Friss Ujság, 1916. október (21. évfolyam, 273-303. szám)
1916-10-01 / 273. szám
XXI. évfolyam, 273. szám POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Helyben, házhoz hordva Vidéken postai szétküldéssel egy hónapra K 1.20 negyedévre 8.80 Szerk. telefon _ _ 187—1 1. Igasg. _ _ 843. Kiadóhír, Nyomda — 88-88. Ara 4 félét Budapest, 1916. október 1. Vasárnap “*1------------Megletanik naponta korán raggaL «onto. alkalommal naponkint tSbbaiSr, Onnepnap után la. SZERKESZTŐSIG ESKÜDŐ HivATALt V« Honvéd-utcza 10. az. FIÓKKIADÓ HIVATALOK: MMcxmnt 84^ VI. Andrásait a, tVn K«eskeméti*ejteza 8. és l46 A román, orvtámadóknak a Vöröstorony-szorcson át betört és Nagyszebenig eljutott seregét megsemmisítő vereség érte. A szövetséges magyar-osztrák-német hadak a szó szoros értelmében, véve bekerítették és diadalmas csapataink most csak az ellenségnek a fogatáéi havasokban bujkáló részeit, meg elhagyott ágyúit, járműveit és lőszereit szedik össze. Ezzel a román sereg olyan vereséget szenvedett, amelyhez hasonlót — tökéletességre nézve — csak Hindenburg mért az oroszokra. Amikor erről az eseményről akarunk szólni, nem tudjuk magunkban elnyomni a diadal érzését, hogy ezt az ellenségünket, ezt a legerkölcstelenebbet, ezt a legelvetemültebbet, ezt, aki a magyarnak legsajátabb ellensége, most, hadjáratának úgyszólván legkezdetén, magyar fegyverek is elérték. Hát most itt vannak, magyar földön, azon, amelyet el akartak tőlünk rabolni Olyannyira rajta vannak, hogy bármennyire szeretnének, mégsem tudnak róla lejutni Aki el nem esett közülök, vagy fogságba nem jutott, mint a hajtőik köreibe szorult vad, ott rejtőzik, bujkál a szakadékok között, az erdőkben, a patakok medrében. Mi mta ez, mint a rajtcsípett betörő sorsa, akit a bűntett helyén értek és onnan el nem eresztenék. Most már a Vöröstoronyszorosnál is megérezte a román hiéna, hogy nem vagyunk halottak. Hazug Ferdinárad nagyszebeni hadosztályainak pusztulásán megtanulhatta, hogy élet van a testünkben, erő a karunkban, elszántság a lelkünkben. A bulgáriai séta recipéje most nem vált be, a román hullafosztogatónak most nem halottal gyűlt meg a dolga. Kemény lecke vár rá, amelyből megtanulja, hogy a becstelenségnek is megvan a maga kockázata, de amelyből elsősorban és legfőképen megtanulja, hogy mit tesz a magyart bántani Ezt a kalandját Románia soha sem fogja elfelejteni, de nem fogja elfelejteni senki, mert mindenkinek örök okulásul fog szolgálni. Nem hiába, hogy a magyar katonák, akik az erdélyi frontra kerültek, a maguk saját külön ügyének tekintik a románokkal való leszámolást. Akik látták őket, azt mondják, hogy az erdélyi hegyek között nem nótázók, nem tréfál az egyébként örökké jókedvű magyar katona, hanem összesaprított foggal, a düh némaságával várja a pillanatot, amikor szembekerül ezzel az ellenséggel. Egész Magyarország szól ki ebből a néma elszántságból. Nem beszélünk róla, de mindnyájunknak minden gondolatában benne él a kérdés: — Mi van a cudarakkal, akik gonoszul ránk törtek? A székely bakák között pogánymódon keserű jelszó járja. Azt mondják: „Isten! Te ne segíts, Te most csak csodálkozzál!“ Valahogy az a vágy szól ki ebből, mintha a legszívesebben minden segítség nélkül, egyedül szeretnénk elbánni ezzel a rablóhaddal, amelynek ránk vágott a foga, akik őt soha nem bántották. A magyar katonáknak mostanában sokfelé van a dolga, az erdélyi fronton nem harcolhat csupa magyar, aki magyar ott van, annak a fegyvere bizonyára külön nyomot fog rajta hagyni Hazug Ferdinárad seregei hátán. Hadaink fényes győzelme Nagyszebennél Megsemmisítettük a románok . Zsákmányul ejtettük minden . Az életben maradtak a kegyekbe futottak Sok ezer román katona fogságba . Belga borjút, a szerb borjút John Bull leszuratta már És a román borjú már a Vágóhídon szaladgál. Hátra van a görög borjú, Ide nem akar az — ökör! Hasztalan unszolja John Bull* Értem hidjai kétgyönyörű.*« Jöjj az ántánt-vágóhidra, Nincs ennél dicsőbb dolog, Sírod felett a Briand ur Remekül beszélni fog... De a görög tiltakozik: „Mészáros úr, kezdje ön! Szíveskedjék meghalni, ha ríj, nagy őrön**