Gazdasági Mérnök, 1884. január-december (8. évfolyam, 1-50. szám)

1884-02-14 / 7. szám

74 kiállítás rendezésével megbízott csoportbiztosok összeköttetésbe lépnének az e téren már mű­ködő vidéki gazdasági egyesületekkel s ezek működésének határozott és egységes irányt adva, biztosítanák az oly annyira szükséges egyönte­tűséget, lehetővé tennék a netaláni hézagok pótlását s több efféle, hogy ekként a mezőgaz­dasági kiállítás lehető hű képet szaka­datokban összeállított és tanulmányozásra alkalmas anya­got nyújthasson a magyar mezőgazdaság mai állapotáról leplezetlenül feltárva annak hiányait de viszont kiemelve és kellőleg méltatva fény­oldalait is. A kisbirtoki hitelügy rendezése. — Kivonat Dr. Gerlóczy Gyula ’műegyetemi ta­nárnak a Gazda-Körben tartott Előadásából. — Ha kívánjuk, hogy a földmives nép az uzsorától megszabaduljon, ha biztosítani kívánjuk ama gazda­sági társadalmi s erkölcsi előnyöket, melyeket a nép­bankok vagy az általam magyarul úgynevezett taka­rító­­s hitelegyletek nyújtanak, akkor azon alapelve­ket összesen és egyenként változatlanul meg kell tar­tani, mivel azok a szóban forgó intézetek rendelteté­séből, czéljából természetszerűleg s következetesen erednek. Ugyanis ha a tőkeképzésen s olcsó tőkén ki­vil, a munkásságot, takarékosságot, józanságot, be­csületességet és a népnek állami mint társadalmi te­­kintetben fontos önállóságát nálunk is megvalósítani óhajtjuk, a takarító­­s hitelegyleteknek lényeges alap­elveit : a személyes mint ingó- sőt bizonyos mérvig a jelzálog­hitelt, az egyetemleges kötelezettséget, a tő­keképzést mint az önsegély alapját, a jótékonysá­got az ily intézetek egyszerű s lehetőleg ingyenes kezelését mellőzni, vagy lényegükben módosítani, vagy egyiket másikat a kapcsolatból kiszakítani a jelzett előnyök feláldozása nélkül nem lehet; ezek egyedül a helyi gazdasági­ hitelviszonyoknak megfe­lelő lényegtelen módosulást tűrnek meg. Miért is nem tartja indokoltnak a népbankok természetének általános ismerete mellett bizonyos titokszerű­séget tanúsítani akkor, midőn külföldön Németországban már létesített 3500 népbankban az évi pénzforgalom 5—6 száz millióra rúg. Ő nem kívánja a gazdakört a népbankok szervezet­tének, előnyeinek részletezésével fárasztani, egyedül e népbankok szervezésénél hallott főbb eltérő vé­lemények megvizsgálására is, az általa szükséges­nek ismert kormány­ törvényhozói intézkedések jel­zésére szorítkozik. A­mi a takarító­­s hitelegyletek vagy nép­bankok szervezését illeti, a takarékossági kény­szernek hangoztatott mellőzését nem tartja indokolt­nak, mivel ennek mellőzésével a népbankok gazda­sági-, társadalmi- és erkölcsi előnyei is elejtetnek, mint a tőkeképzés, az erkölcsi erő fejlődése s kü­lönösen az, hogy e népbankok megszűnnének a nép folytatólagos gyakorlati erkölcsi iskoláját képezni, ez­által pedig az iskolában s egyházban hallott kevés erkölcsnek s erényeknek biztos megtartásához járulni. A takarító egylet nélkül a népbank csupán hitelegyletté alakulva, hiányoznék az alkalom, hogy a nép befolyó kisebb-nagyobb bevételét, melyet elfogyasztani nem kiván, sem beruháznia a gazda­ságba nem lehet, tehát a folyó­s üzleti tőkéjét ott helyben rögtön gyümölcsözően elhelyezze. Ehhez járul még, hogy nálunk a túlnyomólag nagy községeink alakulásukra nézve lényegesen eltérnek a külföldi falusi inkább kis birtokosokból alakult községektől; nálunk a földmives napszámos a kis iparos, tehát az egész falusi nép érdeke figyelembe veendő, a hosszú-, rövid lejáratú-, sze­mélyes-, ingó­­s ingatlan hitel mind bő- s megfelelő alkalmazást talál. A korlátlan egyetemleges kötelezettség (solida­­ritás) elvének nálunk kezdetben és általában alkal­mazását nem osztja, sőt egyenesen személyesnek tartja. Ma meg nyilvánuló jellemünknél, a népnek a hiteladás és hitelvevésnél tapasztalható könnyel­műségénél a hitellel inkább visszaélhetésnél fogva, egyedül a korlátolt egyetemleges kötelezettség al­kalmazása lenne általában megfelelő. Mihez járul még, hogy a korlátlan solidaritáson alapuló nép­banknak bukása e jótékony intézetek alakulását s terjedését talán örökre már csirájában ölné meg. A mily káros a külföldi törvényeknek s intézmé­nyeknek hazánkban feltétlenül átültetése, annyira, előnyös e tekintetben ugyanazon utón s módon haladni, melyen kezdetben Angliában s Németor­szágban haladtak. Eleinte a korlátolt egyetemleges kötelezettség alkalmazandó, s csak később kell a hitel s gazdaság fejlődéséhez képest, lassan a kor­látlan egyetemleges kötelezettséghez áttérni, — de még ekkor is inkább kivételesen, — ha t. i. a nép erkölcsileg s értelmileg arra képes leend. A mi pedig a népbankoknak vagy inkább takarító s hitelegyleteknek, működési körét, a hangoztatott megyei s gróf Apponyi által több köz­séget magában foglaló s nagyon ajánlott járási hitelszövetkezetek létesítését illeti, meggyőződése szerint e népbankok rendeltetésénél a helyi érdek uralmánál fogva, ezeknek helyhez kötötteknek kell lenniök, mivel az egyletben résztvevő tagoknak személyes hitel s értékviszonyait sőt sokszor csa­ládi erkölcsi- s vagyoni állapotukat is alaposan is­merni szükséges, hogy még az esetleges bajok s veszélyek is, melyek a népbankot megrendíthetik, kikerültessenek, továbbá nem czélszerű egy község hatósága területén túl rendszerint kiterjeszteni ily népbankok körét, mivel e legfőbb elvek a solidari­­tás, a kölcsönös segély bizonyos mérvig a jótékony­ság, sőt az intézetnek egyszerű s lehetőleg ingye­nes vezénylete is egészen koczkáztatva leend. Apponyi gróf azon véleményét, hogy a külön­böző vidékeknek megfelelőleg, különböző alapsza­bályminták készíttessenek, nem osztja, mert az alap­elveknek mindenütt­­ mindig változatlanul ugyan­azoknak kell lenni és az alapszabályok a fent jelzett okoknál fogva csak lényegtelen intézkedésekben kü­lönbözhetnek egymástól. Nem osztja gróf Apponyi nézetét az alkotandó új megyei hitelintézeteket illetőleg sem. Megengedi a megyei hitelintézetek létesítésének lehetőségét, de kérdés, hogy ma czélszerű­-e ezeket egyedül a népbankok kedvéért létrehozni? Sokkal fontosabb és czélravezetőbb a hitelorganizáczió má­sodrendű kérdésénél előbb a népbankok létesítése és a meglevő pénzintézetek figyelemre méltatása. A létező pénz- és hitelintézeteket, melyek évenként közel 500 millió ftót forgatnak, Magyarországból el­tüntetni nem lehet, s így azokkal okvetlenül szá­molni kell, a­miért is azokat törvényhozási uton kell inkább reformálni, a mi nem nagyon nehéz, csak akarni kell, s könnyebb, mint helyettük me­gyei hitelintézeteket létesíteni, a mint ezt a taka­rékpénztáraink szervezéséről irt bő értekezésében nevezetesen kimutatta. (L. lapunk 1883. évf.) Gróf Apponyi ama nézete, mely a megyei hi­telintézeteket a népbankokkal szemben, kényszervi­szonyba helyezi és ezen még csak alkotandó me­gyei hitelintézetektől várja a már nélkülözhetetlen népbankoknak létesítését, oly tévedés, melyhez nem járulhat. A tőke s hitel egészséges fejlődése mi kényszert sem tűr. A tőke s hitel a szabadságban születik, a szabadságban tud élni és egyedül a sza­badságban képes magát reprodukálni s regenerálni. Átalában pedig a megyei hitelintézetek szervezése egyrészt nem tartozik a népbankok szervezésének kérdéséhez, másrészt, egy nagy kérdést magának a hitelorganizácziónak kérdését veti fel, melylyel egész közgazdaságunk reformja lényegesen egybefügg, ezt így mellékesen megoldani nem lehet. Hisz ez eset­ben nemcsak a meglevő pénz- és hitelintézeteink, az osztrák-magyar bank, vagy a netán helyébe lépő önálló magyar állami jegybank, hanem a hitel alap­jai , a fizetési képesség s biztos felismerése, a fize­tési akarat s ennek hiányában az állami kényszer szintén alaposan megvizsgálandók lennének, de ak­kor a sürgősen követelt népbankok létesítése talán egy század múlva sem fog elérkezni. Még ha a népbankok ma felállíttatnának is, legalább 5 év kell, míg bizonyos megfelelő sikert feltüntetnek és ezalatt hazai pénzhitelintézeteinket alkalmas tör­vénynyel könnyen reformálhatjuk, ezek, mint vidéki már meglevő hitel-­s pénzforgalmi góc­pontok a népbankokkal az összeköttetést természetszerűleg feltalálják, mivel, őszintén szólva, a hitel inkább organizálódik, mint megengedi azt, hogy organizál­­juk: a mi feladatunk egyedül a tőkebőség s tőke­hiány akadályainak eltávolításában áll, mi ha va­lótlan megtörtént, már az egyensúly úgyszólván ma­gától megvalósul. A népbankok létesítésítéséhez két faktor kell. Az egyik, a nép, a másik — és ebben jobban bízik: a kormány. Ha a nagybirtokos osztály a maga körében hazafias kötelességének tartja az ily intézetek létesítését, sokat lehetne e tekintetben tenni és elérni. A­mi pedig a kormányt illeti, a kormány nagyon is hozzászoktatta, leginkább a túlságos c­entralizác­ió folytán a népet arra, hogy mindig rátámaszkodjék. A­mily mértékben fokozta­­tott az államnak és a kormánynak gyámkodása, épen oly mérvben nehéz is attól a népet elszoktatni ;­­ főképen e takarító­ s hitel­intézetektől várhat­juk az önállóság fejlődését s az államgyámkodástól lassan megválást. Anyagi állami segélyre nincs szükség, az erkölcsi és hatalmi teljes támogatás azonban nem mellőzhető. Az államnak és a kor­mánynak mindenesetre kell valami alkalmas orgá­numról gondoskodni, a­mely ezt az áldásos ügyet megvalósítja. Az első teendő e részben jó minta­­alapszabály létesítése, a második, a végrehajtásához az alkalmas orgánum megteremtése. A könyv- és számvitelről, valamint a pénzkezelésről is teljes utasításokat kell készíteni. De törvényhozási intéz­kedésekre is van nagy szükség. Ilyen a bélyeg-il­leték s az adómentesség a jelzálog­­hitel bizonyos mérvéig kifejlődése végett mielőbb a telekkönyvek rendezése, a végrehajtási kiváltság létesítése, mint ez a földhitelintézetnél van; az 1875. XXXVII. t. sz. a kereskedelmi törvénynek a szövetkezetekre vonatkozólag módosítása vagy ez alól kivételek al­kotva. Végre az elsőbbség biztosítása (prioritás) a termés és a fundus instruktusra vonatkozólag. GAZDASÁGI MÉRNÖK Budapest, febr. 14. 1884. 7. szám Az elektrotechnika jelen fejlődéséről. — Második közlemény. A­z elektromos erőátvitel ko­runk jelszava lett, melytől gyökeres és messze kiható társadalmi reformokat vá­runk. Az egyes helyeken rendelkezésre álló termé­szeti erő villamosság előállítására felhasználtatván, sodrony vezetékkel tetszőleges távolságra átszár­­maztatik, és a szükséghez képes műhelyek vagy egyéb ipari berendezések czéljaira alkalmazást ta­lálhat. Az evvel összefüggő kísérleteket főleg Marcel Deprez hajtotta végre, a­ki a kérdés elméleti és gyakorlati oldalát alaposan tanulmányozta, és ezen fontos, de komplicált technikai feladat megoldását lényegesen elősegítette. Az első kísérleteknél, me­lyeket a párisi északi vasút pályaudvarán tartottak, a két dynamo-elektromos gép egy 17 kilométer hosszú távirda sodrony által volt összekapcsolva. Az erőforrásnál felállított gép közönséges trans­­missió útján a mechanikai munkát átveszi és villa­mosságra átváltoztatja, s perc­enként 590 fordula­tot tett, míg a felhasználás helyén felállított gép, mely megfordítva működvén, a villamosságot átveszi és azt mechanikai munkára átalakítja, ugyanazon időben csak 370-szer fordult meg. Az erőátvitel viszonya tehát 1 : 3. A használt gépekkel mintegy 3 lóerőt lehetett átszármaztatni. Később ugyanezen gépekkel T r­e s c a is tett kísérleteket, ki a forgási sebességet 800 — 620 fordulatra szállította le. Az eredmény az előbbiéhez hasonló maradt, az átvitt munka már 3 lóerőnél nagyobb lehetett. A franczia tudományos akadémia egyik bizott­sága ezen kísérleteket újonnan felkarolta, de mindig ugyanazokat a gépeket használta, melyeknél a for­dulatok számát különfélekép változtatta meg. Most már sikerült 41­2 lóerőt is hosszabb távolságra át­vinni, de az eredeti munkából csak mintegy 38 százalék vizetett át. Ezekből a kísérletekből kitűnt egyszersmind, hogy az átvitt erő a sebességgel na­gyobbodott, és hogy az 850 — 900 fordulatnál leg­nagyobb fokát érte el. Nem volna tehát előnyös a forgási sebességet ezen már úgyis jelentékeny határon túl terjeszteni. D­e p r e­z legutóbb Münchenben is nagyszerű

Next