Fővárosi Lapok 1901. április (14-17. szám)

1901-04-07 / 14. szám

!"Két nap. Testben megtörve és lélekben elgyötörve vánszor­­gunk a sír felé, és a lét ezer fájdalmai között nincs semmi, mi bennünket az élet rövidségéért, és a halál végtelenségéért megvigasztalna. Mert ragaszkodunk az élethez, és legutolsó gör­csös vonaglásunk is sóhajtás, vagy a napsugár felé, megnyilatkozása az életakaratnak. És félünk a haláltól, melyről nem tudunk semmit, csak sejtjük, hogy meg­foszt bennünket öntudatunktól és érzelmeinktől. Mintha egész életünkön át öntudatos lett volna cselekedetünk! Mintha az egész életen keresztül érez­tünk volna valamit a magunk apró, kicsinyes örömén és bánatán kívül! Avagy tudatosan fejlődött az emberiség a kultúra orma felé és az itt-ott felcsillanó jótékonyság tisztán az altruizmus megnyilatkozása volt ? Az egyének és érdekszövetkezetek önzése, a bűnök, szenvedélyek, a dicsvágy, hiúság és a hét főbűnök, mindegyike azonban többet használt a kultúrának, mint az etnika korlátai közé szorult erények összege, melyek a létért való küzdelemben fölösleges és súlyos teher­ként nehezedtek a küzdő egyén vállaira. A létért való küzdés pedig harc egyszersmind a kultúráért. Folytonos harc között telik el az ember élete, mely harcok között talán nem is az a véresebb, öldök­lőbb, melyet a karddal viselnek, hanem a melyet a lélek leigázására küzd egyén — egyén ellen, faj — faj ellen, nemzet - - nemzet ellen. És ebben a küzdelemben faj a legyőzötteknek! Halott halványan, üregükbe visszaesett szemekkel, szederjes ajkakkal, tétova pillantásokkal vonszolják elcsigázott testüket; a foszlányokra tépett ruha árulja el a gyalázatot, mely a kivert kutya gyáva nyöszörgéséhez hasonlót sem enged hallatni az össze­­szorított ajkakon keresztül. De ott van a szív ráncai között a jól elrejtett gyűlölet, engesztelhetetlen, vad gyűlölet a győztes iránt, ki vak gőgjében megfeledkezik a kialudt tűzhányó mélyéről, a­honnan sötét, csendes éjszakákon fenyegető dübörgés, rettenetét jósoló korgás hallatszik. A gyűlölet és megvetés ez a kultúra, mert ebben nyilatkozik meg az a harc, mely a nagyságoknak, elme- és érzelemnagyságoknak tápot nyújtó talaja. A késhegyig menő küzdelemben, a csatakiáltások zajában várjon ki hallja meg a békét, a megváltást hirdető harangzúgást, ki figyeli meg a feltámadást szimbolizáló tavaszébredést, ki látja a fehér hó nyomán a sápadt földből kiserkenő virágnak nyílását? Félünk az enyészettől és nem hiszünk a feltáma­dásban , szeretjük az életet, örök tavaszszá óhajtanék azt átalakítani és nem törődünk a természet tavaszával, mely múló, halandó. Messze keletre zarándokoltak az érdekszövetkezetek kiküldöttei, hogy új forrást keres­senek az életgyönyöröknek. Éles fegyverekkel törnek a békés nép földjeire, hogy megfoszszák azokat a tavasz áldásaitól. A letaposott mesgyéket nem koronázza meg majdan az életadó aranykalász és a fakadó ibolya illata nem tölti meg a duzzadni vágyó kebleket. Nem ad életet a tavasz, halva születik meg a természet, és elhull a remény a halálos döfésektől. Nem hiszünk a feltámadásban, mert nem gyilkol­nánk az életért, nem törődünk a tavasz újjáébredésé­­vel, mert nem ragaszkodnánk annyira a bűnös gyönyö­rökért. És hasztalan hívja az embert tiszta ájtatosságra a harang ünnepi kongása, a templomba tódulók szívé­ben nincsen érzelem és üres szavak hagyják el a keb­leket, miként öntudatlanul és érzés nélkül kelnek az ajakon a jelszavak, az eszmék, melyek tovaragadnak bennünket a kultúra bércei felé. * Ünnepekre készültek az ájtatosabbak és a meg­­ifjodó természet visszavarázsolta a lelkekbe a gyermek­kor átélt örömeit. A nap is pazarul bánt aranysugarai­val, mintha azokat is át akarta volna járni, a­kik nem boldogok. Végre a tavasz mégis csak tavasz, mely reményeket ad a legkétségbeesettebbnek is, jótékony meleget nyújt a fagytól meggémberedett tagoknak, és száműzi azokat a gondolatokat, melyeket a tél fagyasz­tott meg a rideg koponyákban. Jól van az így, hogy a húsvét tavaszra esik, mert a visszaadott remény imára ébreszti a néma ajkakat és hitre kelti a fásult kebleket. Faust doktor a húsvéti ájtatosság láttára és az ünnepi harangszó hallatára letette a méregpoharat kezéből, de talán a tavaszi napsugár derűs világa, a tavasz melegének jótékony illata nem kevésbé járult hozzá a lélek­­mentés munkájához.* A szerénység, alázatosság szimbólumaként a feje­delem megmossa az aggastyánok lábait és ezek meg­jutalmazva térnek vissza a roskadozó viskókba, a­hol a még hátralevő rövid napjaikon át felmagasztaltan gondolnak vissza a nagyok jótékony megalázkodására. A gőgös büszkeség korszakát éljük; az arisztokra­tizmus talán sohasem élt olyan jó napokat, mint demok­rata korunkban. A szellemi és pénzelőkelőség meg­szerezte magának azon jogokat, miket a múlt század­ban a születés rangosaitól elvett. Váljon megszűnt-e a jobbágyság, a hűbéradó, a jus primae noctis felvilágo­sodott századunkban ? Nézzük csak meg a gyárakban dolgozó, koromfestett jobbágyokat és figyeljük meg, mik történnek a hatalmasok nagy házaiban. B. M. Jffs­on Ez a vidék de szeret engem, Én is úgy érzöm a szivemben, Ezek a kedves kertek, házak Mintha csak értem gyászolnának. Egy se örül a kikeletnek, Szomorú szóval kérdezgetnek: Mért van szememben annyi bánat S lesz-e vége a könyhullásnak ? Hiába kérdezitek tőlem, Titka ott van a temetőben, Ott egy sirhalom felel nektek, S mondjátok el az embereknek! . . . Herczeg János, FŐVÁROSI LAPOK 211

Next