Fővárosi Lapok 1896. április (91-119. szám)

1896-04-01 / 91. szám

1896. április 1. Szerda. ____________fővárosi lapok.___________ Az elsikkasztott északi sark. A nemzeti pártban borús a hangulat egy idő óta. A sajtója, az egyházpolitikai vita idején azt írhatta, hogy «a válság megoldása a nemzeti párt kezében van», más alkalommal is, ha bo­nyolódott az ország állapota, a nemzeti pártot vagy annak vezérét léptették elő. Rajtuk áll, az ő elhatározásuk dönti el: békesség legyen-e az országban vagy háború. A párt sajt­a után indult a külföldi sajtó­nak ama része is, a­mely nem rokonszenvezett a magyar szabadelvűekkel. Csinálták a reklámot a nemzeti pártnak, annyira, hogy egy-egy kül­földi újságban megemlékeztek még Hock Jánosról is, mint a magyar agrár-magánhajózás vér­tanújáról. A­mióta szünetet tart a képviselőház, a­mi­óta a kormány tevékenységét védi a kritikától a kötelező húsvéti munkaszünet: hallgatnak a lapok a nemzeti pártról. A «helyzet kulcsa», a­melyet az Apponyi klubbjában őriznek nagy gonddal, értéktelen kulcscsá vedlik, a­melynek semmi köze a helyzethez. A nemzeti párt, a­mely hírnévre versenyzett az angol «Scar sopp»-al és nem maradt mögötte a germán «Wasmuth»­­nak, belezuhant a feledés vermébe. Bánatos szavakkal panaszkodtak e miatt a nemzeti párt legutóbbi értekezletén. A pártnak egyik, kiváló tagja mondotta: «Nem foglalkozik velünk senki. A lapjaink a kvótával bíbelődnek; Bánffyt utaztatják Bécsbe, Badeni grófot Budapestre. Egyetlen sor se ró­lunk! A párttagok tenyerükre hajtották fejeiket Gondolkoztak. Rövid másfél órai gondolkodás után meg­villant Andreánszky Gábor báró szeme. Egy nevet mondott: Nansen! * A nemzeti párt, mint a kőnyomatos újság közli, világra szóló akczióval járul legközelebb a közvélemény elé. Az akc­ió kezdete inter­­pelláczió, a magyar miniszterelnök útján a külügyminiszt­erhez. Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy Nansen nevű urat közköltségen ki­küldték az éjszaki sark megtalálására. Van-e tudomása, hogy a szemtanuk állít­ják — Nansen úr az északi sarkot megtalálta, de ő maga azóta eltűnt. Ha ezekről tudomása van, rendelkezett-e Bánffy Dezső báró, illetve Goluchowski Agenor gróf úr, hogy az elsikkasztott északi sark mi­hamarább kézre keríttessék. Andreánszky báróé az érdem, hogy újra vig­­ságos napok virradnak a nemzeti pártra. De. Barátomnak egészen átszellemült az arcza, mnig így beszélt. Láttam, hogy meggyőződése sokkal szilárdabb, hogysem én azt megdönt­­hetném. Elhagytuk a vendéglőt. Még az utczán is vitatkoztunk. Végre rá hagytam mindent. De mikor ama kis ház kapuja elé értünk, melyben laktam, Józsi erősen megragadta a kezemet. — Sándor, mondá. Nem új dolog, a mire kérlek. Hallottam, olvastam már számtalan ehez hasonlót. Fogadjuk föl egymásnak, hogy a­melyi­künk előbb hal meg, az, ha csak lehetséges, megjelenik a másiknak, s elmondja, hogy mi van hát tulajdonképen a halál után? .... — Jó, jó, te bolond idealista, feleltem neki kaczagva. Eredj haza, késő van, s mind a ketten álmosak vagyunk. — Egy tapodtat sem megyek addig, mig meg nem esküszöl arra, a­mire fölhívtalak. E perczben a hold fénye rávilágított bará­tom arczára s úgy tűnt föl előttem, mintha csakugyan valami szellemmel társalognék. — Esküszöm! — mondtam, szivemre téve a kezemet. Aztán ő megölelt s mi elváltunk. A szolgáló ajtót nyitott. A házba léptem, s még a pitvarban is hallottam barátomnak távolodó léptei zaját a csöndes, elhagyatott utczában. Késő volt. Szobámnak egyetlen ablaka az 'utczára nyilt, földszint, mindjárt a kapu mellett. Befüggön­­yöztem az ablakot s lefeküdtem. Előbb azonban rendes szokásom szerint egy pillantást vetettem az órára. Pont egy volt, éjfél után. Magamra rántottam a takarót, kioltottam a gyer­tyát s befordultam a fal felé. Negyed órát sem szunyadhattam még, mi­­­dőn az utczára nyíló ablakot valaki erősen meg­­­­zörgette. Fölriadtam. — Ki az? . . . E perczben, mintha erős széláramlat csapta volna ki az ablak szárnyait, az függönyöstől együtt föltárult s egy suttogó hang, melyben határozot­tan Józsi hangjára ismertem, beszélt az utczáról: — No hát úgy sincs a hogy te mondtad, — úgy sincs a hogy én mondtam! . . . Azt éreztem, mintha valami erősen mellbe­­lökött volna. De a másik pillanatban már tal­pon valók. — Eredj, bolond! Mit disputálod föl az em­bert még álmából is? — kiáltottam bosszúsan, az ablakhoz lépve. Kitekintettem, de az egész utczán nyoma sem volt élő­lénynek. Csönd mindenfelé! Megint lefeküdtem. De alig hunytam be szemeimet, most már az ajtót kezdték dön­getni. Fölnyitottam. Egy idősebb nőcseléd, kezében égő lámpással, egész testében remegve állt a küszöbön. Azonnal fölismertem Józsi barátom szolgálóját. — Az istenre kérem tény ur, tessék átjönni hozzánk. A gazdám meghalt! . . . Jéggé fagyott bennem a vér. Magamra kap­­dosva a ruhát, barátom lakására siettem. Józsi félig levetkőzve, élettelenül feküdt az ágyon. A cseléd azt mondta, hogy a fali óra éppen egyet ütött, mikor gazdája vetkőzés közben összeesett. Szívszélhüdés érte. Félig őrülten bámultam ar­­czának merev, de szelíd vonásaira. . . . »No hát úgy sincs a hogy te mondtad, — úgy sincs a hogy én mondtam! . . .« Hogy van hát?... ______________________________ » A trónörökös új könyve. — Utazás a világ körül. — Második kötete is megjelent a naplónak, melyet Ferencz Ferdinánd főherczeg világ körüli útjában 1892-től 1893-ig vezetett. Az első kötet 560 oldalra terjedt, a második ugyan­ilyen terjedelmű. H­é­­­d­e­r Alfréd, a bécsi cs. és kir. udvari és egyetemi könyvkeres­kedő, természetes, hogy előkelő fénnyel állította ki a könyvet, melyet kitűnően sikerült képek díszítenek. Milyen éles, jó szemmel figyeli meg F­e­­rencz Ferdinánd főherczeg az utazásán látott dolgokat és milyen világos, szabatos vo­násokkal adja vissza tapasztalatait, azt már az első könyv megjelenése után is hirdette az elis­merés. Nem a tanuló szól hozzánk, már ahhoz is ért, hogyan kell tanítani. Czéltudatosság és ma­gas komolyság szól minden sorából. Ausztráliát, Khinát, Japánt, Amerikát és a hazafelé vezető utat öleli föl a második kötet, s így természe­tes, hogy nagyon nehéz arról hű képet nyújta­nunk olvasóinknak. Mégis kiválogatunk a könyv­ből valamit. És­pedig azt, a­miben a fölséges világutazó legvilágosabban önmagát tükrözi vissza. A természetrajz tanulmányát a főherczeg egész útján át űzte, úgy a vadászaton, mint a múzeumokban. »Muzeomániában szen­ved­e­k«, mondja tréfásan önmagáról. De az ethnográfiára is nagy gondot fordít és a kultúra intézményeit is bíráló figyelem­mel vizsgálja. Egyáltalán minden dolog iránt egyforma érdeklődéssel viseltetik és hű képét adja mindannak, a­mi körülötte tör­ténik. Az utczák változatos, zajos életét, a keleti fogházak berendezését, az ópium-barlangokat, a khinai törvényszéki tárgyalások szomorú humo­rát, az »Erzsébet királyné» fedélzetén tartott bált élénk jellemzéssel, találó színekkel festi. A kegyetlen, a természetellenes dolgokat nagyon gyűlöli a főherczeg és erős szavakkal ítéli el A meleg kedély, az otthon szeretete majd minden sorában megnyilatkozik. Csak el kell olvasni, mikép írja le a főherczeg találkozását egy szegény földijével! Mikor Narromm­e-ban a vasúti kocsit elhagy­tam, az embertömegből, a­mely a pályaudvarban összegyűlt, egy szegényesen öltözött fiatal­em­ber hozzám jött, megragadta kezemet és igy szólt hozzám: — Ha fenséged Bécsbe visszatér, kérem üd­vözölje az öreg »István-tornyot« és mondja meg neki, hogy én ha osztrák maradtam és nem feledtem el hazámat. Ezt mondotta és eltűnt Én azonnal utána küldöttem valakit, hogy fel­ajánljon neki nevemben némi segélyt. De a sze­gény, bár ekkor foglalkozása nem volt, nem akarta a pénzt elfogadni, mert ő csak az osz­trák főherczeget, földijét kívánta látni. . . . És nem is fogadta el a pénzt. Ez a jelenet engem mélyen meghatott, mert olyan jelét adta hazafias érzelmeinek. Ha Ausz­tráliába jutott is, megmaradt osztráknak és ha­záját nem tudta elfeledni soha. A legnagyobb benyomást a főherczegre Észak- Amerika tette. Nagyon sajnálom — írja a főher­czeg — hogy Amerikában hosszabb ideig nem tartózkodhattam. A hatalmas hegyek, a mély völ­gyek, a végtelen síkságok, a minőket Európa fia nem láthatott, és a­melyek a természet alkotó erejének megnyilatkozásai, felejthetetlenné tették a főherczeg előtt amerikai útját. A főherczeg az elismerés és csudálat hang­ján beszél az amerikaiakról, a­kik bámulatos gyorsasággal és vakmerőséggel valósítják meg eszméiket, terveiket. Szinte heroikus vállalkozási kedv jellemzi őket, egoisták a szó legszorosabb értelmében, de azért emberbaráti intézmények egész sorát alapítják meg. A megazdagodási vágy önzőkké teszi, egy-egy ember gazdagsága ezrek romlásába kerül, de azért a társadalom erősí­tése, fentartása egyik fő törekvésük. Minden jelenség között, melyek az egyesült államok lakóinak jellemét megvilágítják, legfon­tosabb — és ezt még egyszer kiemelem — a nagyravágyás, a magasztos iránti törekvés. A polgárok avval nevelkednek fel, hogy valami emberfölötti, hallhatatlan emléket állítsanak ha­zájuknak, hogy kiemeljék a többi állam közül. Külsőleg hidegek, érzéketlenek, pedig szívük nemes, fogékony minden szép iránt és nem lehet tőlük megtagadni sympáthiánkat, csodálatunkat. Az ókor kultúrnépei sem sentimentálisok, ára­­dozók, de van szívük és kedélyük, különösen pedig erős fészke van szívükben a faj- és haza­szeretetnek. A főherceg finom humoráról és éles satirá­­járól tanúskodik a japánok hajviseletéről szóló következő megjegyzés: A toilette legkomplikáltabb része a hajdísz, a­mely a legnagyobb figyelmet kívánja meg és csak minden harmadik vagy negyedik napon frissítik fel, mivel egy ilyen mestermű össze­állítása, épen úgy mint Chinában, óriási gondot és sok időt igényel. Nekem nem volt türelmem bevárni egy ilyen diszkonty elkészítését, hanem elég élvezetet nyújtott a puszta alapmunkálat megtekintése is. Olaj, púder, hajtű, pomádé, virág, fésű, toll, szalag és mindenféle czafrang kerül a hajba és mindezek jelentékenyen elő­segítik az «összhatást.» Körülbelül hatvan faj­táját ismerik Japánban a frizuráknak, melyek mindegyike mást és mást mesél a szakértőnek, mert hiszen ők árulják a «szerelmes titkokat» is Japánban, úgy mint nálunk virágnyelv, frizuranyelv fejlődött ki, így például egy olyan özvegynek, ki nem zár ki újabb ismerke­dést, megvan a saját különleges hajdisze, amely minden más özvegytől megkülönbözteti. * A főherczeg könyve utolsó fejezetében azt az örömöt írja le, mely akkor szállta meg szivét, mikor a haza földjét megpillantotta. E szavakra fakad: Örömteli szívvel üd­vözlöm egy évi távollét után kedves városomat— az örökifjú császári várost. Magyarországon persze az keltene örömet, ha a magyar korona prezumptív örököse ezt, egyszer — Budapestről is elmondaná...

Next