Független Magyarország, 1905. június (4. évfolyam, 1151-1179. szám)
1905-06-01 / 1151. szám
Budapest, 1905. IV. évfolyam, 1151. sz. Csütörtök, Jiming 1. MAGYARORSZÁG ELŐFIZETÉSI ABAXj !] Főszerkesztő: LENGTE J. ZOLTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal, BUDAPEST, m: ERZSÉBET-KÖJLTJT SO, Egész évre 28.— korona Fél évre 14.— s negyed évre 7.— korona Egy hónapra 2.40 f 'i. Főmunkatárs: BAKONYI SAMU TELEFONSZÁM: 586. Tisztelettel kérjük azokat az előfizetőinket kiknek előfizetése miljusságon lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Nem felel a király. Trip ■ Bakonyi Samu, Budapest, május 31. Hiába minden, Magyarország végre magyar állam akar lenni. Az a hamis elmélet, hogy az osztrák álammal való közösség a magyar állam fenmaradásának biztosítéka és nem önállóságának a megtagadása, elvesztette immáron minden erejét. Akik jóhiszeműen hívei voltak eddig, napról-napra nagyobb számban hagyják el az abszolutizmusnak csúfolt birodalmi egység süppedő talaját és magyar lelkük igaz sugallatát követve rálépnek a független magyar állam szilárd útjára. Nem csoda, ha a Bécsből szárnyra kat riasztó hirek hatás nélkül maradnak minden okos és jó hazafira. Mindenféle lényeget megtörik a negyven álmából teljesen fölébredt közegy]sem diadalmas erején. Az önbizalom és elsöreág szállja meg a sziveket s egyre fogy a tétovázók csapata, számban és erőben egyre nő az alkotmányvédők tábora. A hatalom pedig vergődik és kapkod. Siralmas kapkodása és tehetetlen vergődése bukott híveinek kitartását természetesen nem fokozhatja. Mit használ hát a botor és konok ellenállás ? A nemzet állhatatos marad. Az ellenzéki többség tömör összetartását sem tudják semmiféle mesterkedéssel megbontani. Ugyan hát mire számítanak ? Ki akarják a nemzetet éheztetni ? De hiszen egyik csúfos kudarc a másik után éri őket. Miből menthetik hát azt a reménységeket, hogy előbb-utóbb elcsüggedünk ? A törvényhatóságok mind erőteljesebb hangon sürgetik az alkotmányos megoldást. El lehetnek rá készülve, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adókat és újoncokat meg nem kapják. És mégse tudnak helétörődni, hogy fel kell hagyniok minden reménységgel, elhisszük, hogy a nemzeti akarat előtt való meghajlás nekik pokol. Pedig ezt a poklot már ki nem kerülik, vagy könnyen oda kerülnek az igazi pokolba, amire — ha hisznek benne — bűneik után méltán számot tarthatnak. De hát miért késlekednek szörnyű ijesztgetéseik beváltásával ? Lám csak a darabant-kormány napokig tartó erőlködés után sem tud megalakulni. Ebben az országban, ahol eddig a hatalom mohó vágya volt a legerősebb érzés és a dinasztikus érdekek szolgálata volt a legmagasztosabb ambíció, egyszerre csak egészen más vágyak és egészen más hevületek hozzák rezgésbe a lelkeket. Emlékszik-e még rá gróf Tisza István, mit mondott egyszer valamikor a galaci eset után a polgármesterek küldöttségének ? Ugye, hogy azt mondta: «a mérges illúziók részegségéből ki kell józanodni ?» És lám csak, hogy megfogadta a szavát az egész nemzet. Mert ugyan kiket tud megfogni az a szerencsétlen illúzió, hogy a régi alapon Magyarország állami létének céljait valaha elérheti. Ebből az illúzióból, mely annyi időn át rontotta mérgével a nemzetnek szervezetét, alaposan kijózanodott minden magyar ember, akinek a látóképessége a hosszú vak éjszakában végkép el nem veszett. Nem lehet hát bennünket se megijeszteni, se összeveszítni, se elbolondítani, se kiéheztetni, sem bármiféle más módon megtántorítani. Ha pedig erre is, meg arra is rájöttek, hogy ekkora erkölcsi erővel szemben kárba veszett vállalkozás volna akármily erőszak alkalmazása is, mert a nemzet el van készülve az esetleg bekövetkező szenvedésekre és el van rá szánva, hogy azokat áldozatkész önmegtagadással elviseli , mert nem fognak hozzá a Tavaszi munká i. A pázsitos hegy tetejéről, A fűbe keveredve, Nézek le lent a völgyben nyüzsgő Kicsinyke emberekre. Mintha bogárral másznék ott lenn, Sok száz kicsiny bogárka. A barna földön, zöld vetésen Lomhán, cél nélkül mászva. S az égből mig vígan ragyog A napsugár le rájok, — Ők végzik nap nap után A tavaszi munkások. És azt se tudák, hogy a nyár Még itt leli-e őket — Vagy más aratja majd le, a Megérett gabnatő’et ? . . . II. ■ pír Nyüzsögnek, másznak, hullanak, Mint más apró bogár — Sok száz, ki még most dolgozik, A nyárra halva már. S az elhullott helyébe jő Sok más kicsiny bogár S minden tavaszszal telve van Mindenhol a határ. S nem gondol egyse arra tan, Mire én gondolok, Hogy élet, munka, szép tavasz, Mind oly üres dolog . . • Hogy nem vigyünk mások mi sem, Mint férgek, idesen S ha elhullunk, nem érzi meg Hiányunk senki sem . . . Vészely Gyula. Künn a ligetben. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — Irta: Zöldi Márton. ? . A Városligetben lépten-nyomon a keleti bazárkereskedés degenerált nyomaira bukkanunk. Nyárfák és platánok árnyékában sorban állanak az árubódék, melyekben olcsó nyalánkságokat árusítanak : cukrocskákat, gyümölcsöt, méhsört. Azonkívül kiflit, sóst és óriást, édes pálinkát, narancsot, pattogatott és főtt kukoricát (szezon szerint), és olcsó játékszereket és virsliket (szezonra való tekintet nélkül). Ezek a bódék márciusban nyílnak, körülbelül egyidőben az ibolyákkal. Egyéb hasonlatosság nincs köztük. Mikor az első hideg novemberi szél végigsuhan a lombvesztett ágakon, a bódé tulajdonosa beköltözik a városba. Egyik előbb, másik később. Az öreg Marcsa néni sokáig szokott künn maradni. Őt csak a hó kergeti be. Ez a mogorva, vénasszony nagy tekintélynek örvend a városligeti kereskedelmi világban Meg azok a züllött, veszedelmes alakok is, kik sűrűn ólálkodnak a bódéja körül, respektussal közelítenek hozzá. Marcsa néni szigorúan, gorombán bánk velük. Akármilyen jó kuncsaftok is, minduntalan érezteti velük erkölcsi fölényét. Ha egyik-másik a vásárlás alkalmával tízforintossal fizet, Marcsa néni keményen a szemébe néz. Megkérdezi: — Hát ez honnan került ? Nem becsületes után, az bizonyos. Tovább nem firtatja. Etikai érzése megelégszik a rászólással. A többi nem az ő dolga, hanem a rendőrségé. Azért fizetik. Huszonkét esztendő óta tulajdonosa annak a fabódénak, melyből hét-nyolc hónapon belül alig mozdul ki. Az árukat úgy hozzák neki helybe. Beszélik, hogy valamikor jómódban élt. Férje gazdag asztalos volt, de hadiakor csak adósságot hagyott s egy kamasz fiút. Ezt a fiút Marcsa néni iskoláztatta. Nem jól tanult, de Marcsa néni nem tágított. Roppant energiával rákényszerítette, hogy kijárja az iskolákat, aztán beadta egy gyárba hivatalnoknak. A korlátolt eszű fiú a hivatalban megbecsülte magát. Huszonhatéves korában pénztáros lett. A kauciót, kétezer forintot, az anyja tette le érette. Aztán megnősült. A házasság után három hónappal Marcsa néni végleg szakított a fiával. Egy cselédlánytól hallotta, hogy a fiatal asszony szégyelte az anyósát, a vén kólát. Meghagyta a cselédnek, hogy akármikor jön, mondják, hogy nincs otthon senki. Az önérzetes kófa ezt annyira a lelkére vette, hogy mikor fia egyszer hosszas elmara d Lapunk mai száma: 24 oldal, 1 "