Gyógyszerészi Hetilap, 1931 (70. évfolyam, 1/2-17/50. szám)

1931-01-11 / 1. (egyesített 2.) szám

4 GYÓGYSZERÉSZI HETILAP 1­önlegességeket hagytam legutoljára, hogy fel­hívjam a­ figyelmet arra, milyen sok az érték­telen közöttük, amely nem sorolható komoly gyógyszerkincsünk közé. Gyakran a legképte­lenebb dolgokat keverik össze s dobják a­ for­galomba szép és díszes csomagolásiban. Tény az, hogy számos nélkülözhetetlen s minden te­kintetben helytálló és pótolhatatlan gyógyszer­­kincset képez. Ezért szelektálni kell az általá­nosságban specui­tásnak nevezett készítmé­nyek között. Erre vonatkozólag hívom fel ez­úton is az orvostársadalmat. Nagy körültekin­tés és elővigyázat mellett rendeljék a gyógy­szerkülönlegességet. So­k esetben nem is tud­­h­atják, mit adnak a betegeknek. Az egyéni gyógyszerkezelés nagy hord­erejéről az orvo­soknak szólni nem lehet feladatom. Erre nem is térek ki. De kötelességem felhívni a figyel­met arra, hogy még abban az esetben is, ha a gyógyszerkülönlegesség minden tekintetben helytállónak ismert, akkor is óvatosan kell azt a betegnek nyújtani, mert­ az uniformizált gyógyszerkezelésnél nem ritka a kívánt ered­mény elmaradása. Célom az volt mindezek elmondásával, hogy gyakorlati tapasztalatokkal megalapozva, né­hány kiragadott példával igazoljam, mi min­denre kell kiterjedni és figyelemmel lenni,, a helyes gyógyszerrendelés és gyógyszerkészítés tekintetében. Egyedül dolgozó gyógyszerész sorsa. — Levél a szerkesztőhöz. — Irta: Pfeifer­­József gelsei gyógyszertár tullajdonos. Tekintettel arra, hogy engem ért sérelmet óhajtok a nyilvánosság elé tárni, iparkodni fogok gondolataimat tárgyilagosan és a lehe­tőség szerint szenvtelenü­l papírra vetni. Sérelmem nem kizárólag az enyém, hanem sérelmes és­­embertelen mindazon kartársaimra nézve, akik munkatárs nélkül évek hosszú során keresztül húzzák az igát a közegészség­­ügy jármában; embertelen mindazon kartár­saimra, akiknek nem adatott meg a jómód, hogy jármukat akár csak egy félnapra is le­dobhassák, anélkül, hogy a „közegészségügyi kihágás" Damokles kardja ne lógjon ez alatt a fél nap alatt is fejük fölött. Soraim bevezetésében megfogadtam, hogy megőrzöm tárgyilagosságomat , így rátérek esetem száraz tényének leírására.­ A mat év november 2-án — Halottak nap­ján —, verőfényes őszi délutánon, elfogott a vágy, hogy édesapám és gyermekem sírját, akik a községünktől 17 kilométernyire fekvő Nagykanizsán nyugosznak, meglátogassam. Megjegyzem, hogy a jóságos Istentől meg­adott egy esztendőben ez az egyetlen nap, amikor gyógyszertáramból helyettes visszaha­gyása nélkül eltávozom. Feleségen­mel együtt napokon keresztül latolgattuk az utazással járó esetleges súlyos következmények eshető­ségeit, de végre is győzött bennünk a fiúi és apai szeretet és kegyelet. Motorkerékpáron az utat és vissza másfél óra alatt megtettük. Gyógyszertáram felügyeletét ez idő alatt a cselédre bíztam,­ azon szigorú utasítással, hogy a házat nem szabad­ elhagynia és az eset­ben, ha valaki ez idő alatt keresne, nyugtassa meg, hogy másfél óra múlva itthon leszünk. Hazaérkezésünk után a cseléd azzal fogadott, hogy távollétünk alatt nem keresett senki, mire teljesen megnyugodtam. Néhány napra rá kapok a­ főszolgabírói hi­vataltól egy bü­ntetőparancsot, melynek értel­mében 15 nap alatt fizetni tartozom tíz pen­gőt (behajthatatlanság esetén 1 napi elzárás), azért, mert november hó 2-án gyógyszertára­mat a tiszti főorvos lezárva találta. Cselédem, ki a jelzett időben nálam szolgált, ismeretlen helyre távozott s így nem áll módomban őt mulasztásáért felelősségre vonni. Valószínű­leg az is eltávozott hazulról és a gyógyszer­tárat egyszerűen lezárta. Eddig a száraz tényállás. Ez a lehetetlen helyzet adta kezembe a tollat, hogy papírra vessem keserűségem azon áradatát, mely po­haramat már csordultig megtöltötte. Örök életemben törvénytisztelő ember vol­tam és most sem az a célom, hogy azokat a hatósági személyeket, akik ebben az ügyben ellenem eljártak, még egy makulányi animo­­zitással, avagy törvényellenes eljárással illes­sem. Nem! ‘Vétkeztem! Rajtacsíptek! Megbün­tettek és én továbbra is változatlan tisztelet­et viseltetem irántuk ezután is. Bennem csak az ember szólal meg és f­árad­tig nézem az előttem imbolygó nagy kérdő­jelet. Van-e még Csonka-Magyarországon olyan ember, akinek ne volna egy észteniélébem egy szabad félnapja, amit — hogy mást ne említ­sek —­ .szeretett halottjai mellett nyugodtan elköltheti Merem állítani, hogy olyan ember rajtunk, egyedül dolgozó­ falusi gyógyszerészeken kí­vül nincs!! Némi megnyugvással és hálás köszönettel meg kell állapítanom azt a tényt, hogy orszá­gos egyesületünk tisztelt vezetősége ebben az­ ügyben már irtja az utat és ha népjólétünk

Next