Fővárosi Lapok 1896. április (91-119. szám)
1896-04-01 / 91. szám
1896. április 1. Szerda. ____________fővárosi lapok.___________ Az elsikkasztott északi sark. A nemzeti pártban borús a hangulat egy idő óta. A sajtója, az egyházpolitikai vita idején azt írhatta, hogy «a válság megoldása a nemzeti párt kezében van», más alkalommal is, ha bonyolódott az ország állapota, a nemzeti pártot vagy annak vezérét léptették elő. Rajtuk áll, az ő elhatározásuk dönti el: békesség legyen-e az országban vagy háború. A párt sajta után indult a külföldi sajtónak ama része is, amely nem rokonszenvezett a magyar szabadelvűekkel. Csinálták a reklámot a nemzeti pártnak, annyira, hogy egy-egy külföldi újságban megemlékeztek még Hock Jánosról is, mint a magyar agrár-magánhajózás vértanújáról. Amióta szünetet tart a képviselőház, amióta a kormány tevékenységét védi a kritikától a kötelező húsvéti munkaszünet: hallgatnak a lapok a nemzeti pártról. A «helyzet kulcsa», amelyet az Apponyi klubbjában őriznek nagy gonddal, értéktelen kulcscsá vedlik, amelynek semmi köze a helyzethez. A nemzeti párt, amely hírnévre versenyzett az angol «Scar sopp»-al és nem maradt mögötte a germán «Wasmuth»nak, belezuhant a feledés vermébe. Bánatos szavakkal panaszkodtak e miatt a nemzeti párt legutóbbi értekezletén. A pártnak egyik, kiváló tagja mondotta: «Nem foglalkozik velünk senki. A lapjaink a kvótával bíbelődnek; Bánffyt utaztatják Bécsbe, Badeni grófot Budapestre. Egyetlen sor se rólunk! A párttagok tenyerükre hajtották fejeiket Gondolkoztak. Rövid másfél órai gondolkodás után megvillant Andreánszky Gábor báró szeme. Egy nevet mondott: Nansen! * A nemzeti párt, mint a kőnyomatos újság közli, világra szóló akczióval járul legközelebb a közvélemény elé. Az akció kezdete interpelláczió, a magyar miniszterelnök útján a külügyminiszterhez. Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy Nansen nevű urat közköltségen kiküldték az éjszaki sark megtalálására. Van-e tudomása, hogy a szemtanuk állítják — Nansen úr az északi sarkot megtalálta, de ő maga azóta eltűnt. Ha ezekről tudomása van, rendelkezett-e Bánffy Dezső báró, illetve Goluchowski Agenor gróf úr, hogy az elsikkasztott északi sark mihamarább kézre keríttessék. Andreánszky báróé az érdem, hogy újra vigságos napok virradnak a nemzeti pártra. De. Barátomnak egészen átszellemült az arcza, mnig így beszélt. Láttam, hogy meggyőződése sokkal szilárdabb, hogysem én azt megdönthetném. Elhagytuk a vendéglőt. Még az utczán is vitatkoztunk. Végre rá hagytam mindent. De mikor ama kis ház kapuja elé értünk, melyben laktam, Józsi erősen megragadta a kezemet. — Sándor, mondá. Nem új dolog, a mire kérlek. Hallottam, olvastam már számtalan ehez hasonlót. Fogadjuk föl egymásnak, hogy amelyikünk előbb hal meg, az, ha csak lehetséges, megjelenik a másiknak, s elmondja, hogy mi van hát tulajdonképen a halál után? .... — Jó, jó, te bolond idealista, feleltem neki kaczagva. Eredj haza, késő van, s mind a ketten álmosak vagyunk. — Egy tapodtat sem megyek addig, mig meg nem esküszöl arra, amire fölhívtalak. E perczben a hold fénye rávilágított barátom arczára s úgy tűnt föl előttem, mintha csakugyan valami szellemmel társalognék. — Esküszöm! — mondtam, szivemre téve a kezemet. Aztán ő megölelt s mi elváltunk. A szolgáló ajtót nyitott. A házba léptem, s még a pitvarban is hallottam barátomnak távolodó léptei zaját a csöndes, elhagyatott utczában. Késő volt. Szobámnak egyetlen ablaka az 'utczára nyilt, földszint, mindjárt a kapu mellett. Befüggönyöztem az ablakot s lefeküdtem. Előbb azonban rendes szokásom szerint egy pillantást vetettem az órára. Pont egy volt, éjfél után. Magamra rántottam a takarót, kioltottam a gyertyát s befordultam a fal felé. Negyed órát sem szunyadhattam még, midőn az utczára nyíló ablakot valaki erősen megzörgette. Fölriadtam. — Ki az? . . . E perczben, mintha erős széláramlat csapta volna ki az ablak szárnyait, az függönyöstől együtt föltárult s egy suttogó hang, melyben határozottan Józsi hangjára ismertem, beszélt az utczáról: — No hát úgy sincs a hogy te mondtad, — úgy sincs a hogy én mondtam! . . . Azt éreztem, mintha valami erősen mellbelökött volna. De a másik pillanatban már talpon valók. — Eredj, bolond! Mit disputálod föl az embert még álmából is? — kiáltottam bosszúsan, az ablakhoz lépve. Kitekintettem, de az egész utczán nyoma sem volt élőlénynek. Csönd mindenfelé! Megint lefeküdtem. De alig hunytam be szemeimet, most már az ajtót kezdték döngetni. Fölnyitottam. Egy idősebb nőcseléd, kezében égő lámpással, egész testében remegve állt a küszöbön. Azonnal fölismertem Józsi barátom szolgálóját. — Az istenre kérem tény ur, tessék átjönni hozzánk. A gazdám meghalt! . . . Jéggé fagyott bennem a vér. Magamra kapdosva a ruhát, barátom lakására siettem. Józsi félig levetkőzve, élettelenül feküdt az ágyon. A cseléd azt mondta, hogy a fali óra éppen egyet ütött, mikor gazdája vetkőzés közben összeesett. Szívszélhüdés érte. Félig őrülten bámultam arczának merev, de szelíd vonásaira. . . . »No hát úgy sincs a hogy te mondtad, — úgy sincs a hogy én mondtam! . . .« Hogy van hát?... ______________________________ » A trónörökös új könyve. — Utazás a világ körül. — Második kötete is megjelent a naplónak, melyet Ferencz Ferdinánd főherczeg világ körüli útjában 1892-től 1893-ig vezetett. Az első kötet 560 oldalra terjedt, a második ugyanilyen terjedelmű. Héder Alfréd, a bécsi cs. és kir. udvari és egyetemi könyvkereskedő, természetes, hogy előkelő fénnyel állította ki a könyvet, melyet kitűnően sikerült képek díszítenek. Milyen éles, jó szemmel figyeli meg Ferencz Ferdinánd főherczeg az utazásán látott dolgokat és milyen világos, szabatos vonásokkal adja vissza tapasztalatait, azt már az első könyv megjelenése után is hirdette az elismerés. Nem a tanuló szól hozzánk, már ahhoz is ért, hogyan kell tanítani. Czéltudatosság és magas komolyság szól minden sorából. Ausztráliát, Khinát, Japánt, Amerikát és a hazafelé vezető utat öleli föl a második kötet, s így természetes, hogy nagyon nehéz arról hű képet nyújtanunk olvasóinknak. Mégis kiválogatunk a könyvből valamit. Éspedig azt, amiben a fölséges világutazó legvilágosabban önmagát tükrözi vissza. A természetrajz tanulmányát a főherczeg egész útján át űzte, úgy a vadászaton, mint a múzeumokban. »Muzeomániában szenvedek«, mondja tréfásan önmagáról. De az ethnográfiára is nagy gondot fordít és a kultúra intézményeit is bíráló figyelemmel vizsgálja. Egyáltalán minden dolog iránt egyforma érdeklődéssel viseltetik és hű képét adja mindannak, ami körülötte történik. Az utczák változatos, zajos életét, a keleti fogházak berendezését, az ópium-barlangokat, a khinai törvényszéki tárgyalások szomorú humorát, az »Erzsébet királyné» fedélzetén tartott bált élénk jellemzéssel, találó színekkel festi. A kegyetlen, a természetellenes dolgokat nagyon gyűlöli a főherczeg és erős szavakkal ítéli el A meleg kedély, az otthon szeretete majd minden sorában megnyilatkozik. Csak el kell olvasni, mikép írja le a főherczeg találkozását egy szegény földijével! Mikor Narromme-ban a vasúti kocsit elhagytam, az embertömegből, amely a pályaudvarban összegyűlt, egy szegényesen öltözött fiatalember hozzám jött, megragadta kezemet és igy szólt hozzám: — Ha fenséged Bécsbe visszatér, kérem üdvözölje az öreg »István-tornyot« és mondja meg neki, hogy én ha osztrák maradtam és nem feledtem el hazámat. Ezt mondotta és eltűnt Én azonnal utána küldöttem valakit, hogy felajánljon neki nevemben némi segélyt. De a szegény, bár ekkor foglalkozása nem volt, nem akarta a pénzt elfogadni, mert ő csak az osztrák főherczeget, földijét kívánta látni. . . . És nem is fogadta el a pénzt. Ez a jelenet engem mélyen meghatott, mert olyan jelét adta hazafias érzelmeinek. Ha Ausztráliába jutott is, megmaradt osztráknak és hazáját nem tudta elfeledni soha. A legnagyobb benyomást a főherczegre Észak- Amerika tette. Nagyon sajnálom — írja a főherczeg — hogy Amerikában hosszabb ideig nem tartózkodhattam. A hatalmas hegyek, a mély völgyek, a végtelen síkságok, a minőket Európa fia nem láthatott, és amelyek a természet alkotó erejének megnyilatkozásai, felejthetetlenné tették a főherczeg előtt amerikai útját. A főherczeg az elismerés és csudálat hangján beszél az amerikaiakról, akik bámulatos gyorsasággal és vakmerőséggel valósítják meg eszméiket, terveiket. Szinte heroikus vállalkozási kedv jellemzi őket, egoisták a szó legszorosabb értelmében, de azért emberbaráti intézmények egész sorát alapítják meg. A megazdagodási vágy önzőkké teszi, egy-egy ember gazdagsága ezrek romlásába kerül, de azért a társadalom erősítése, fentartása egyik fő törekvésük. Minden jelenség között, melyek az egyesült államok lakóinak jellemét megvilágítják, legfontosabb — és ezt még egyszer kiemelem — a nagyravágyás, a magasztos iránti törekvés. A polgárok avval nevelkednek fel, hogy valami emberfölötti, hallhatatlan emléket állítsanak hazájuknak, hogy kiemeljék a többi állam közül. Külsőleg hidegek, érzéketlenek, pedig szívük nemes, fogékony minden szép iránt és nem lehet tőlük megtagadni sympáthiánkat, csodálatunkat. Az ókor kultúrnépei sem sentimentálisok, áradozók, de van szívük és kedélyük, különösen pedig erős fészke van szívükben a faj- és hazaszeretetnek. A főherceg finom humoráról és éles satirájáról tanúskodik a japánok hajviseletéről szóló következő megjegyzés: A toilette legkomplikáltabb része a hajdísz, amely a legnagyobb figyelmet kívánja meg és csak minden harmadik vagy negyedik napon frissítik fel, mivel egy ilyen mestermű összeállítása, épen úgy mint Chinában, óriási gondot és sok időt igényel. Nekem nem volt türelmem bevárni egy ilyen diszkonty elkészítését, hanem elég élvezetet nyújtott a puszta alapmunkálat megtekintése is. Olaj, púder, hajtű, pomádé, virág, fésű, toll, szalag és mindenféle czafrang kerül a hajba és mindezek jelentékenyen elősegítik az «összhatást.» Körülbelül hatvan fajtáját ismerik Japánban a frizuráknak, melyek mindegyike mást és mást mesél a szakértőnek, mert hiszen ők árulják a «szerelmes titkokat» is Japánban, úgy mint nálunk virágnyelv, frizuranyelv fejlődött ki, így például egy olyan özvegynek, ki nem zár ki újabb ismerkedést, megvan a saját különleges hajdisze, amely minden más özvegytől megkülönbözteti. * A főherczeg könyve utolsó fejezetében azt az örömöt írja le, mely akkor szállta meg szivét, mikor a haza földjét megpillantotta. E szavakra fakad: Örömteli szívvel üdvözlöm egy évi távollét után kedves városomat— az örökifjú császári várost. Magyarországon persze az keltene örömet, ha a magyar korona prezumptív örököse ezt, egyszer — Budapestről is elmondaná...