Fővárosi Lapok, 1897. május (34. évfolyam, 121-147. szám)
1897-05-23 / 141. szám
1897. május 23. Vasárnap FŐVÁROSI LAPOK ama fokán, melyen mi vagyunk s melyre törekedniük kell. A haladás törvénye ép oly hatálylyal bír a Merkúron, mint a földön, s azért ha vannak Merkurlakók, úgy ezek is egyek velünk etnikai és kulturális törekvéseikben. A szép és a jó érzéke bizonyára ugyanaz a világűr bármely csillagán. Melanie emléke: Ihlet van e szívben, Jövendőkbe látok; Mintha Isten szólna, Szavam átok volna, Beteljesül minden. Nagypénteki dallam: Aki elhagy, meghal; A hit nem lesz boldog; Gyászt és könyet hordok, Örök végzés rajtam . . . Önmagamtól félek Fölriaszt az álom: Üres háznak képe, Viaszgyertyák fénye . . . Titka van az éjnek! . . . Köd reszket a pusztán: Fehér asszony járkál — S mintha ide nézne, Mintha esdőn kére, Siró danát búgván . . . — Ott a kék vt menten, A hol annyit álltunk, Bontva már az ágyom, — Azt az órát várom — Lenyugodhatsz mellém ! Ottan, ott az árok, A melyen hid nincsen, Ottan ott a földbe’, El nem oszló ködbe’ Sirhalmodon adok . . . Vallomásod hallom, — Tűnődve a múlton : Hogy szerettél, hitted, Mégsem vártál itt meg, Gyönge, fehér asszony! Pongrátz Béla: Igazságtalan könyv. Irta: Béna Béla. A napokban egy kedves és tudós barátom figyelmessé tett egy érdekes és czíme után ítélve sokat ígérő könyvre. Pintér Kálmán tanulmánya ez Újabb elbeszélő irodalmunkról. Kétszeres örömmel kaptam rajta, mert hisz nálunk oly ritkaság az irodalomtörténeti tanulmány és főleg az, az újabb irodalom valamely ágáról szóló. Az sem zavarta örömömet, hogy a Szent István társulat kiadásában jelent meg, mert e társaság tudományos és irodalmi osztályának felolvasó ülésein, ahol jelen tanulmányt szerzője először bemutatta, sok érdekes és új dolgot halottam A történelem és bölcsészet nem egy fontos kérdését vitatták ott meg és a tudományra hasznosan derítették föl. Elvégre bármely exlusiv is legyen valamely kör, munkássága, a tudományra, melyet szolgál, csak haszonnal járhat. Ily gondolatok közt fogtam hozzá Pintér Kálmán tanulmányának olvasásához. Megvallom még azt is, hogy a szerző neve is biztatott. Érdemes munkája e irodalomtörténetünknek, melyet nem egy jó könyvvel gazdagított. Az a terjedelmes cssayja, melyben Szent Lászlót a magyar költészet fényében mutatja be; vagy az, melyben a millenniumig terjedő magyar irodalom képét rajzolja meg katholikus szempontból: reményekre jogosítottak. Amily szívesen ismerem el régibb könyveinek jó tulajdonait, annyira csalódva tettem le jelen tanulmányát. Hogyan? Hát ez volna a sokat dicsért gazdag, hatalmas, más nemzeteket fölülmúló újabb magyar elbeszélő irodalom ? Ez az egy-két író, a kiknek dicséretére és az a másik kettő három, a kiknek gáncsolására íródott e könyv ? Hát az újabb magyar irodalommak nincs több magyar írója, mint: Erdélyi Gyula, Andor József, Kincs István és Tárczai György ? A valamivel régiebbek közül pedig Tolnai Lajos, Tóth Béla, Benedek Elek, Justh Zsigmond és Herczegh Ferenczen kívül egy se méltó még a fölemlítésre sem? Hol van a magyar stylus erejétől duzzadó Baksay Sándor, a kedves és ötletes Vértesi Arnold, a finom és választékos Beöthy Zsolt? És hogy a legújabbak a Kincs István Tarczai György és Andor József (akit különben magam is nagyra becsülök) kortársai közül is egynéhányat említsek: hol van a színes és dús fantáziájú Pekár Gyula; a finom iróniájú Kozma Andor; a bő leleményű és tartalmas Kóbor Tamás; a bár idegen nyomokon járó, de erős tehetségű Ambrus Zoltán; az érdekes és szépen író Abonyi Árpád? Hát Tóth Béla és Benedek Elek mellé nem méltón sorakozik, a szép magyar szavú, vidám Gárdonyi Géza a székely nép léleksok történetű kedves ismertetője Jakab Ödön; a mi kedvre derítő, ragyogó kedvű humoristáink : Rákosi Viktor és Muray Károly ? ők nem valók az új nemzedék közül, akiknek újabb elbeszélő irodalmunk tartalmas volta köszönhető ? Persze az én listám is csak úgy hevenyében, első gondolatra készült és bátran fölsorolhattam volna még Bársony István, Bodroghi Lajos, Kabos Ede, Gerő Ödön és egy csomó jó másnak a nevét is, akik mind helyet foghattak volna e tanulmányban. Azt a kifogást, hogy „sem időm, sem erőm nincs“, épen nem fogadhatjuk el. A kinek nincs ideje valamely irodalmi thémáról írni, ne fogjon hozzá; aki pedig erőt nem érez rá, az meg eo ipso ne ártsa magát bele. Elvégre a Lent István-társulat kiadásainak megvan a maga széles körű olvasóközönsége, aki hamis képet tár eléje: többet árt vele szépirodalmunk ügyének, mint használ az irodalomtörténetnek, melyet egy kérdés megvitatásával szolgálni kíván. Ebben a tanulmányban egyedül az jó, amit az elbeszélő irodalom általános feladatáról mond. Jól összefoglalja rövid képben az elmúlt, de csakis elmúlt irodalmi korszakokban uralkodó irányok sajátosságait és azt is, amit egy-egy kritikusunk a regény és novella feladataként hirdet. De lássuk csak, mennyiben helyes az az új, amit ő maga mond, mennyiben fogadható el Ítélete egyik-másik íróról ? Szól elsősorban Jókai Mórról, az ő hatásáról írókra és közönségre. Jókait és főleg hatását megítélni, annak nyomait az irodalomban kimutatni nem nehéz föladat. Hisz annyira uralkodik egyéniségének varázserejével elbeszélő irodalmunk utolsó félszázadán, hogy a kor szellemébe kevésbbé mélyen belehatoló előtt is első tekintetre nyilvánvalóvá lesz az. Ám a Szent István Társulat esztétikusa ezt a hatást csak a különbségeken ismeri meg. Nyilvánul az újabb elbeszélő írókra, — hogy a maga szavait idézzem — abban a látható iparkodásban, hogy hatást keltsenek valami szokatlannal, feltűnővel egy-egy bizarr, sajátszerű hangulattal, erősen kirívó, furcsa világnézettel, nem ritkán az írói egyéniség előtérbe tolásával, egy szóval hatást kelteni minden áron. Nos hát ez alaposan vastag tévedés , tisztán félreértése vagy nem értése Jókai félszázados érdemekben oly gazdag, eszközökben és hatásokban oly tiszta egyéniségének. Mert újabb elbeszélőinknek mestere volt és külső eszközeivel működése belső tartalmával. Nem keresi ő a hatást soha, nem szokatlan és biztató, még kevésbbé van furcsa és kirívó világnézete és egyéniségét sem tolja soha előtérbe, mert Pintér Kálmán szava szerint csak ezeket a vonásokat tanulták el tőle isabb íróink. De megtanuljuk ebből a tanulmányból azt is, hogy Jókai és vele legnépszerűbb íróink forrásdugulásban leledzenek. Horribile dictu! Mikszáth Kálmánnal is nagyon rövidesen végez az író. Szerinte a Jó Palóczok Írója ma már nem szolgál rá, csak erősen fogja a népszerűséget. Persze ő még mindig — tudniillik a tanulmány írója — Mikszáthnak csak tíz év előtt irt munkáinál tart ; rá nézve a tíz év óta való Mikszáth ismeretlen alak. Mert hát A lohinai fa és a Fészek regényei óta Mikszáth nem irt semmit, a Galamb a kalitkában, a Besztercze ostroma, Szent Péter esernyője, Kísértet Lublón, Kathányi Menyhért, melyek közül egy egy Mikszáth legértékesebb alkotása: mindez a mi tanulmánynk írójának még fölfedezésre váró anyag. Egyébként Mikszáthnak érdemül tudja be, hogy nem merül a századvégi hóbortok fontos időtlenségnek (sic) és illetlenségek, laza erkölcsök árjába. Nem bánik különben más elbeszélőnkkel sem. Herczeg Ferenczről nagy méltánylással szól, de „sem ideje, sem ereje“ nem engedte, hogy a Gyurkovics famílián és a Simon Zsuzsán kívül mást is olvasson belőle. A Mutamur, Fenn és lenn. Napnyugati mesék és a Herczeg egyéniségét egész erejében mutató Szabolcs házassága mind ismeretlenek előtte és nem szolgáltak zsinórmértékül megítélésénél. Valóban nem tudom, mire véljem a kritikusnak ilyetén eljárását. Vagy nemtörődömség, vagy a mi valószínűbb felületesség ez. Fiatal öntudatos irói egyéniség megítélésénél, mely folytonos forrongásban van, mely egyre tartalmasabbá, erősebbé lesz ; melynek kritikájánál nemcsak könyvét, de egy-egy tankönyvalakban még meg sem jelent tárczáját is latba kell vetni, máskép kell ítélkeznünk. Vagy figyelemmel kisérjük pályájának minden fázisán, vagy róla való mondani valónkat akkorra halaszszuk, mikor időnk és erőnk megismerteti velünk egész működését. De még abban sincs mindig köszönet, amit az íróról mond, így például Herczegről azt állítja, hogy divatos nyegleségben tetszelgő léha fiatal emberkék közt forgolódik legotthonosabban és hogy ezek is olvassák legszívesebben. Szegény Herczeg, akinek kritikusa ilyen olvasó közönséget rendelt ! Ha ez állana, alig ülne manapság irói megbecsüléséért honatyáink sorában. Külön fejezetbe foglalja a tanulmány írója a véleménye szerint az irodalmi abberráczióban leledző naturalista írókat. Mi jogon kerülnek ide Petelei István és Szomaházy, erre nézve sem magamtól nem tudtam rátalálni, sem a tanulmányból megokosodni. Petelei különben ez a hatalmas tehetségű, nagy gonddal dolgozó író, Pintér szerint csak a „különösnek hajhászásával" keltett föltünést. Sehol sem válik fölszínessége oly kirívóvá, mint éppen ennek az írónak megítélésénél; határozottan merem állítani, hogy Peteleinek abból az egynéhány könyvéből, amelyet írt, alig olvasott el többet pár novellára valónál. Mert ha akár a Kereszteket, akár a Jettit, de meg főleg Az én utezámat ismeri, nem lett volna szabad róla így ítélnie. Nem csak félreértése ez az ő egyéniségének, hanem határozott félremagyarázása is. Szomaházy Istvánnal meg épen nem is foglalkoznék, ha nem tartoznék a „nagyon emlegetett“ irók közé. Különben ő még csak az író első köteténél tart és a későbbiek közül csak egy novellájára hivatkozik; a Huszonnégy óra, Nyári felhők, nem jönnek számba. Pedig mennyi naturalizíót nélkülöző, poetikus történetekkel találkoznék ezekben! Ha már épen naturalista írót keresett, miért nem talált Gozsdu Elekre, az ő Tantalusáról sok szép dolgot iratott volna. Mert ha valaki, ő bizonyára vérbeli naturalista. Ha ő mostanában hallgat, az a mi korunk, de aki az új magyar naturalistákról ír, nem hagyhatja őt említetlen. Csúnyán bánik el írónk Bródy Sándorral. Az ő tehetségéből nem ismer el semmit, sőt mélabúsan megjegyzi, hogy hatása elég elszomorító fiatal és gyöngébb jellemű (hát ez mi akar lenni !) olvasó közönségünkre. Haj, haj! Novellistáink félszegséget, kinövést, léhaságot és nyegleséget kedvvel rajzolnak, de megrovó észrevételektől tartózkodnak. Hát vájjon melyik regényíró tette ezt valaha? A regény irányzatos lehet ugyan, de ennek az irányzatosságnak nem kell határozottan kimondva lennie. Vagy Eötvös megmondja várjon a Falu jegyzőjében, hogy ime nemzetem ide tekints és javíts mardi állapotaidon? Vagy Tamás bátya kunyhója nyíltan kikiáltja-e, hogy szabadítsátok föl a rabszolgákat? Bizonyára nem, amint valami költői mű egész mivolta kell, hogy kifejezze írója czélját a nélkül, hogy ezért világosan kifejezné! Bródy Sándornak bizonyára vannak hibái és fogyatkozásai, de egész egyéniségének tartalmas volta méltánylóbb bírálatot érdemelt volna. A Faust orvos, Szinészvér, Két szőke asszony, Don Quixotte kisasszony oly egyéniségnek alkotásai, melyekkel minden irodalomnak számot kellene vetnie. Ám a mi tanulmányunk pörbe száll még Beöthy Zsolttal is, amiért Bródyt amaz önállóbb tehetségek közt meri emlegetni, a 3