Fővárosi Lapok, 1897. május (34. évfolyam, 121-147. szám)

1897-05-23 / 141. szám

1897. május 23. Vasárnap FŐVÁROSI LAPOK ama fokán, melyen mi vagyunk s melyre töreked­niük kell. A haladás törvénye ép oly hatálylyal bír a Merkúron, mint a földön, s azért ha vannak Mer­­kurlakók, úgy ezek is egyek velünk etnikai és kul­turális törekvéseikben. A szép és a jó érzéke bi­zonyára ugyanaz a világűr bármely csillagán. Melanie emléke: Ihlet van e szívben, Jövendőkbe látok; Mintha Isten szólna, Szavam átok volna, Beteljesül minden. Nagypénteki dallam: A­ki elhagy, meghal; A hit nem lesz boldog; Gyászt és könyet hordok, Örök végzés rajtam . . . Önmagamtól félek Fölriaszt az álom: Üres háznak képe, Viaszgyertyák fénye . . . Titka van az éjnek! . . . Köd reszket a pusztán: Fehér asszony járkál — S mintha ide nézne, Mintha esdőn kér­e, Siró danát búgván . . . — Ott a kék v­t menten, A hol annyit álltunk, Bontva már az ágyom, — Azt az órát várom — Lenyugodhatsz mellém ! Ottan, ott az árok, A melyen hid nincsen, Ottan ott a földbe’, El nem oszló ködbe’ Sirhalmodon adok . . . Vallomásod hallom, — Tűnődve a múlton : Hogy szerettél, hitted, Mégsem vártál itt meg, Gyönge, fehér asszony! Pongrátz Béla: Igazságtalan könyv. Irta: Béna Béla. A napokban egy kedves és tudós barátom figyelmessé tett egy érdekes­ és czíme után ítélve sokat ígérő könyvre. Pintér Kálmán tanul­mánya ez Újabb elbeszélő irodalmunkról. Két­szeres örömmel kapta­m rajta, mert hisz nálunk oly ritkaság az irodalomtörténeti tanulmány és főleg az, az újabb irodalom valamely ágáról szóló. Az sem zavarta örömömet, hogy a Szent­ István társulat kiadásában jelent meg, mert e társaság tudományos és irodalmi osztályának felolvasó ülésein, a­hol jelen tanulmányt szer­zője először bemutatta, sok érdekes és új dol­got halottam A történelem és bölcsészet nem egy fontos kérdését vitatták ott meg és a tu­dományra hasznosan derítették föl. Elvégre bármely exlusiv is legyen valamely kör, mun­kássága, a tudományra, melyet szolgál, csak haszonnal járhat. Ily gondolatok közt fogtam hozzá Pintér Kálmán tanulmányának olvasásához. Megvallom még azt is, hogy a szerző neve is biztatott. Érde­mes munkája e irodalomtörténetünknek, melyet nem egy jó könyvvel gazdagított. Az a terjedelmes cssayja, melyben Szent Lászlót a magyar köl­tészet fényében mutatja be; vagy az, melyben a millenniumig terjedő magyar irodalom képét rajzolja meg katholikus szempontból: reményekre jogosítottak. A­mily szívesen ismerem el régibb könyveinek jó tulajdonait, annyira csalódva tettem le jelen tanulmányát. Hogyan? Hát ez volna a sokat dicsért gazdag, hatalmas, más nemzeteket fölülmúló újabb magyar elbeszélő irodalom ? Ez az egy-két író, a kiknek dicsére­tére és az a másik kettő három, a kiknek gán­csolására íródott e könyv ? Hát az újabb magyar irodalommak nincs több magyar írója, mint: Erdélyi Gyula, Andor József, Kincs István és Tárczai György ? A valamivel régiebbek közül pedig Tolnai Lajos, Tóth Béla, Benedek Elek, Justh Zsigmond és Herczegh Ferenczen kívül egy se méltó még a fölemlítésre sem? Hol van a magyar stylus erejétől duzzadó Bak­­say Sándor, a kedves és ötletes Vértesi Arnold, a finom és választékos Beöthy Zsolt? És hogy a legújabbak a Kincs István Tarczai György és Andor József (a­kit különben magam is nagyra becsülök) kortársai közül is egyné­hányat említsek: hol van a színes és dús fan­táziájú Pekár Gyula; a finom iróniájú Kozma Andor; a bő leleményű és tartalmas Kóbor Tamás; a bár idegen nyomokon járó, de erős tehetségű Ambrus Zoltán; az érdekes és szé­pen író Abonyi Árpád? Hát Tóth Béla és Bene­dek Elek mellé nem méltón sorakozik, a szép ma­gyar szavú, vidám Gárdonyi Géza a székely nép léleksok történetű kedves ismertetője Jakab Ödön; a mi kedvre derítő, ragyogó kedvű humoristá­ink : Rákosi Viktor és Muray Károly ? ők nem valók az új nemzedék közül, a­kiknek újabb elbeszélő irodalmunk tartalmas volta köszön­hető ? Persze az én listám is csak úgy heve­nyében, első gondolatra készült és bátran föl­sorolhattam volna még Bársony István, Bod­­roghi Lajos, Kabos Ede, Gerő Ödön és egy csomó jó másnak a nevét is, a­kik mind helyet foghattak volna e tanulmányban. Azt a kifogást, hogy „sem időm, sem erőm nincs“, épen nem fogadhat­juk el. A kinek nincs ideje valamely irodalmi thé­­máról írni, ne fogjon hozzá; a­ki pedig erőt nem érez rá, az meg eo ipso ne ártsa magát bele. Elvégre a Lent­ István-társulat kiadásainak megvan a maga széles körű olvasóközönsége, a­ki hamis képet tár eléje: többet árt vele szépirodalmunk ügyének, mint használ az iro­dalomtörténetnek, melyet egy kérdés megvitatá­sával szolgálni kíván. Ebben a tanulmányban egyedül az jó, a­mit az elbeszélő irodalom általános feladatáról mond. Jól összefoglalja rövid képben az elmúlt, de csakis elmúlt irodalmi korszakokban uralkodó irányok sajátosságait és azt is, a­mit egy-egy kritikusunk a regény és novella feladataként hirdet. De lássuk csak, mennyiben helyes az az új, a­mit ő maga mond, mennyiben fogadható el Ítélete egyik-másik íróról ? Szól első­sor­ban Jókai Mórról, az ő hatásáról írókra és közönségre. Jókait és főleg hatását meg­ítélni, annak nyomait az irodalomban kimutatni nem nehéz föladat. Hisz annyira uralkodik egyéniségének varázserejével elbeszélő irodal­munk utolsó félszázadán, hogy a kor szelle­mébe kevésbbé mélyen belehatoló előtt is első tekintetre nyilvánvalóvá lesz az. Ám a Szent­ István Társulat esztétikusa ezt a hatást csak a különbségeken ismeri meg. Nyilvánul az újabb elbeszélő írókra, — hogy a maga szavait idéz­zem — abban a látható iparkodásban, hogy hatást keltsenek valami szokatlannal, feltűnő­vel egy-egy bizarr, sajátszerű hangulattal, erősen kirívó, furcsa világnézettel, nem ritkán az írói egyéniség előtérbe tolásával, egy szó­val hatást kelteni minden áron. Nos hát ez alaposan vastag tévedés , tisztán félreértése vagy nem értése Jókai félszázados érdemekben oly gazdag, eszközökben és hatásokban oly tiszta egyéniségének. Mert újabb elbeszélőink­nek mestere volt és külső eszközeivel műkö­dése belső tartalmával. Nem keresi ő a hatást soha, nem szokatlan és biztat­ó, még kevésbbé van furcsa és kirívó világnézete és egyénisé­gét sem tolja soha előtérbe, mert Pintér Kál­mán szava szerint csak ezeket a vonásokat ta­nulták el tőle is­abb íróink. De megtanuljuk ebből a tanulmányból azt is, hogy Jókai és vele legnépszerűbb íróink forrásdugulásban leledze­­nek. Horribile dictu! Mikszáth Kálmánnal is nagyon rövidesen végez az író. Szerinte a Jó Palóczok Írója ma már nem szolgál rá, csak erősen fogja a nép­szerűséget. Persze ő még mindig — tudniillik a tanulmány írója — Mikszáthnak csak tíz év előtt irt munkáinál tart ; rá nézve a tíz év óta való Mikszáth ismeretlen alak. Mert hát A lohinai fa és a Fészek regényei óta Mikszáth nem irt semmit, a Galamb a kalitkában, a Besztercze ostroma, Szent Péter esernyője, Kísér­tet Lublón, Kathányi Menyhért, melyek közül egy egy Mikszáth legértékesebb alkotása: mind­ez a mi tanulmán­ynk írójának még fölfede­zésre váró anyag. Egyébként Mikszáthnak érdemül tudja be, hogy nem merül a századvégi hóbortok fontos időtlenségnek (sic) és illetlenségek, laza erköl­csök árjába. Nem bánik különben más elbeszélőnkkel sem. Herczeg Ferenczről nagy méltánylással szól, de „sem ideje, sem ereje“ nem engedte, hogy a Gyurkovics famílián és a Simon Zsuzsán kívül mást is olvasson belőle. A Mutamur, Fenn és lenn. Napnyugati mesék és a Herczeg egyénisé­­gét egész erejében mutató Szabolcs házassága mind ismeretlenek előtte és nem szolgáltak zsinór­­mértékül megítélésénél. Valóban nem tudom, mire véljem a kritikusnak ilyetén eljárását. Vagy nem­törődömség, vagy a mi valószínűbb felü­letesség ez. Fiatal öntudatos irói egyéniség megítélésénél, mely folytonos forrongásban van, mely egyre tartalmasabbá, erősebbé lesz ; mely­nek kritikájánál nemcsak könyvét, de egy-egy tan­könyvalakban még meg sem jelent tárczá­­ját is latba kell vetni, máskép kell ítélkeznünk. Vagy figyelemmel kisérjük pályájának minden fázisán, vagy róla való mondani valónkat ak­korra halaszszuk, mikor időnk és erőnk meg­ismerteti velünk egész működését. De még ab­ban sincs mindig köszönet, a­mit az íróról mond, így például Herczegről azt állítja, hogy divatos nyegleségben tetszelgő léha fiatal em­berkék közt forgolódik legotthonosabban és hogy ezek is olvassák legszívesebben. Szegény Her­czeg, a­kinek kritikusa ilyen olvasó közönséget ren­delt ! Ha ez állana, alig ülne manapság irói megbecsüléséért honatyáink sorában. Külön fejezetbe foglalja a tanulmány írója a véleménye szerint az irodalmi abberráczióban leledző naturalista írókat. Mi jogon kerülnek ide Petelei István és Szomaházy, erre nézve sem magamtól nem tudtam rátalálni, sem a tanulmányból megokosodni. Petelei különben ez a hatalmas tehetségű, nagy gonddal dolgozó író, Pintér szerint csak a „különösnek hajhá­­szásával" keltett föltünést. Sehol sem válik föl­­színessége oly kirívóvá, mint éppen ennek az írónak megítélésénél; határozottan merem állí­tani, hogy Peteleinek abból az egynéhány köny­véből, a­melyet írt, alig olvasott el többet pár novellára valónál. Mert ha akár a Kereszteket, akár a Jettit, de meg főleg Az én utezámat ismeri, nem lett volna szabad róla így ítélnie. Nem csak félreértése ez az ő egyéniségének, hanem ha­tározott félremagyarázása is. Szomaházy István­nal meg épen nem is foglalkoznék, ha nem tartoznék a „nagyon emlegetett“ irók közé. Különben ő még csak az író első köteténél tart és a későbbiek közül csak egy novellájára hivatkozik; a Huszonnégy óra, Nyári felhők, nem jönnek számba. Pedig mennyi naturaliz­­í­ó­t nélkülöző, poetikus történetekkel talál­koznék ezekben! Ha már épen naturalista írót keresett, miért nem talált Gozsdu Elekre, az ő Tantalusáról sok szép dolgot ira­tott volna. Mert ha valaki, ő bizonyára vérbeli naturalista. Ha ő mostanában hallgat, az a mi korunk, de a­ki az új magyar naturalistákról ír, nem hagy­hatja őt említetlen. Csúnyán bánik el írónk Bródy Sándorral. Az ő tehetségéből nem ismer el semmit, sőt mélabúsan megjegyzi, hogy hatása elég elszo­morító fiatal és gyöngébb jellemű (hát ez mi akar lenni !) olvasó közönségünkre. Haj, haj! Novellistáink félszegséget, kinövést, léhaságot és nyegleséget kedvvel rajzolnak, de megrovó észrevételektől tartózkodnak. Hát vájjon me­lyik regényíró tette ezt valaha? A regény irányzatos lehet ugyan, de ennek az irányza­tosságnak nem kell határozottan kimondva lennie. Vagy Eötvös megmondja várjon a Falu jegyzőjében, hogy ime nemzetem ide tekints és javíts mar­­di állapotaidon? Vagy Tamás bátya kunyhója nyíltan kikiáltja-e, hogy szaba­dítsátok föl a rabszolgákat? Bizonyára nem, amint valami költői mű egész mivolta kell, hogy kifejezze írója czélját a nélkül, hogy e­­zért világosan kifejezné! Bródy Sándor­nak bizonyára vannak hibái és fogyatkozá­sai, de egész egyéniségének tartalmas volta méltánylóbb bírálatot érdemelt volna. A Faust orvos, Szinészvér, Két szőke asszony, Don Quixotte kisasszony oly egyéniségnek alkotásai, melyekkel minden irodalomnak számot kellene vetnie. Ám a mi tanulmányunk pörbe száll még Beöthy Zsolttal is, a­miért Bródyt amaz önállóbb tehetségek közt meri emlegetni, a 3

Next