Fővárosi Lapok 1895. november (300-329. szám)
1895-11-03 / 302. szám
2812 r.**. Xjvr r? •••' - ' " ' 0T '1Hg • • . ' • • . ^ipwfp Egy elhunyt költőről. Most, hogy halottak napján visszaemlékezünk egy elhunyt jeles költőnkre, eszünkbe jut egy jelenet, melynek valamikor szemtanúi voltunk. Ismert szerkesztőink egyikéhez valamikor beállított valami kopott külsejű fiatal ember, kinek szerény külsején kívül még az a hátránya is volt, hogy aggasztóan fiatalnak látszott. Nagy szerényen lépett be s épp oly alázatosan egy csomag kéziratot nyújtott át a szerkesztőinek, »kegyes meghirálás« végett. A szerkesztő ismeretes volt arról, hogy nagyon kurtán bánik el az ismeretlen írókkal: egyszerűen visszaadja nekik a kéziratot azzal, hogy csak olyanoktól fogad el közleményeket, kiket maga szólít fel az írásra. Ez alkalommal is így történt volna, de valami véletlen folytán a szerkesztő egy futó pillantást vetett a vastag csomagra s elolvasta a czikk czimét, mely igy hangzott: »Visszaemlékezések«. A másik pillanatban a szerkesztő végignézte a fiatal embert, elmosolyodott s rendes szokásától eltérve, kérdést intézett hozzá: — Vájjon milyen vallásu ön? — Kálvinista; — felelt a csodálkozó fiatal ember. — Akkor sajnálom, uram, hogy czikkét nem közölhetem. — De — bátorkodott az ifjú megjegyezni — valóban nem tehetek arról, hogy e valláson neveltek s aztán úgy ismerem a szerkesztő urat, mint a vallási türelmesség hívét. — Helyesen ismer. De mégis úgy van, hogy csak az esetben adnám ki czikkét, ha ön a buddha vallás híve lenne. A fiatal iró úgy vélekedett, hogy a szerkesztőnek valami bolond rohama van s hüledezve telelt: — De szerkesztő úr, ha csak buddhaistáktól közölne czikkeket s más keleti és nem keleti vallásuakat mellőzte, miből állítaná össze a lapot? — Fiatal ember, ön téved. Én csak éppen öntől kívántam volna, hogy buddhaista legyen. — Az égre kérem, miért? — Mert visszaemlékezéseket ön csak akkor irhat, ha buddhaista. Ön ugyanis oly nagyon fiatal, hogy erről az életről még nem irhat visszaemlékezéseket. Ha azonban buddhaista, úgy hisz a születés előtti életben s arról írhat olvasóinknak érdekes reminiszczencziákat. * Ez a jelenet jut eszembe, hogy visszaemlékezéseket akarok írni. Aggasztóan fiatal ugyan nem vagyok már, de még elég aggasztóan öreg sem vagyok ahhoz, hogy már csak a múltnak éljek. S hogy mégis visszaemlékezéseket írok, ennek oka az, hogy a kiről írok !— fájdalom — már meghalt, holott élhetne ma is. S valóban szívesebben írnék az élőről reczenziót, mint a holtról visszaemlékezéseket. Poétáról akarok írni, ki még csak nem rég közöttünk élt s kiről, hogy meghalt, oly hamar megfeledkeztek. Az igaz, hogy amíg élt, sem törődtek vele sokat. Igen sok hajdani költő életrajzáról vajmi keveset tudunk. Ilyenekről szokták mondani: »élete adatait homály takarja«, de hozzáteszik, hogy »akkoriban nem volt még oly éber a nyilvánosság őrködése«. Ma már csak elég éber a nyilvánosság őrködése s ma is úgy vagyunk, hogy legújabb korunk nem egy jeles költőjének életét homály borítja. Nem vesszük észre, hogy tulajdonkép nem az a baj, hogy nem süt eléggé a nyilvánosság napja, hanem az a baj, hogy a nyilvánosság napja nem a poétákra süt. így történik azután, hogy költőkről, kik közöttünk, velünk éltek, rövid idő múlva nem tudunk semmit, mert voltakép életükben sem tudtunk róluk többet, mint azt, hogy velük éltünk. Csak egy- egy vonással, adalékkal, kívánok hozzájárulni egy elhunyt költőnk jellemének s életviszonyainak ismertetéséhez, hogy valamiképen mégis megmentsem a feledéstől. Egyik poétánk, akinek összes költeményeit nemrég adta ki díszesen s gyönyörű kiállításban az Athenaeum, Reviczky Gyula, kiről most írt czikkét a Budapesti Szemle, leróni akarván egy régi tartozását. A Szemle ugyanis, melynek elve, hogy nem siet a napi eseményekkel, míg Reviczky élt, sohasem írt róla egy szót sem, ami természetesen bántotta Reviczkyt, kinek sok mellőzéssel kellett küzdenie. Egy ízben, emlékszem, megmutatta nekem a Kisfaludy-társaság egy bírálati jelentését az ő költeményeiről s hangos kaczagással jegyezte meg, hogy az egyik bírálat olyan, mintha önképzőköri diákok egymás stilgyakorlatait bírálnák meg. Reviczky keserű gúnynyal fogadta e bírálatot. A költővel az úgynevezett Kammon-kompániában ismerkedtem meg. Akik költőről valami ideális külső képet festenek maguknak, bizony csalódtak volna, ha Reviczkyt ismerték volna. Alacsony, sovány, s épen nem szép ember volt. Csak nagy fekete szeme volt szép. Kicsit görbén hordta fel vállát, vagyis magasabban, mint a másik felet. Mindig igen szerény kopottas, szürke vagy barna ruhában láttam s ha az utczákon ment, nem csak hogy nem tűnt ki a tömegből, de igénytelen alakjával valósággal elenyészett az áradatban. Hónapos szobákban lakott Budapesten s egyikben meg is látogattam egyszer. A kerepes futón, szemben a Rókussal, egy régi ház, sötét földszintes szobájában lakott. Különös módon írta Reviczky költeményeit. Sokan azt hiszik, hogy a poéták a pillanatnyi inspiáczió hatása alatt csak úgy hevenyészve rögtön megírják egy poémájukat. S van ilyen költő is. Mások azonban — s ilyen volt Reviczky — valamely pillanatnyi inspirácziókat elteszik maguknak s esetleg hónapok vagy évek múlva dolgozzák fel. Reviczkynek mindig voltak igy tartaléktémái. Valami bánat érte, — ez egy verstárgyat keltett fel benne. Ő feljegyezte magának s teszem egy fél év múlva, mikor talán egészen más élmény hatása alatt állott — feldolgozta. Borzalmas módon irta verseit. Lehetetlen volt az ő első fogalmazásán embernek eligazodnia. S tulajdonkép nem is volt első fogalmazása. Előre megállapította hány strófája lesz versének s mindenik strófának mi lesz a tartalma. Aztán fogta magát s megírta — teszem — az ötödik strófát. Három nap múlva egy más paprikán megírta a második vagy a nyolczadik strófát. Ezalatt más költeményen is dolgozott, így össze-vissza írva az előre megállapított prózai konczepczió szerint hosszas vajúdás, csiszolás, faragás után végre megszületett a költemény. Meg is látszott egyszer-másszor a versen, hogy előbb prózai konczepcziója volt. Látható ezekből, hogy Reviczky maga hideg művész gyanánt állott szemben művével s képes volt a legnagyobb kétségbeesésről egy szép strófát írni s mindjárt utána egy másik poémában a megnyugvás hangján szólani. Mindig lenézéssel viseltetett a hevenyésző, rögtönző »vadzsenik« iránt, kiket különben is utált. Mert alapjában Reviczkynek szolid, polgári, sőt úri hajlamai voltak. Szegény volt nagyon, vagyis szegényebb már nem lehetett volna, mert nem volt semmije. De azért adott magára és sok emberrel szemben begombolkozott. Tulajdonkép daczára szerény föllépésének, gőgös volt, s a maga értékét nagyon is ismerte. Sőt bizonyára túlbecsülte. konzervatív világnézetű volt, s alapjában német műveltségű. Sőt német verseket is tudott írni. Vérében volt, hogy gyűlölt minden politikai és társadalmi radikalizmust, s borzalom fordult el a naturalizmustól. A francziákat egyáltalán nem szívelte, s a demokrácziáról csak a legnagyobb megvetés hangján tudott beszélni. Fegyelmezett, tanult, filozófiailag is képzett elme volt s ezért nagyon kicsinyelte azokat a mi vad költőinket, kik nem tanulnak s nem olvasnak. Az irodalmi »Naturlaute« sehogy sem tetszettek neki s a tudatos, reflexiós elmék hive volt. Daczára folytonos anyagi gondjainak, mégis tudott mindig bizonyos nívón maradni. Még akkor sem sülyedt, midőn más lapnál állást nem kapván, a Függetlenséghez ment. Volt valami büszkeség és erő benne, ami a legborzasztóbb nyomorúság közepette is megakadályozta abban, hogy elsülyedjen. Reviczky »vezette be az irodalomba« Justh Zsigmondot, kinek czikkeit ő közölte először egy kis lapban s kiről nagy elismeréssel beszélt. Azóta szegény Justh Zsigmond is meghalt, valamint Reviczky egy másik kiváló barátja, Komjáthy Jenő is, kiről szintén oly keveset tud közönségünk. Pallos. ' .'■ V‘V : · ' "* =›? W^rr/10v FŐVÁROSI LAPOK 1895. november 3. Vasárnap. A halal. Amit a költők úgy írnak: Hogy a halál örök álom, Én azt elfogadhatónak És igaznak nem találom! Mert álmunk sokszor oly nehéz, És rémlátásokkal teli, Hogy az érzékeny szíveket Napokon át megviseli. S mintha folyton kísértene, Még akkor is nyomunkba’ jár, Mikor reánk öröm között — Keolvadó napok’ sorra vár. Nem költői — hanem igaz S elvitázhatlan fogalom, Hogy a halál zavartalan. S örökké tartó nyugalom. Lauka Gusztáv. Árnyas ligetben, lombos fák között, Hová az élet élni költözött, Hol minden szivet édes vágy lep el, Ott áll a zárda, mint egy zárt kebel, Komor falával búsan néz körül, A bánat ilyen, hogyha megkövül, Mély, siri csend nagy, tágas udvarán, Egy csepp öröm itt el se férne tán. Sötét vasrácsa őrzi, védi bűn, Az ember fél, hogy itt belépni bűn; Hideg, komor, elzárt vasajtaja Az elriasztó, tiltó szó maga. De ím e kikordul a nehéz retesz S kilép az ajtón három szerzetes. Az egyik agg, havashoz fogható, Fejét borítja hegytetői hó; Hosszú szakálla, mely övig leér, Elmúlt idők ezüstjétől fehér. Magas, de görnyedt, botra dőlve jár, Sokáig élt, a sírja nyitva már; Miként ha látnál, őt így látva ott, Egy elhunyó, haldokló századot, A másik nagy, hatalmas egy alak, A föld megrendül léptei alatt; Meglátszik rajt’: most járja a delet, Kemény arczához jól illő keret Koromszakálla, mely mint a sötét Éjfél terül a mellén szerteszét. Szemének lángja szinte perzselő, A duzzadó erőnek képe ő; Minden vonásán, lelke tükréül, Az én hatalma és erője ül. A harmadik, az szőke, szép, legény, Az ifjúságnak édes küszöbén, Midőn az élet még csak nyílni kezd, Midőn még messze, messze még az est. A három férfi elmerülve jó, így jár karöltve múlt, jelen s jövő. Egy padhoz érnek, mely nyugalmat ad Árnyékot nyújtó lombernyő alatt. Elmélkedések csöndes padja ez. Leül reá a három szerzetes. Az ifjú térdén ócska könyv hever Czellájából magával hozta el.