszóló kezét. És ezzel vége. De minden ilyen dolognál akadnak elégedetlen, korlátolt és bosszisra szomjazó emberek, akik soha sem hisznek abban, amit a törvény kimondott, hanem valami titkos, alattomos misztifikációkban. Hát az ilyen emberekre, ha akadnának még azon az egyen kívül, aki, mint mondja, eljött ide, van paragrafus ugyanabban a törvényben, mely elítélte volna annak az ügynek egyetlen bebizonyosodott bűntettesét, akinek sikkasztása egyedül okozta a bank bukását. Most elmondtam mindent. Talán ezek után nem fog többé ilyen balga mesékkel előállani. Donnerné látszólag egészen megnyugodva tekintett Dombrádyra. Az arca meg szinte bánkódást látszott kifejezni s a szemei mintha azt mondták volna: Ha olyan nagyon szeret, kérem, bocsássa meg nekem ezt a gyöngeséget, hogy megrémültem ilyen káprázatoktól és magát is elijeszteni akartam, ígérem, többé nem teszem. Valóban azonban ennek a zavarnak, kínos vergődésnek láttára, melyet Dombrády mutatott az imént is, az a nagy, titkos öröm fogta el, mely a kutatót, az ismeretlen homályban fürkészőt elfogja arra a tudatra, hogy helyes úton jár s célt ér majd mihamarabb. Egy darabig úgy látszott, hogy tökéletesen megnyugodott. Ami azonban csak a legnagyobb színlelés volt. Úgy tett, mint a metalloterapista a betegével, aki sorba kipróbálja, hogy mire reagál a betege természete és amikor megtalálta ezt a szert, csak akkor kezdődik az igazi gyógyítás. Éles szeme jól látta, mint rándul össze betegének egy-egy arcizma, ha azt a két szót: »dombrádi népbank« emlegeti. És akkor egészen tisztában volt már azzal, hogy nem hiába gyötri magát már hónapok óta és fogja még folytatni ezt a kegyetlen munkát egy darabig — nem, sokáig már nem viszi! — Hogy nem hiába hazudik, okoskodik ezzel a férfival, nem hiába engedi, hogy átfogja a derekát és csókkal érintse meg a homlokát. Hogy nem hiába tette ilyen alacsonynyá, megvetendővé magát, os mert lehet-e ennél még nyomorultabb szerep, melyet magának adott, hogy igazságot tegyen ? Ezt a szünetet Dombrády is felhasználta arra, hogy egészen leküzdje azt a kínos zavart, mely addig elfogá és egyszer csak, hosszabb idő múlva egészen neki bátorodva, erőt nyerve az asszony elnémulásával, ő maga kezdte felújítani ezt a gyűlöletes ügyet. Nagyon szerette volna már tudni, m mi is van voltaképen azokkal a rejtelmes levelekkel melyeket Donner emlegetett , azonban melyeket előhozni addig soha sem volt bátorsága az asszony előtt. Most egyszerre csodálatos elszántságot érzett. Valami alkalmatos bevezetésen törte a fejét, amint egyszer egyedül voltak egy korai, ködös alkony azon az asszony szobájában, melybe még csak az utcán felgyújtott lámpák táncoló gázlángjai vetettek gyönge világosságot. — Mondja, Margit, tudott-e kételkedni bennem valamikor? Gondolta-e, hogy nevemhez valami szenny tapadhat, hogy például valami becstelenség, valami semmivétevő gonoszság derül ki rám abból a bukott népbank dolgából, melyet annyiszor emlegetett ? Az asszony reá emelte a szemeit, kérdőn, kutatón vizsgálta a homályban az arcát." — Olyan nyomorultnak hisz engemet, hogy ha azt sejtettem volna, hogy mindahhoz a fényhez, melyhez szokva van, valami csúnyaság árnya járul, hogy álnok és hazug utakon járt, amig mindazt, mit nekem élvezetre kínál, összeszerezte, — olyan aljasnak képzel, hogyha ezt tudtam volna, maradtam volna csak egy pillanatig is magával egy fedél alatt ? Dombrády egy darabig némán nézte az előtte ülő asszony meglepetést mutató, fehér arcát, aztán mintegy bátorításul gyöngéden fogta meg annak meleg, sima kezét. — Köszönöm ezt az őszinteséget. Tudtam, hogy most egy ilyen egyenes, tiszta lélek, mint maga, nem felelhet. És épen azért, mert ha eddig bármiként kétkedhettem volna abban, hogy bízik bennem, most e felől teljesen biztosított, — épen ezért merem megkérdezni azt, amit már régebben akartam. Nem hallott említést tenni Lajostól soha, valami állítólagos levelekről, melyeket az a szó- 2735 Fotographus, ethnographus és a nép. Irta Gyarmathy Zsigáné. I. — Istenem uram, vájjon miben hiábavalóskodnak már megint azok az urak? — Mondogatja a nép, mikor fotográfusokat, ethnográfusokat lát feltünedezni Bánffy-Hunyad utcáin. Mert hát az ezredéves kiállításra már készítik a fényképeket , gyűjtik a néprajzi tárgyakat, kutatják a típusokat. Az elsőt Vágó Bertalan a Durky fivérekkel, az utóbbit dr. Jankó János az ő lázas tevékenységével. Vágó a társával beállít egy októberi sáros reggelen és elmondja, hogy mi járatban van: megbízást kapott erdélyi és fiuméi felvételekre, de az idő felette rövid, s ha segédkezet nem nyújtunk ... stb. Tehát óhajtanának — ezen az egy napon — valami népmulatságot, egy szövőszéket — azaz osztovátát — mikor szőnek rajta, egy lakodalmi menetet, egy fonóházat s még néhány népies jelenetet. Volt olyan idő is, midőn a nép iránt való módnélküli lelkesültségemben ezt mondtam volna: — Oh kérem, azonnal! De most néhány mellékes körülmény is eszembe jutott, például, hogy itt csak tavasziék ülnek lakadalmat, mikor a közelgő mezei munkához szükséges az új erő. Szőni csak farsang után szőnek, mert előbb megkell fonni a kendert. Fonóházba ugyan járnak már, de csak este, így hát bizony nem lehet. Nem lehet! Csapódott súlyosan a szívemhez ez a a felkiáltás. úgy hát e szép, délceg nép, az e gyönyörű táj viseletében ne legyen ott ? De bizony ott lesz! És a lakodalmi meneten kívül meg is van már minden érdekesebb jelenet. A jól sikerült fényképeket is elküldték már és ezeken kívül küldött Vágó a kissebesi régi oláh templomról és egy szalmás házról oly gyönyörű fényképet, aminél tökéletesebbet sohasem láthttunk: ez már egész a művészetig vitt tökélye a fényképnek. A csoportképekből Durkyék annyit küldtek, hogy minden alaknak jusson egy-egy. Külön-külön hivattam magamhoz valamennyit mert meg akartam figyelni, hogy melyikre mily hatással van a saját először látott arcképe. Elsőnek jött a csinos, mosolygó arcú, se nem szőke, se nem barna Dézsi Kata. Gyűjtő villa van a kezében — már mint a képen — és leányos, csintalan mosolylyal hallgatja, hogy mit beszél a kerítésen behajló csinos legény. A kisleány, amint meglátja ezt a jól sikerült jelenetet, egész szívből kiált fel: — Jaj istenem urambeli szép! — Te vagy a legény az a szép ? — Én instálom — feleli gyorsan és mosolyogva nézi tovább a képet. — Na hát vidd el, neked küldték . . . — Hogy örökre az enyém legyen ? — ügy— Jaj istenem uram ! — Aztán megköszöni kétszer is, s minden köszönésre megjegyzi, hogy — mert nagyon, nagyon szép! Ezután jött az a barna kis leány, akit okvetetlenül el akartak vinni Párisba modellnek, s az egész csak is abban múlt, hogy a leány nem akarta. Ünnepi díszben van