Friss Ujság, 1934. november (39. évfolyam, 247-270. szám)
1934-11-27 / 267. szám
ie FRISS ÚJSÁG 1Ö34 november 27, kedd Kalandos regény — írta: Radvány Ernő Teltek azonban a hetek és hónapok és a szerelmes herceg mind türelmetlenebb lett és mindinkább unszolta a grófnőt, hogy járjon ki legalább egy rövid találkozót közte és a királyné között. Ekkor igy szólt a herceghez a grófné: — Önért, hercegem, megkísérlem még a lehetetlent is. Beszélni fogok őfelségével, a királynéval, ecsetelni fogom előtte, hogy ön majdnem, eleped a vágyakozástól és hogy belebetegszik a szép királyné iránti mélységes szerelembe. Remélem, hogy sikerülni fog egy találkozást kikönyörögni az ön számára. De önnek is be kell látnia, hogy erre atalálkozóra, amely azonban csak a legnagyobb titokban történhetik meg, nem lehet el üres kézzel. — Viszek neki ritka orchideákat a kertemből! — kiáltott fel a herceg. * — Ez bizony nem lesz elég — felelte a ravasz öregasszony — ha, az ember titkos találkozóra indul egy királynéhoz, akkor olyan ajándékot kell vinnie, amely méltó ehhez a ritka alkalomhoz. ■— Hol találok én ilyen értékes ajándékot! — Azért vagyok én itt — hangzott a grófné felelete — hogy ebben az irányban is jótanácssal lássam el önt. Ha megengedi, azonnal elkísérem önt Bassenge ékszerészhez, aki régi jóbarátom és akinél bizonyára találunk olyan holmit, amely méltó önhöz hercegem és méltó a királynéhoz, aki szerelmesen vágyakozik ön után. A herceg természetesen a grófné tanácsa szerint járt el és Bassenge, a púpos ékszerész megmutatta Rohan hercegnek leggyönyörűbb kincsét, a pazar nyakláncot, amelynek közepén ott ragyogott a kék gyémánt, amelyet úgy öveztek körül a smaragdok, türkizek és rubintok, mint a szép udvarhölgyek a még szebb királynét. Legalább is ez volt az érzése Rohan hercegnek, aki szemrebbenés nélkül fizette ki a púpos ékszerésznek a hárommillió frankot a nyakláncért. Tehette ezt annál inkább, mert egyike volt Franciaország leggazdagabb fejurainak. Bassenge a vételárból bőséges jutalékot adott a ravasz Lamothe grófnőnek. Hárommillió akkor még nagyobb értéket képviselt, mint manapság és az ékszerész a hatalmas pénzöszszeg birtokában egyenesen Krőzusnak képzelhette magát. Míg azelőtt szerényen élt és üzleti vállalkozásainál is messzemenő óvatosságot tanúsított, addig most könnyelműen kezdett el bánni a pénzzel, vakmerő spekulációkba fogott és igy történt, hogy hirtelen fogyni kezdett az eleinte kiapadhatatlannnak látszó pénzösszeg. Amikor ezt Bassenge észrevette, olyan utakonmódokon próbált megint nagyobb mennyiségű pénzhez jutni, amelyekre azelőtt sohasem merészkedett volna. Eljárt hírhedt kártyabarlangokba és a zöld asztalon kergette azt a szerencsét, amely azelőtt hívatlanul is ellátogatott hozzá és amely oly hűtlenül elhagyta abban a pillanatban, amikor potom pénzen megvásárolta a kék gyémántot. Itt is bebizonyosodott, hogy a szerencse nemtője hű ahhoz, aki fitymálva, félvállról néz reá, de elfordul attól és Semmiféle hivogatásra nem akar hozzá visszatérni, aki kergetni merészeli. A hárommillióból fennmaradt pénz elúszott a kártyán az utolsó garasig és a játék szenvedélyében elvakult Bassenge egymásután adta el kincses ékszereit potom áron, hogy újabb pénzhez jusson és tovább kergethesse a kártyaasztalon az előle folyton menekülő szerencsét. Amikor már minden pénze elfogyott és ékszere sem maradt, egy átkártyázott éjszaka után golyót röpített e fejébe. Ő is életével fizetett meg azért, mert birtokába merte venni az átkos kék gyémántot. Miközben beteljesedett Bassenge ékszerész tragédiája, Rohan herceg türelmetlenül sürgette az öreg Lamothe grófnőt, hogy mikor teszi már lehetővé a királynéval való találkozást és mikor nyújthatja már át a pazar ékszert Mária Antoinettenek. A daliás, de észbeli tehetségekben nem nagyon bővelkedő herceg egyenesen tűzbe jött, ha elgondolta, hogy az ő nyaklánca, amelyet minden nap csókok özönével borított, ott fog ékeskedni a királyné hattyúnyakán és ha elképzelte, hogy fog leborulni a királyné lábaihoz, aki aztán kezét nyújtva felemeli magához... Lamothe grófnénak végre valamit cselekednie kellett, mert a herceg mind türelmetlenebbé vált és már azzal fenyegetőzött, hogy minden tilalom ellenére kihallgatást kér a felséges asszonytól és átnyújtja neki a kiengesztelő ajándékot. A grófnőnek volt egy komornája, Yvette, aki az öregasszony sok turpisságáról tudott, ezt a leányt használta fel eszközül ahhoz a komédiához, amelyben Rohan hercegnek is önkénytelenül főszerepet kellett játszania. Nem avatta be a komornát teljesen a titokba, hanem azt mondtaneki, hogy egy készülő színdarab próbájában kell résztvennie, mert tudni akarják, hogy egy jelenetnek a színpadon milyen lesz a hatása. Ezért díszes ruhába fogják öltöztetni, egy este elviszik a királyi parkba, ahol sétálgatnia kell. Ő maga, az úrnője állandóan ott lesz mögötte. Később meg fog jelenni Rohan herceg, akit a komorna a grófnőnél tett látogatásai révén már ismert. A hercegnek nem szabad tudnia — mondta a grófnő—hogy ezt a szerepet a komorna játssza és ezért sűrü fátyolt kell felvennie. A herceg el fogja mondani szerepét és át fog neki nyújtani egy ékszert, mire a komornának csak anynyit kell válaszolnia: „Megbocsátok önnek hercegem !“ A komorna nagyon szívesen belement a játékba, annál is inkább, mert az öreg grófné busás jutalmat ígért neki, ha a „szerep eljátszása" sikerül. Rohan herceggel közölte a grófnő, hogy az általa oly régóta sóvárgott találka másnap fog megtörténni a versaillesi parkban, de csak a késő esti órákban, mert a királyné még mindig fél attól, hogy szerelmét irigy szemek felfedezik és ezért különösen kéri a herceget, hogy erről a találkáról senki fiának soha és semmi körülmények között említést ne tegyen. Rohan herceg boldogan ígérte meg, hogy hallgatni fog, mint a sír. Másnap este teljesen programszerűen lejátszódott a komédia. A díszes ruhákba, öltözött és sűrűn lefátyolozott Yvette a kitűzött idő előtt néhány perccel sétálgatott a parkban, mégpedig a kertnek alig megvilágított részében. Mögötte néhány lépéssel ott, haladt az öreg Lamothe grófné, életében talán először reszketve, ami nem is volt csoda, ha meggondoljuk, hogy ennek a komédiának a sikerétől függött, várjon kezébe kaparinthatja-e a hárommillió értékű nyakláncot. Óraszerű pontossággal megjelent a szerelmes herceg is, aki szótlanul leborult a komorna előtt, akit a királynénak hitt. Az átvirrasztott éjszakán ugyan betanult egy tüzes szerelmi vallomást, amelyet a találkán el akart szavalni szive királynőjének, de most amikor a lángoló szavak elmondására került volna a sor, torkán akadt a beszéd és csak nagysokára tudott ennyit elrebegni: — Királynőm... szerelmem!... Yvette sokkal jobban játszotta el szerepét, mint a herceg, mert értelmesen és csengő hangon mondta el a betanult szavakat: — Megbocsátok önnek, hercegem! Ekkor Rohan herceg átnyújtotta a nyakláncot a lefátyolozott nőnek és csókokkal borította a feléje nyújtott kezet. Ez nem volt benne az előre megbeszélt programban és a komorna önkénytelenül hangosan elkezdett kacagni, mert túlságosan nevetségesnek találta a hercegnek a szerelmi szenvedélytől egészen eltorzultarcvonásait. Az öreg Lamothe grófnő erre már jónak találta, hogy gyorsan közbelépjen, nehogy az oly szépen indult jelenet váratlanul kudarccal végződjék. Ijedtséget tetetve odasúgta a hercegnek: — Önnek most azonnal sietve távoznia kell, mert lépéseket hallok a palota felől. Amikor a herceg még habozott, sürgetve hozzátette: — Herceg, ne gondolkodjék sokat, nemcsak önről van szó, hanem a királyné becsületéről is. A herceg erre még egyszer megcsókolva Yvette kezét, elrohant. Ebben a pillanatban földöntúli boldogságot érzett, hiszen a szép királyné közölte vele, hogy megbocsát neki és elfogadta az ajándékát is. Lamothe grófnő sietve kocsiba ült az álkirálynéval, akitől persze rögtön elvette a nyakláncot. Meg a kocsiban komoly szemrehányásokkal illette a kombinát, amiért megfeledkezett magáról és a szemébe kacagott a szerelmes hercegnek. Yvette azzal mentegetőzött, hogy a herceg olyan furcsa fintorokat vágott, hogy azokat nem lehetett nevetés nélkül kibírni. A grófnő és komornája nem vitatkoztak sokat a dolgon, az öregasszony megnyugodott, mert, a drága kincs birtokába jutott és a komorna is meg volt elégedve, amikor úrnőjétől megkapta az ígért jutalmat. Rohan herceg másnap már korán reggel megjelent a grófnénál, akinek külön is megköszönte, hogy alkalmat adott neki a királyné bocsánatának, elnyerésére. A grófné elmondta neki, hogy a „királyné" a találka után áradozva beszélt róla, a hercegről és azt üzente neki, hogy még néhány hétig legyen türelemmel, addig még titkolózniok kell, de azután ki fogja eszközölni férjénél, a királynál, hogy Rohan herceget nevezze ki a királyné főudvarmesterévé, ami által lehetővé válik majd, hogy Rohan herceg minden idejét ott tölthesse szerelmese közelében. A ravasz grófné könnyen hazudhatott ilyen nagyokat, mert már akkor elhatározta, hogy rövidesen elutazik Londonba és ott értékesíti a drága aranyláncot. Tervét keresztül is vitte és néhány nap múlva átkelt a La Manche-csatornán és letelepedett az angol fővárosban. Rohan herceg bízva a grófné szavaiban, néhány hétig türelmesen várt a királyné valamilyen üzenetére, vagy legalább feladására. Múltak a napok és semmi sem történt ebben az irányban, sőt a helyzet a hercegre nézve most még rosszabb volt, mert Lamothe grófnőt sem kereshette fel, aki mézes-mázos hazug szavaival azelőtt mégis lecsendesítette tüzes szenvedélyét. Egy napon, amikor, mint azt gyakran tette az utóbbi időben, sétára indult a versaillesi park fasorai között, abban reménykedve, hogy talán véletlenül mégis találkozik a királynéval, egyszerre csak olyat dobbant a szíve, hogy jóformán a torkában érezte. Néhány lépésnyire tőle ott látta maga előtt a királynét udvarhölgye, Lamballe grófnő kíséretében. A herceg mélyen meghajolt és üdvözölte Mária Antoinettet, aki azonban hidegen végignézte tetőtől talpig és anélkül, hogy a herceg köszönését viszonozta volna, továbbsietett. (Folytatjuk) A szerelmes herceg szótlanul leborult a komorna előtt, akit a királynénak hitt. 11