Fővárosi Lapok 1901. december (46-47. szám)
1901-12-02 / 46. szám
A FŐVÁROSI LAPOK mázott, elismeréssel és büszkeséggel mondhatjuk, hogy több nem magyar származású, kiváló ember is a magyar tudományosság ápolásának szentelte tehetségeit. De mily óriás nehézségekkel küzdenek e kiváló elmék! Munkáiknak lehetőleg tankönyvek alakját kell adniok, hogy legalább azok vegyék meg, akik erre kénytelenek. Egyéb tudományos munkáik csak igen csekély számban kelnek el — nem mintha nálunk nem volna meg a tudomány iránt való elismerés és érdeklődés, hanem mert az embereknek nincs pénzük könyveket vásárolni. Inkább kikölcsönzött könyveket olvasnak és inkább lemondanak ama munkák megismeréséről, amelyekért pénzt kellene kiadniuk. Szépirodalmi munkáink még elkelnek valahogy, ezeknek azonban a gazdag nyugati államokban még aránytalanul nagyobb piacuk van. Tudományos vállalat azonban alig létesülhet nálunk az állam, vagy valamely államilag segélyezett társulat anyagi támogatása nélkül. Az állami támogatás! Mennyire rászorult erre művészetünk is! Hiszen másutt is támogatja az állam a tudományt, művészetet, de gazdagabb országokban nem képezi ez az állami támogatás minden kultúrintézmény legfőbb életforrását, mint nálunk. Ott a társadalom tesz többet, míg nálunk az adóvégrehajtónak kell a társadalom egyes tagjaiból kipréselni azt, amit az állam a művészet, tudomány fentartására fordít. Ne tegyen nekünk ezért senki szemrehányást; nem vagyunk mi barbárok, csak szegények. Franciaországban minden ember aránylag többet fizet adóban a hadsereg, közigazgatás és egyéb állami intézmények fentartására, mégis több marad az egyeseknek a kultúra előmozdítására, mint nálunk. Kultúránknak megvannak szükséges alapjai; ha a kellő eszközök is rendelkezésére állanának, egészséges fejlődésnek indulhatna. A nemzet vagyonosságát kell emelni; ez legyen a jelszó a kultúra érdekében is. Dolgozzunk a nemzet gazdaságának kifejlesztésén, javítsunk földeket, létesítsünk ipartelepeket, hozzunk létre kereskedelmi összeköttetéseket. Pártoljuk a hazai munkát, szerezzük be itthon szükségleteinket, költsünk mértékkel és lehetőleg itthon jövedelmünket. Aki egyszer Münchenben vagy Firenzében vásárol egy festményt, az nem von el annyi vért a magyar művészettől, mint aki minden szükségleti cikkét külföldön vásárolja be, ideje legnagyobb részét Bécsben és a külföld más kellemes és mulatságos helyein tölti el. A talán egyáltalában nem művészi hajlamú, tudományos szellemű egyszerű mezőgazdák, iparosok, kereskedők, munkások — ha kötelességüket teljesítik — megérdemlik, hogy a magyar kultúra harcosait tiszteljük bennük. Dr. Farkas Geiza: Jótét nap. A vörös guillotine-indulót harsogja Paris s arra a nótára, melynek hangjainál egykor a lámpásokra akasztották a fehér harisnyás, lakktopányos márkikat és vicomtokat, most egy kigyúrt topányos, kopott cilinderek öregemberre csinálnak kadenciát. Nagyon szeretik az öreget, oda adják érte az életüket és vérüket, de . . . Itt van megint a világtörténelmi fordulat. A „de“, amely kijózanítja a tömegeket, amely gátat vet a lelkesedésnek, a mely a carmagnoleból lágy melódiát csinál s a mely a barrikád-harcokra csak emlékeztet. Ez a de, ez a kijózanító szócska, a mely a pozsonyi országgyűlésen egykor a magyarságot is megcsufolta, most is kacagtató bolondsággá devalválja a francia barátságot. — Életünket és vérünket, de a zabot, azt nem ! S a szegény Krüger apró, fehér paripái tovább ságuldoznak a transvaali csatamezőkön. Éhesen, fáradtan, gazdátlanul. A jó öreg kocsisuk, mikor elment, megveregette a nyakukat, a fényesre kopott zsákeljéből kivette a konvencionális fehér kockacukrot s bánatosan mondta : Egyél, édes lovam ! Ki tudja, mikor kaphatsz még egy kis ennivalót? Átmegyek a világ túlsó oldalára, hozok onnan zabot nektek, jó ropogósát, táplálót. Attól megint erőre kaptok s aztán felülünk a házatokra s újból nekiugratunk a haragosainknak. A búr lovak vigan ropogtatták a bizalom édes cukorkáit, az öreg kocsis pedig hajóra szállt. Ide át aztán szerenádot adtak neki. Bőgtek, sivitottak, lelkendeztek, kurjantottak az emberek s igy kiáltottak: — Vitám et sanguinem ! Sed avenam non. A fáradt, éhes búr lovak pedig most gazdátlanul száguldanak a csatamezükön . . . * A legérdekesebb eset ezen a héten még sem a Janszki generális halála volt. Az idő lekoptatta szegényről a szenzációkat s még annyit sem engedett meg neki, mint a mennyire a legvitézebb generális is remegve vágyódik , a katona-bandás temetésre. Janszkynak az volt a végzete, hogy mikor föltűnt is, a maga hibáján kívül csinált lármát s mikor meghalt, a maga hibáján kívül kellett csöndesen meghalnia. A dolognak vége. Expiació! Ne is érjünk rá soha arra, hogy haragudjunk az elleneinkre. Van elég alkalmunk rá, hogy szeressük a nagyjainkat s a harag lángja helyett, a kegyeleté lobogjon a szivünkben. A költő dicsőségével volt telve az ország s hálás, kegyeletes ünnepen emlékeztünk a, Szózat dalnokáról, a ki a csüggedés és a szomorúság napjai .