Fővárosi Lapok, 1896. január (33. évfolyam, 1-30. szám)
1896-01-03 / 3. szám
Ar Önök uraim, belevéve önt is lisztért főkapi- tány úr, azt hiszik, hogy a tejszállítás valami csön- des mulatság, abból a szempontból indulva ki , hogy vannak közmondások, illetőleg szálló igék, melyek így hangzanak: — Csöndes mint a tej! — Alszik mint a tej! Csalódni méltóztatnak. A székesfővárosi tejek mintha sohase aludnának. Rémitő robajjal és zajjal adnak jelt létezésükről, amint ezt saját szó- merú példámból tudom, azon szomorú éjjel alkalmából, amikor szokásom ellenére szolid ember akartam lenni. Rémitő dörejre ébredtem fel! S miután meggyőződtem róla, hogy ez a dörej nem ered sem örvendetes családi események, sem a jég megállása okából — kíváncsian kerestem a közelebbi okokat és megtaláltam. Pontban tizenkét óra volt és a tejcsarnok előtt megállt egy fehér kocsi, melyből fehér kisértet helyett kilépett egy fekete alak, aki elkezdett dörömbözni a tejcsarnok leeresztett rácsán. Óriási dörömbözés után végre felhúzták a redőnyt (irtózatos szó, de nem tudok jobbat, talán tessék pár ezer forintos pályadíjat kitűzni rá) és megkezdődött az a borzasztó tortúra, melyet alvásra készülő ember kiáll akkor, mikor hallja, hogy a nagy tejes kupákat hogy ütögetik előbb a kocsi oldalához, azután az aszfalthoz, azután a bolt küszöbéhez, míg végre bekerülnek a boltba. És ez megismétlődik mindegyik kupánál, vagyis egy kocsi szállítmányánál legalább húszszor. Borzasztó tortúra! De még ez semmi, mert reggelig még legalább három új szállítmány érkezik és ezeknek a dübörgő beszállítását mindvégig kell élvezni. Szóval aki tejcsarnokkal lakik átellenben, az egyszer s mindenkorra mondjon le az éjjeli nyugalmáról. Ez pedig talán mégsem egészen helyes, mert elvégre talán annak is szabad aludni, aki tejcsarnokokkal lakik átellenben. Ebből a tekintetből kívánom a tisztelt főkapitány úr figyelmét felhívni, és kérem, intézkedjék, hogy a tejcsarnok-üzletek tisztán az éjjeli pinczérek lakásaival átellenben helyeztessenek el — miután ezek az urak nappal szoktak aludni. Julius. Marsy kisasszony. (Rendes levelezőnktől.) Páris, de ez. 30. Annak a szerencsétlen »Petit Sucker«nek, (magyarul »Kis ezukortartó«) van egy árvája, ami az első pillanatra feltűnő lehet, tekintve, hogy a »Kis ezukortartó« huszonhárom éves korában halt meg. A második pillanatban megmondom Önöknek, hogy ez »Árva« huszonhat avagy huszonnyolcz esztendős, és akkor, gondolom tisztában méltóztatik lenni a természetével. Világos, a Lebandy Miksa — hátrahagyott kedvese. Ez a kedves azonban, nem a milliomos fiuk konvenczionális és léha szirénje. Nem a millióiért imádta és volt szerelmes hozzá. Ellenben nobilis, majdnem fölséges társa volt a Lebaudy életének, amelynek rengeteg szenvedése és kínlódása egy odaadó, meleg szivet kívánt.... Amikor betegen, összetörve, nyomorgott a katonaságnál, mely a milliói miatt nem merte szabadságolni, a mikor vergődött kórházból-kórházba, s a mikor végre az utolsó óráját élte, ott volt mellette egy önfeláldozó, nagyon szerelmes és tündöklően szép leány, a kék szemei mosolygásával, a forró ajkai csókjával enyhítve meg és édesítve meg a fájdalmakat előbb, majd pedig az elmúlást. Ha a milliói miatt sokat szenvedett is a szegény Lebaudy Miksa, ha a milliói okozták, hogy nem tudott szabadulni a katonaságtól, ahol nem lévén semmiféle »önkénytes rendszer«, az egyszerű közkatonák kálváriáját járta végig, ha a milliói nem is tudták gyönyörűségessé tenni az életét, a halála azonban milliomoshoz való méltó. Az utolsó sóhaját egy csókban fogta fel a kedvese ... az utolsó előttit is. Amivel csak azt akarom mondani, hogy Lebandy Miksa, a »Kis czukortartó« a sovány, beteg, sápadt arczú, huszonhárom éves fiú, karácsony estéjén csókok között halt meg szimbolikus halállal. Aki olyan roppant szeretett mulatni, karácsony estéjén halt meg, amikor a legnagyobb mulatságok vannak Párisban; ő, akinek harmincz milliója volt, egy kórház szalmazsákján halt meg, legalább a szeretője csókját kapta volna pénzért! De még ezt sem. A millióival a kórház kályháját süthette volna be . . . és a szeretője ingyen csókolta, az embert, azt a szegény, nyápicz fiút szerette, és nem a milliomost . . . * Ebben az elegáns újságban, amelyet finom és üde női kezek lapoznak, hadd legyen megdicsérve mindaz, ami nobilis a leányban: az odaadás, a föltétlen odaadás, mely nem törődik a pénzzel való gyanúsítással, egy csomó konvenczióval, amelyek között kétségtelen az a leghipokritább, amikor azt méltóztatik mondani, hogy »balkézről« szeretni nem erkölcsös dolog. Aha Marsy kisasszonynak forma által nem kötött szerelme menynyivel emelkedettebb és nobilisabb, mint számos »házasasszonyé.« Ez a Marsy kisasszony, (akinek a neve ezentúl egy típust fog megjelölni) ne méltóztassék hinni, hogy semmit sem veszíthetett, afféle premiere venne, ha ugyan lehet ezt mondani. Marsy kisasszony Francziaország egyik legnagyobb művésznője volt, a Théatre Français Societaire-je. A legnagyobb és legelőkelőbb szerepeket játszotta volt, köztük a Demi Monde Lagrange bárónőjét, mely csakugyan páratlan alakítás volt ... Ez a Marsy kisasszony alig egy hónappal ezelőtt, az egész színház elképedésére faképnél hagyta a Français-t, faképnél az egész színművészetet, kétségkívül úgy gondolva, hogy ez csak komédia, a valóság pedig a szerelem. Méltóztassék elképzelni, milyen szerelmesnek kellett lennie ennek a nobilis leánynak, ha minden recompense nélkül, egyedül az odaadás extázisában, lemond a societairségről (mely pedig Párisban a legnagyobb pozíció színésznőre nézve) a színpad öröméről, s nem törődve botránynyal, meghurczoltatással, a színház represszáriáival, egy szegény beteg közkatonához fut, akitől pedig semmit se várhat, semmit se remélhet, csak az örökre szóló elválás képtelen fájdalmát. Ah! Marsy kisasszony, tündöklően szép, bravúros és mindenek fölött irigylésreméltó teremtés, aki egy beteg koldust tudott szeretni egy milliomos fiúban! Yoland: Paraszt színészet. (Saját tudósítónktól.) Halas, jan. 2. Justh Zsigmond érdekes kísérletét Dékáni Árpád, halasi rajztanár folytatta. Összetoborzott egy sereg halasi kun legényt és kun leányt és betanította velük a Falu rosszát. Igazi szántó vető parasztok ezek, a leányok munkás lányok, vályogvetők, dolgosok, de szemrevalók és tüzes tekintetűek. Mennyi értelem a szavukban, mennyi eredetiség a beszédükben, milyen igaz a járásukkelésük, magyar az érzésük! Az igazi előadás csak szombaton lesz, de a tegnapi főpróbáról beszámolhatok. A magyar népszínmű hanyatlásának oka az, hogy — igen, a halasi paraszt előadás meggyőző erejű, — az, hogy íróink nem ismerik a népéletet, színészeink pedig a parasztot. Mennyi kiaknázatlan forrás rejlik — művészi szempontból — ebben a magyar parasztban, mely sablonra válva, unalmassá lett előttünk a művészi intézetek színpadjáról látva. Nézzétek meg ezeket a kun legényeket és kun hajadonokat. Hogy beszélnek, mennyi az ár- nyalat a szavukban, hogy mozognak, mennyi a jellegzetes a mozgásukban, hogy felfogják azt, amitmondanak, s mennyire csak azt mondják el, amit felfogtak. Ez a természetes értelem győzelme, nem a raffinált kiszámítottságé, mely különösségeivel hat. A halasi parasztok egyszerűségükkel indítanak meg. Milyen erős, szép szál legények, milyen szépek ezek a leányok. Imre Juczi, ki Boriskát csicsergi el, ezt a szentimentális alakot igazzá teszi, a szavával, a beszédével, az aranyos naivitásával. Szevi Julia, aki Finom Rózsiban egy egész új világot mutogat, persze a részletekben, a hogy illegeti-billegeti magát, a hogy a bal kezével bele belegesztikulál a szavába, s a hogy az 5 gyenge, de kellemes hangjával dalol, melynek nincsen primadonnás jellege, de van mélyen átérzett melegsége. Galács Erzsi, a kis piros-pozsgás leányzó, az ő durczáskodásával, eszes beszédével és jóizű kiejtésével. Meg a többi szép leány, a másik két Szevi, a Zuzsi meg a Marcsa, akik a pletykás asszonyokat játszván, az ember szinte nekik szánta a párját. A férfiak közül Vas Imre, a ki Feledi Gáspárt, Halász István, a ki Gonosz Pistát, Gömböcz János, aki Göndör Sándort és Szente Józsi, a ki Lajost adta, tűntek ki. Mind egy-egy tőről szakadt eredetiség. Vas Imre úgy megértette az öreg kevély bírót és olyan jellemzően adta elő, szaggatott, nyers, tompa beszédmodorával, kun tájszóban, a fojtott tűz hevét elárulva, melynek kicsapó lángjától egyre tartunk. Szente Józsi Lajosában a féltékenységi motívumok emelkedtek ki, olyan durczás, de igaz volt foghegyről való beszédével, mely szivének igaz hajlandóságát is éreztette. Halász István alakitása — több mint természetesség, bámulatos, menynyi mókát tud ez az ember. Ahogy a kénes gyufát meggyújtja, a hegy a szűrét felveszi, a kalapján igazit vagy egyet, a pipáját szívja, mind humoros ötlet ez, mindből a ravaszkodó esze csillog ki. A csalódásig ilyen lehetett Gubó István uram, a hosszúrévi erdőkerülő, akiről Tóth Ede Gonosz Pistát írta. Halász Istvánban annyi a jóizó, humoros vonás, hogy ha a színpadon van, ott derű van. Gömböcz János adja Göndör Sándort, érczes paraszt hanggal énekel, s az elbusuló paraszt legényt szívből fakadó hangokkal jellemzi. Őh nem a kalapnak szemre való lehúzásával, foktos hadonászással s kurjongatással. Egyszerű a hangja, bélezeg a fellépése, büszke a szava, s öntudatos a modora. Persze, mikor a pathoszra hajlik, Gömböcz János nem tud vele emelkedni, de nyomában van a költőnek mindaddig, amig az csak reális talajon hagyja. A csinált nem fér a fejébe, így azután nem is csinálhatja meg. Magyar hang, magyar beszéd, magyar zamat van ebben az előadásban. A ruhájuk, a mókájuk, a daluk, a beszédük mind magyar. Magyar szív megérti. Több ez, mint az oberammergaui passziójáték. Ott német parasztok bibliai alakokkal alakoskodnak. Itt magyar parasztok magyar parasztokat játszanak. Ha a kiállítás alatt, akár a Faluban, akár a Népszínházban játszhatnának, a fővárosi közönség bizonyára nagy műélvezetben részesülhetne. Magyar emberek igaz beszédét, önkénytelen hangok természetes rithmusát élvezhetné. A szombati előadást melegen ajánlom is az érdeklődők figyelmébe, de Dékáni Árpád ur gondoskodását, ügybuzgalmát és lelkesedését már is FŐVÁROSI LAPOK 1896. január 3. Péntek. UJ ELŐFIZETŐINKNEK PAUL BOURGrET "W é Cf ^ t ^ ^ Ä d. y 1 1 kozraa.opol.f.'As»- erkölcsök czimű regényének, a Fővárosi Lapokban eddig megjelent közleményeit külön levonatban küldjük meg. Ml