Friss Ujság, 1934. november (39. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-27 / 267. szám

ie FRISS ÚJSÁG 1Ö34 november 27, kedd Kalandos regény — írta: Rad­vány Ernő Teltek azonban a hetek és hónapok és a szerelmes herceg mind türelmetlenebb lett és mindinkább unszolta a grófnőt, hogy járjon ki legalább egy rövid találkozót közte és a király­né között. Ekkor igy szólt a herceghez a grófné: — Önért, hercegem, megkísérlem még a le­hetetlent is. Beszélni fogok őfelségével, a ki­rálynéval, ecsetelni fogom előtte, hogy ön majdnem, eleped a vágyakozástól és hogy bele­betegszik a szép királyné iránti mélységes sze­relembe. Remélem, hogy sikerülni fog egy ta­lálkozást kikönyörögni az ön számára. De ön­nek is be kell látnia, hogy erre a­­találkozóra, amely azonban csak a legnagyobb titokban tör­ténhetik meg, nem lehet el üres­ kézzel. — Viszek neki ritka orchideákat a kertem­ből! — kiáltott fel a herceg. * — Ez bizony nem lesz elég — felelte a ra­vasz öregasszony — ha, az ember titkos talál­kozóra indul egy királynéhoz, akkor olyan ajándékot kell vinnie, amely méltó ehhez a ritka alkalomhoz. ■— Hol találok én ilyen értékes ajándékot! — Azért vagyok én itt — hangzott a grófné felelete — hogy ebben az irányban is jótanács­­­sal lássam el önt. Ha megengedi, azonnal el­kísérem önt Bassenge ékszerészhez, aki régi jó­barátom és akinél bizonyára találunk olyan holmit, amely méltó önhöz hercegem és méltó a királynéhoz, aki szerelmesen vágyakozik ön után. A herceg természetesen a grófné tanácsa szerint járt el és Bassenge, a púpos ékszerész megmutatta Rohan hercegnek leggyönyörűbb kincsét, a pazar nyakláncot, amelynek közepén ott ragyogott a kék gyémánt, amelyet úgy öveztek körül a smaragdok, türkizek és rubin­­tok, mint a szép udvarhölgyek a még szebb ki­rálynét. Legalább is ez volt az érzése Rohan hercegnek, aki szemrebbenés nélkül fizette ki a púpos ékszerésznek a hárommillió frankot a nyakláncért. Tehette ezt annál inkább, mert egyike volt Franciaország leggazdagabb fej­urainak. Bassenge a vételárból bőséges jutalékot adott a ravasz Lamothe grófnőnek. Hárommil­lió akkor még nagyobb értéket képviselt, mint manapság és az ékszerész a hatalmas pénzösz­­szeg birtokában egyenesen Krőzusnak képzel­hette magát. Míg azelőtt szerényen élt és üzleti vállalkozásainál is messzemenő óvatosságot ta­núsított, addig most könnyelműen kezdett el bánni a pénzzel, vakmerő spekulációkba fogott és igy történt, hogy hirtelen fogyni kezdett az eleinte kiapadhatatlannnak látszó pénzösszeg. Amikor ezt Bassenge észrevette, olyan utakon­­módokon próbált megint nagyobb mennyiségű pénzhez jutni, amelyekre azelőtt sohasem me­részkedett volna. Eljárt hírhedt kártyabarlan­gokba és a zöld asztalon kergette azt a szeren­csét, amely azelőtt hívatlanul is ellátogatott hozzá és amely oly hűtlenül elhagyta abban a pillanatban, amikor potom pénzen megvásá­rolta a kék gyémántot. Itt is bebizonyosodott, hogy a szerencse nemtője hű ahhoz, aki fity­málva, félvállról néz reá, de elfordul attól és Semmiféle hivogatásra nem akar hozzá vissza­térni, aki kergetni merészeli. A hárommillió­ból fennmaradt pénz elúszott a kártyán az utolsó garasig és a játék szenvedélyében el­vakult Bassenge egymásután adta el kincses ékszereit potom áron, hogy újabb pénzhez jus­son és tovább kergethesse a kártyaasztalon az előle folyton menekülő szerencsét. Amikor már minden pénze elfogyott és ékszere sem maradt, egy átkártyázott éjszaka után golyót röpített e fejébe. Ő is életével fizetett meg azért, mert birtokába merte venni az átkos kék gyémántot. Miközben beteljesedett Bassenge ékszerész tragédiája, Rohan herceg türelmetlenül sür­gette az öreg Lamothe grófnőt, hogy mikor teszi már lehetővé a királynéval való találko­zást és mikor nyújthatja már át a pazar ék­szert Mária Antoinettenek. A daliás, de észbeli tehetségekben nem nagyon bővelkedő herceg egyenesen tűzbe jött, ha elgondolta, hogy az ő nyaklánca, amelyet minden nap csókok özöné­vel borított, ott fog ékeskedni a királyné hattyúnyakán és ha elképzelte, hogy fog lebo­rulni a királyné lábaihoz, aki aztán kezét nyújtva felemeli magához... Lamothe grófnénak végre valamit csele­kednie kellett, mert a herceg mind türelmetle­nebbé vált és már azzal fenyegetőzött, hogy minden tilalom ellenére kihallgatást kér a fel­séges asszonytól és átnyújtja neki a kiengesz­telő ajándékot. A grófnőnek volt egy komor­­nája, Yvette, aki az öregasszony sok turpissá­gáról tudott, ezt a leányt használta fel eszközül ahhoz a komédiához, amelyben Rohan herceg­nek is önkénytelenü­l főszerepet kellett játsza­nia. Nem avatta be a komornát teljesen a ti­tokba, hanem azt mondta­­neki, hogy egy ké­szülő színdarab próbájában kell résztvennie, mert tudni akarják, hogy egy jelenetnek a színpadon milyen lesz a hatása. Ezért díszes ruhába fogják öltöztetni, egy este elviszik a királyi parkba, ahol sétálgatnia kell. Ő maga, az úrnője állandóan ott lesz mögötte. Később meg fog jelenni Rohan herceg, akit a komor­na a­ grófnőnél tett látogatásai révén már ismert. A hercegnek nem szabad tudnia — mondta a grófnő—hogy ezt a szerepet a komorna játssza és ezért sűrü fátyolt kell felvennie. A herceg el fogja mondani szerepét és át fog neki nyúj­tani egy ékszert, mire a komornának csak any­­nyit kell válaszolnia: „Megbocsátok önnek her­cegem !“ A komorna nagyon szívesen belement a játékba, annál is inkább, mert az öreg grófné busás jutalmat ígért neki, ha a „szerep elját­szása" sikerül. Rohan herceggel közölte a grófnő, hogy az általa oly régóta sóvárgott találka másnap fog megtörténni a versaillesi parkban, de csak a késő esti órákban, mert a királyné még mindig fél attól, hogy szerelmét irigy szemek felfede­zik és ezért különösen kéri a herceget, hogy erről a találkáról senki fiának soha és semmi körülmények között említést ne tegyen. Rohan herceg boldogan ígérte meg, hogy hallgatni fog, mint a sír. Másnap este teljesen programszerűen le­játszódott a komédia. A díszes ruhákba, öltö­zött és sűrűn lefátyolozott Yvette a kitűzött idő előtt néhány perccel sétálgatott a parkban, még­pedig a kertnek alig megvilágított részé­ben. Mögötte néhány lépéssel ott, haladt az öreg Lamothe grófné, életében talán először resz­ketve, ami nem is volt csoda, ha meggondoljuk, hogy ennek a komédiának a sikerétől függött, várjon kezébe kaparinthatja-e a hárommillió értékű nyakláncot. Óraszerű pontossággal meg­jelent a szerelmes herceg is, aki szótlanul le­borult a komorna előtt, akit a királynénak hitt. Az átvirrasztott éjszakán ugyan betanult egy tüzes szerelmi vallomást, amelyet a találkán el akart szavalni szive királynőjének, de most amikor a lángoló szavak elmondására került volna a sor,­­ torkán akadt a beszéd és csak nagysokára tudott ennyit elrebegni: — Királynőm... szerelmem!... Yvette sokkal jobban játszotta el szerepét, mint a herceg, mert értelmesen és csengő han­gon mondta el a betanult szavakat: — Megbocsátok önnek, hercegem! Ekkor Rohan herceg átnyújtotta a nyak­láncot a lefátyolozott nőnek és csókokkal borí­totta a feléje nyújtott kezet. Ez nem volt benne az előre megbeszélt programban és a komorna önkénytelenül hangosan elkezdett kacagni, mert túlságosan nevetségesnek találta a her­cegnek a szerelmi szenvedélytől egészen eltor­zult­­arcvonásait. Az öreg Lamothe grófnő erre már jónak találta, hogy gyorsan közbelépjen, nehogy az oly szépen indult jelenet váratlanul kudarccal végződjék. Ijedtséget tetetve oda­súgta a hercegnek: — Önnek most azonnal sietve távoznia kell, mert lépéseket hallok a palota felől. Amikor a herceg még habozott, sürgetve hozzátette: — Herceg, ne gondolkodjék sokat, nemcsak önről van szó, hanem a királyné becsületéről is. A herceg erre még egyszer megcsókolva Yvette kezét, elrohant. Ebben a pillanatban föl­döntúli boldogságot érzett, hiszen a szép ki­rályné­ közölte vele, hogy megbocsát neki és el­fogadta az ajándékát is. Lamothe grófnő sietve kocsiba ült az ál­­királynéval, akitől persze rögtön elvette a nyakláncot. Meg a kocsiban komoly szemre­hányásokkal illette a kombinát, amiért meg­feledkezett magáról és a szemébe kacagott a szerelmes hercegnek. Yvette azzal mentegető­zött, hogy a herceg olyan furcsa fintorokat vá­gott, hogy azokat nem lehetett nevetés nélkül kibírni. A grófnő és komornája nem vitatkoz­tak sokat a dolgon, az öregasszony megnyugo­dott, mert, a drága kincs birtokába jutott és a komorna is meg volt elégedve, amikor úrnőjé­től megkapta az ígért jutalmat. Rohan herceg másnap már korán reggel megjelent a grófnénál, akinek külön is meg­köszönte, hogy alkalmat adott neki a királyné bocsánatának, elnyerésére. A grófné elmondta neki, hogy a „királyné" a találka után ára­dozva beszélt róla, a hercegről és azt üzente neki, hogy még néhány hétig legyen türelem­mel, addig még titkolózniok kell, de azután ki fogja eszközölni férjénél, a királynál, hogy Ro­han herceget nevezze ki a királyné főudvar­mesterévé, ami által lehetővé válik majd, hogy Rohan herceg minden idejét ott tölthesse sze­relmese közelében. A ravasz grófné könnyen hazudhatott ilyen nagyokat, mert már akkor elhatározta, hogy rövidesen elutazik Londonba és ott értékesíti a drága aranyláncot. Tervét keresztül is vitte és néhány nap múlva átkelt a La Manche-csatornán és letelepedett az an­gol fővárosban. Rohan herceg bízva a grófné szavaiban, néhány hétig türelmesen várt a királyné vala­milyen üzenetére, vagy legalább feladására. Múltak a napok és semmi sem történt ebben az irányban, sőt a helyzet a hercegre nézve most még rosszabb volt, mert Lamothe grófnőt sem kereshette fel, aki mézes-mázos hazug szavai­val azelőtt mégis lecsendesítette tüzes szenve­délyét. Egy napon, amikor, mint azt gyakran tette az utóbbi időben, sétára indult a versaillesi park fasorai között, abban reménykedve, hogy talán­­ véletlenül mégis találkozik a királyné­val, egyszerre csak olyat dobbant a szíve, hogy jóformán a torkában érezte. Néhány lépés­nyire tőle ott látta maga előtt a királynét ud­varhölgye, Lamballe grófnő kíséretében. A her­ceg mélyen meghajolt és üdvözölte Mária An­­toinettet, aki azonban hidegen végignézte tető­től talpig és anélkül, hogy a herceg köszöné­sét viszonozta volna, továbbsietett. (Folytatjuk) A szerelmes herceg szótlanul leborult a komorna előtt, akit a királynénak hitt. 11

Next