Fővárosi Lapok 1901. július (27-30. szám)
1901-07-07 / 27. szám
346 titok. A Tiszán a nyári est ezüstös párázata lebegett. Vilma kisasszony csengő alt hangján énekelt, Aladár úr evezett. Eleonóra asszony a csónak párkányán kihajolva bámulta a hold fényében ragyogó vizet, miközben halk, vontatott hangon beszélgetett a kisfiával. A gyerek kényeskedő makacsságával ismételte: — Mama, — mondd, — papa itt lenn lakik? Nóra asszony összeborzongott: — Igen, fiacskám, itt lenn. — Aranyhalak játszanak vele? — Aranyhalak. — És tündérpalotában lakik ? Tudod, amelyiknek az oldala is, a teteje is üveg és zöld szakállú kis ember a királya. Olyanban ? — Olyanban, olyanban. — Milyen jó a papának ? Mikor megyünk hozzá ? Úgy szeretnék egyszer hozzá lemenni. Nóra asszony magához szorította a gyereket és hosszan csókolta ajakát. A rémület, a visszaemlékezés ránehezedett idegeire és mereven nézett keresztül a tiszta, hűvös, átlátszó levegőn. Egy tragédia. Vidám leányéveinek, rövid asszonyi boldogságának komor tragédiája. Előre érezte a gyászt, s a Révfy magas alakja, a barnás szeméből feléje áradó varázs sohsem tudta eloszlatni a félelmet. Álomvilágban élt, suttogtak körülötte s az a titokzatos múlt, mely urának minden szavából kisértően és bénítóan hangzott elő, elrabolta a boldog órák bűbájos édességét. Félénk s odaadó rajongással iparkodott belátni szivébe, de mindvégig tudta, hogy az be van zárva előtte. A múlt és az egész nagy, erős férfi misztikusan állt oldala mellett. Rövid ideig tartott. Mikor eltűnt és kezébe jutott a kis, kemény papírdarab, mely a széltől hajtva, siralmasan bukdácsolt végig az agyagos parton, az a pár rövid, kemény, határozott szó benyomta szivébe a halál minden rettegését. „Súlyos áldozat a könnyű múltért.“ Később könnyű, zöld vadászkalap úszott lefelé a sárga, zavaros hullámokon, selyembélésében még el lehetett olvasni a monogrammot. Egyéb semmi. A test, az erős, férfias test ott rejtőzködik valahol a barna iszapban, a barna hajat körülfonták a vízi mohák zöld, nedves indái. Vilma kisasszony ezalatt elhallgatott s egy darabig merőn nézett Aladár urra. Azután csendes hangon kérdezte: — Min gondolkozik ? Aladár ur abbahagyta az evezést. — Azon gondolkozom, hogy maga nappal jukker, este szentimentális. — Szép, hogy legalább mégis én vagyok a tárgy. A magas, szőke fiú vállat vont és félrefordította fejét. A leány szemét lesütve, szórakozottan tépegette a keblén hervadozó piros rózsákat, az illatos szirmokat egymásután szórta a vízbe. — Tudja mit, Aladár, — mondta kissé előrehajolva, — tudja mit? Eddig is sokan félremagyarázták a jó kedvemet, de eddig nem törődtem vele. Senkivel sem törődtem. — Most törődik? — Úgy képzelem. Nem vagyok olyan rossz, amilyennek látszom. És a maga gúnyos arca sokszor kisért. — Az enyém ? — Igen, a magáé. Aladár úr térdén keresztbe fektette az evezőt és valamit súgott, aminek olyanforma hangzása volt: — Hát szeret egy kicsit? Azután gyorsan fölkapta az evezőt s a part felé hajtotta a csónakot. A parton egy magas férfi állt. Odább az országúton könnyű kettős fogat látszott. A leány pajkosan intett fejével. — Nézd, Nóra, ki van ott? Tardy Benjámin! Nem a mi kedvünkért jött? Eleonóra asszony összerezzent és haloványan nézett a sötét, magas alak felé. Tompa lökés hallatszott, a másik pillanatban a csónak megállt. — Jó estét, fiatalok. Az öreg mondta, hogy itt töltitek az időt s úgy gondoltam, hogy holdvilágos estén a kocsikázás is igen kellemes. Igaz? — Nagyszerű ember vagy, Béni bácsi. — hagyta rá Vilma kisasszony jókedvűen, — hanem mi fogunk hajtani. Tardy mosolyogva bólintott fejével. — Mi? — Azt hiszem, értem a többes számot. Azután a szótlanul álló asszonyhoz fordulva, halk, vontatott hangon folytatta : — És mi, nagyságos asszonyom, hátul fogunk ülni. Míg a fiatalok elhelyezkedtek, Eleonóra asszony még egyszer visszanézett a csillogó folyóra. Ott látta az árnyékot, — az integető, hivogató, kisértő árnyékot. Az ajka reszketett és keresve keresett egy kis sugárt, ami derűt hozzon a sötét kétségbeesésbe. Oldala mellett nyugodt, mély hangot hallott és vállát kemény, férfias kéz érintette : — Méltóztassék, nagyságos asszonyom. Lacikát majd fölteszem. Erős karja közé vette a félig alvó gyereket és gyöngéden helyezte el a fekete bőrülés közepén. Azután az asszonynak nyújtotta kezét s maga a másik oldalon kapaszkodott föl. Aladár ur erősen tartva a gyeplőt, kérdőleg nézett hátra. — Lehet? — Igen, — de lassan hajts. Igen kellemes az idő. Aladár ur a leányhoz hajolt és suttogva kérdezte: — Maga is akarja ? — Nagyon lassan. Tardy Benjámin széles gallérú köpenyegét ráteritette az asszony térdére s egy darabig szótlanul, fürkészve vizsgálgatta arcát. Úgy képzelte, hogy olvas belőle. — Megint róla gondolkozott. — Meddig fog még róla gondolkozni? Tudja mit, Nóra, magának nem kellene soha a Tiszára menni. A maga élete nem a magáé. Elgondolkozott, majd lassan hozzátette : — Nem is a kettőjüké. Az asszony Csodálkozva emelte rá arcát. A Tardy szemében valami különös, rajongó tűz égett és remegő kézzel simogatta hosszú, fekete bajuszát. — Nem értem — mondta azután halkan és lehajtotta fejét, miközben keze önkéntelenül rátévedt a kisfiú puha, göndör hajára. — Nem érti? Pedig régen tudja. Az én életem eddig hiábavalóság volt. Csak ténferegtem keresztülkasul a nagy világban. Elhagytam az egyenes utat. Akkor hagytam el, mikor maga Révfyre bizta az életét. Elhallgatott és szeme rátévedt a fiatalokra. Mintha együtt tartanák a gyeplőt. A leány, aki nemrégiben még szuverén fensőbbséggel uralkodott a kioszk fecsegő gavallérjain és cigarettája kékes füstjébe burkolódzva. FŐVÁROSI LAPOK