Fővárosi Lapok, 1896. január (33. évfolyam, 1-30. szám)

1896-01-03 / 3. szám

Ar Önök uraim, belevéve önt is lisztért főkapi-­­ tány úr, azt hiszik, hogy a tejszállítás valami csön-­­ des mulatság, abból a szempontból indulva ki , hogy vannak közmondások, illetőleg szálló igék,­­ melyek így hangzanak: — Csöndes mint a tej! — Alszik mint a tej! Csalódni méltóztatnak. A székes­fővárosi te­jek mintha sohase aludnának. Rémitő robajjal és zajjal adnak jelt létezésükről, amint ezt saját szó-­­ merú példámból tudom, azon szomorú éjjel alkal­mából, amikor szokásom ellenére szolid ember akar­tam lenni. Rémitő dörejre ébredtem fel! S miután meg­győződtem róla, hogy ez a dörej nem ered sem ör­vendetes családi események, sem a jég megállása okából — kíváncsian kerestem a közelebbi okokat és megtaláltam. Pontban tizenkét óra volt és a tejcsarnok előtt megállt egy fehér kocsi, melyből fehér kisértet helyett kilépett egy fekete alak, a­ki elkezdett dörömbözni a tejcsarnok leeresztett rácsán. Óriási dörömbözés után végre felhúzták a redőnyt (irtózatos szó, de nem tudok jobbat, talán tessék pár ezer forintos pályadíjat kitűzni rá) és megkezdődött az a borzasztó tortúra, melyet al­vásra készülő ember kiáll akkor, mikor hallja, hogy a nagy tejes kupákat hogy ütögetik előbb a kocsi oldalához, azután az aszfalthoz, azután a bolt küszöbéhez, míg végre bekerülnek a boltba. És ez megismétlődik mindegyik kupánál, vagyis egy kocsi szállítmányánál legalább húszszor. Borzasztó tortúra! De még ez semmi, mert reggelig még legalább három új szállítmány érke­zik és ezeknek a dübörgő beszállítását mind­vé­gig kell élvezni. Szóval aki tejcsarnokkal lakik át­­ellenben, az egyszer s mindenkorra mondjon le az éjjeli nyugalmáról. Ez pedig talán mégsem egészen helyes, mert elvégre talán annak is szabad aludni, aki tejcsar­nokokkal lakik átellenben. Ebből a tekintetből kívánom a tisztelt főkapitány úr figyelmét felhívni, és kérem, intézkedjék, hogy a tejcsarnok-üzletek tisztán az éjjeli pinczérek lakásaival átellenben helyeztessenek el — miután ezek az urak nappal szoktak aludni. Julius. Marsy kisasszony. (Rendes levelezőnktől.) Páris, de ez. 30. Annak a szerencsétlen »Petit Suck­er«­­nek, (magyarul »Kis ezukortartó«) van egy árvája, a­mi az első pillanatra feltűnő lehet, tekintve, hogy a »Kis ezukortartó« huszonhárom éves ko­rában halt meg. A második pillanatban megmon­dom Önöknek, hogy ez »Árva« huszonhat avagy huszonnyolcz esztendős, és akkor, gondolom tisztá­ban méltóztatik lenni a természetével. Világos, a Lebandy Miksa — hátrahagyott kedvese. Ez a kedves azonban, nem a milliomos fiuk konvenczionális és léha szirénje. Nem a millióiért imádta és volt szerelmes hozzá. Ellenben nobilis, majdnem fölséges társa volt a Lebaudy életének, a­melynek rengeteg szenvedése és kínlódása egy oda­adó, meleg szivet kívánt.... A­mikor betegen, összetörve, nyomorgott a katonaságnál, mely a milliói miatt nem merte sza­badságolni, a mikor vergődött kórházból-kórházba, s a mikor végre az utolsó óráját élte, ott volt mellette egy önfeláldozó, nagyon szerelmes és tün­döklően szép leány, a kék szemei mosolygásával, a forró ajkai csókjával enyhítve meg és éde­sítve meg a fájdalmakat előbb, majd pedig az elmúlást. Ha a milliói miatt sokat szen­vedett is a szegény Lebaudy Miksa, ha a mil­liói okozták, hogy nem tudott szabadulni a ka­tonaságtól, a­hol nem lévén semmiféle »önkény­­tes­ rendszer«, az egyszerű közkatonák kálváriáját járta végig, ha a milliói nem is tudták gyönyörű­ségessé tenni az életét, a halála azonban milliomos­hoz való méltó. Az utolsó sóhaját egy csókban fogta fel a kedvese ... az utolsó előttit is. A­mivel csak azt akarom mondani, hogy Lebandy Miksa, a »Kis czukortartó« a sovány, beteg, sá­padt arczú, huszonhárom éves fiú, karácsony esté­jén csókok között halt meg szimbolikus halállal. Aki olyan roppant szeretett mulatni, karácsony estéjén halt meg, amikor a legnagyobb mulatságok vannak Párisban; ő, akinek harmincz milliója volt, egy kórház szalmazsákján halt meg, legalább a szeretője csókját kapta volna pénzért! De még ezt sem. A millióival a kórház kályháját süthette volna be . . . és a szeretője ingyen csókolta, az em­bert, azt a szegény, nyápicz fiút szerette, és nem a milliomost . . . * Ebben az elegáns újságban, a­melyet finom és üde női kezek lapoznak, hadd legyen megdi­csérve mindaz, a­mi nobilis a leányban: az oda­adás, a föltétlen odaadás, mely nem törődik a pénz­zel való gyanúsítással, egy csomó konvenczióval, a­melyek között kétségtelen az a leghipokritább, a­mikor azt méltóztatik mondani, hogy »balkézről« szeretni nem erkölcsös dolog. Ah­­a Marsy kis­asszonynak forma által nem kötött szerelme meny­nyivel emelkedettebb és nobilisabb, mint számos »házas­asszonyé.« Ez a Marsy kisasszony, (a­kinek­­ a neve ezentúl egy típust fog megjelölni) ne mél­­­­tóztassék hinni, hogy semmit sem veszíthetett, afféle­­ premiere venne, ha ugyan lehet ezt mondani. Marsy­­ kisasszony Francziaország egyik legnagyobb művész­nője volt, a Théatre Français Societaire-je. A leg­nagyobb és legelőkelőbb szerepeket játszotta volt, köztük a Demi Monde Lagrange bárónőjét, mely csakugyan páratlan alakítás volt ... Ez a Marsy kisasszony alig egy hónappal ezelőtt, az egész színház elképedésére faképnél hagyta a Français-t, faképnél az egész színművészetet, kétségkívül úgy gondolva, hogy ez csak komédia, a valóság pedig a szerelem. Méltóztassék elképzelni, milyen szerel­mesnek kellett lennie ennek a nobilis leánynak, ha minden recompense nélkül, egyedül az odaadás extázisában, lemond a societairségről (mely pedig Párisban a legnagyobb pozíc­ió színésznőre nézve) a színpad öröméről, s nem törődve botránynyal, meghurczoltatással, a színház represszáriáival, egy szegény beteg közkatonához fut, a­kitől pedig semmit se várhat, semmit se remélhet, csak az örökre szóló elválás képtelen fájdalmát. Ah! Marsy kisasszony, tündöklően szép, bravúros és mindenek fölött irigylésreméltó teremtés, a­ki egy beteg koldust tudott szeretni egy milliomos fiúban! Yoland: Paraszt színészet. (Saját tudósítónktól.) Halas, jan. 2. Justh Zsigmond érdekes kísérletét Dékáni Árpád, halasi rajztanár folytatta. Összetoborzott egy sereg halasi kun legényt és kun leányt és be­tanította velük a Falu rosszát. Igazi szántó vető parasztok ezek, a leányok munkás lányok, vályogvetők, dolgosok, de szemrevalók és tüzes tekintetű­ek. Mennyi értelem a szavukban, mennyi eredetiség a beszédükben, milyen igaz a járásuk­­kelésük, magyar az érzésük! Az igazi előadás csak szombaton lesz, de a tegnapi főpróbáról beszámolhatok. A magyar népszínmű hanyatlásának oka az, hogy — igen, a halasi paraszt előadás meggyőző erejű, — az, hogy íróink nem ismerik a népéletet, színészeink pedig a parasztot. Mennyi kiaknázatlan forrás rejlik — művészi szempontból — ebben a magyar parasztban, mely sablonra válva, unal­massá lett előttünk a művészi intézetek színpadjá­ról látva. Nézzétek meg ezeket a kun legényeket és kun hajadonokat. Hogy beszélnek, mennyi az ár-­­ nyalat a szavukban, hogy mozognak, mennyi a jel­legzetes a mozgásukban, hogy felfogják azt, a­mit­­mondanak, s mennyire csak azt mondják el, amit felfogtak. Ez a természetes értelem győzelme, nem a raffinált kiszámítottságé, mely különösségeivel hat. A halasi parasztok egyszerűségükkel indíta­nak meg. Milyen erős, szép szál legények, milyen szé­pek ezek a leányok. Imre Juczi, ki Boriskát csicsergi el, ezt a szentimentális alakot igazzá teszi, a szavával, a beszédével, az aranyos naivitá­sával. Szevi Julia, a­ki Finom Rózsiban egy egész új világot mutogat, persze a részletekben, a hogy illegeti-billegeti magát, a hogy a bal kezével bele belegesztikulál a szavába, s a hogy az 5 gyenge, de kellemes hangjával dalol, melynek nin­csen primadonnás jellege, de van mélyen átérzett melegsége. Gal­ács Erzsi, a kis piros-pozsgás leányzó, az ő durczáskodásával, eszes beszédével és jóizű kiejtésével. Meg a többi szép leány, a másik két Szevi, a Zuzsi meg a Marcsa, a­kik a pletykás asszonyokat játszván, az ember szinte nekik szánta a párját. A férfiak közül V­a­s Imre, a ki Feledi Gás­párt, Halász István, a ki Gonosz Pistát, Göm­böc­z János, a­ki Göndör Sándort és Szente Józsi, a ki Lajost adta, tűntek ki. Mind egy-egy tőről szakadt eredetiség. V­a­s Imre úgy megértette az öreg kevély bírót és olyan jellemzően adta elő, szaggatott, nyers, tompa be­szédmodorával, kun tájszóban, a fojtott tűz hevét elárulva, melynek kicsapó lángjától egyre tartunk. Szente Józsi Lajosában a féltékenységi motívumok emelkedtek ki, olyan durczás, de igaz volt foghegyről való beszédével, mely szivének igaz hajlandóságát is éreztette. Halász István alaki­­tása — több mint természetesség, bámulatos, meny­nyi mókát tud ez az ember. A­hogy a kénes gyufát meggyújtja, a hegy a szűrét felveszi, a kalapján igazit vagy egyet, a pipáját szívja, mind humoros ötlet ez, mindből a ravaszkodó esze csillog ki. A csalódásig ilyen lehetett Gubó István uram, a hosszúrévi erdőkerülő, a­kiről Tóth Ede Gonosz Pistát írta. Halász Istvánban annyi a jóizó, humo­ros vonás, hogy ha a színpadon van, ott derű van. Gömböcz J­ános adja Göndör Sándort, érczes paraszt hanggal énekel, s az elbusuló paraszt legényt szívből fakadó hangokkal jellemzi. Őh nem a ka­lapnak szemre való lehúzásával, foktos hadonászás­sal s kurjongatással. Egyszerű a hangja, bélezeg a fellépése, büszke a szava, s öntudatos a modora. Persze, mikor a pathoszra hajlik, Gömböcz János nem tud vele emelkedni, de nyomában van a köl­tőnek mindaddig, a­mig az csak reális talajon hagyja. A csinált nem fér a fejébe, így azután nem is csinálhatja meg. Magyar hang, magyar beszéd, magyar zamat van ebben az előadásban. A ruhájuk, a mókájuk, a daluk, a beszédük mind magyar. Magyar szív megérti. Több ez, mint az oberammergaui passzió­játék. Ott német parasztok bibliai alakokkal ala­koskodnak. Itt magyar parasztok magyar parasz­tokat játszanak. Ha a kiállítás alatt, akár a Faluban, akár a Népszínházban játszhatnának, a fővárosi közön­ség bizonyára nagy műélvezetben részesülhetne. Magyar emberek igaz beszédét, önkénytelen han­­­­gok természetes rithmusát élvezhetné.­­ A szombati előadást melegen ajánlom is az­­ érdeklődők figyelmébe, de Dékáni Árpád ur gon­­­­doskodását, ügybuzgalmát és lelkesedését már is FŐVÁROSI LAPOK 1896. január 3. Péntek. U­J ELŐFIZETŐINKNEK PAUL BOURGrET "W é Cf ^ t ^ ^ Ä d. y 1 1 kozraa.opol.f.'As»- erkölcsök czimű regényének, a Fővárosi Lapok­ban eddig megjelent közleményeit külön levonatban küldjük meg. Ml

Next