Gyulai Hírlap, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-49. szám)

1969-01-03 / 1. szám

1969. január 3. VÁLASZ EGY VÁLASZRA: Az iszapban is kincs a kincs ? Ez az év is jól kezdődik. Ugyanis irulok-pirulok, mert egy rendreutasító választ kap­tam Gyoméról december 29-i dátummal, a december 29-i lap­számban megjelent „Kincs az iszapban” című jegyzetemre. A rendreutasítás szerint jegyzetem „nem kellő körültekintés követ­kezménye volt”. Nem vitatko­zom a következmény kifejezés jelentésén, végződhetett volna „nem kellő körültekintésem” az­­zal is, hogy belecsúszom, vagy beleesem a kritizált vízkivevő hely gödrébe. Azaz bocsánat, idézek: ^A szerkesztő egy kis­sé eltájolta magát és a túlfolyóit előléptette vízkivezető hellyé”. Töredelmesen bevallom, hogy én vízkivevőnek ismertem azt a túlfolyót, már hosszú évek óta, s csupán abból kifolyólag, hogy bármikor arra jártam, mindig sokan merítettek onnan vizet. Nem tudtam még eldönteni, hogy egyetértsek-e a rendreuta­sításnak az alábbi mondataival: „Vannak olyan emberek, akik semmilyen kincsért sem hajlan­dók várakozni a nem éppen ke­vés költséggel évekkel ezelőtt biztosított és igen jó betonjár­dával ellátott vízkivevő helyen. Nyilván, hogy a túlfolyót nem képeztük ki sem betonnal, sem egyéb anyaggal, mert célját eb­ben az állapotában is megfele­lően betölti. Ezek alapján nem a tanácsot kellene bírságolni, hanem azokat, akik szidják a helyi államhatalmi testületet”. Véleményem szerint sem sza­bad eltűrni a szidást, de a véle­ménynyilvánítást esetenként nem árt figyelembe venni, mert azok között a legtöbb esetben jo­gos igény van. Ez esetben is, és nem is túl költséges. Tény ugyanis, hogy amíg a túlfolyó alá kannát lehet tenni, addig az vízkivevőhely marad, addig na­gyon­ sokan inkább oda járnak, mert várakozás nélkül meríthe­tik tele edényüket. B. Nagy La­jos, aki pocsék vízkivevő hely­nek nevezte kerékpármosás köz­ben a túlfolyót, a rendreutasí­tás szerint „közegészségügy-őr, tehát az egészségügy derék őre, az egészségügyi szakszervezet járási szervezetének elnöke, községünk tanácstagja, aki csu­pán öntudatból és hivatásisme­retből mosott ott kerékpárt.” Nekem nem sorolta fel beosz­tásait, öntudatát sem említette, csupán azt jegyezte meg a víz­­kivevőről, hogy az egy pocsék hely. Nyilván ő sem tudta, hogy az csak egy túlfolyó. Bizonyára a többi elítélő véleményt mondó gyomaiak sem így ismerték az „eltájolódott és nem kellő körül­tekintéssel rendelkező" újság­íróval együtt. Arra sem gondol­tak, hogy a mostani állapot megírásával az újságíró „nem szolgálja a sajtó jó hírét, s a ta­nács vezetői ellen hangolja a község lakosságát”. Ártatlanul én is egyszerűen arra gondoltam, hogy sokan hordják onnan a vi­zet, s valakit előbb-utóbb bal­eset ér, mert megcsúszik vagy a sárban, vagy az iszapban. Ezzel az észrevétellel kapcso­latosan azért nem mentem az illetékesekhez kérdezősködni, mert a tény akkor is tény ma­radt volna. Ezen többféleképpen lehetne változtatni. Esetleg úgy, hogy odaállítanának egy meg­felelő ékesszólással rendelkező embert, aki meggyőzné az on­nan vizet vinni szándékozókat, hogy az csak egy túlfolyó. Eset­leg hozzáférhetetlenné is lehet­ne tenni egy kerítéssel. Vagy pedig a kerítés anyagának, költ­ségének felhasználásával kön­­­nyen és a testi épség veszélyez­tetése nélküli megközelíthetővé. Kukk Imre 3 miféle kapcsolat nincs, még a pos­ta se hoz-visz küldeményeket. Mi­vel az ország egységét mestersé­gesen szakították ketté, élő vágy az egység megteremtése. De erre jelenleg nem kerülhet sor. Erről mi magunk is tapasztalatokat sze­rezhettünk. Küldöttségünk ugyan­is járt Panmindzsonban. Panmindzson a régi főváros, Keszon közelében található. Itt húzódik a Koreát szétválasztó de­markációs vonal Szívszorító él­ményként maradt meg bennem a panmindzsoni látogatás. A fegyverszüneti katonai bi­zottság koreai fődelegátusa, Pak Cson Guk tábornok fogadást adott küldöttségünk tiszteletére. Láto­gatásunk vasárnapra esett. A de­markációs vonaltól 2—2 km-re húzódik a semleges övezet. Ami­kor elértük, az őrség parancsnoka fogadta küldöttségünket és bemu­tatta a tárgyalások színhelyéül szolgáló épületeket, ahol a fegy­verszüneti megállapodást aláírták; történelmi jelentőségű épület Ezt is megtekintettük. A ház közepén húzódik a demarkációs vonal, fö­lötte áll az asztal, amelynek egyik oldalán a Koreai Népi Demokra­tikus Köztársaság képviselői, má­sik oldalán az amerikai katonák ülnek. És sajnos, gyakran kell ös­­­szeülniük, mert a fegyverszünet megkötése óta több mint 60 000 provokációt követtek el az ameri­kai katonák. Ilyenkor kérlelhe­tetlenül vonják felelősségre az amerikaiakat s tárják elébük a provokációk bizonyító tényanya­gait Mi is ültünk a híres asztalnál, a terem másik oldalán az ameri­kaiak figyelték látogatásunkat. Megtekintettük itt azt a múzeu­mot is, amelynek anyagát a gya­kori provokációs cselekedetek ad­ják. Jelenleg is több mint 60 000 amerikai katona van Dél-Koreá­­ban, ők helyezkednek el a de­markációs vonal mentén, bizonyít­ván, hogy az amerikai imperializ­mus érdekeit képviselik távol ha­zájuktól, egy kettészakított ország megszállt földjén. A háború, az elmúlt háború ké­sői üzenetével találkoztunk már Korea földjén. Mégpedig meg­döbbentő találkozás volt ez, le­sújtó és felemelő egyszerre. Jár­tunk Hamhanben. Hamhün jelen­tős ipari központ, műszálgyártásá­ról híres, hiszen itt mészkőből ké­szítik a műszálat. De most a ham­­hani műanyaggyárban tett látoga­tásról akarok beszélni. Itt köz­szükségleti cikkeket gyártanak műanyagból. S ez az üzem a hadi­rokkantak gyára. Akik visszakap­ták életük értelmét a munkában, akik ismét hasznos, megbecsült tagjai a társadalomnak. A háború szele érintett meg bennünket, ami­kor a sok-sok hadirokkant között jártunk. S egyszer csak elénk ál­lott egy forradásos arcú, meggyö­tört, sokat szenvedett férfi. — Engedjék meg — kezdte be­szédét —, hogy külön is nagy sze­retettel köszöntsem önöket, hi­szen rám tekintve láthatják, hogy az amerikaiak elleni harcban majdnem életemet vesztettem. Hogy mégis élek, dolgozom, azt egy magyar orvosnak köszönhe­tem. Már a vezetéknevére nem emlékszem, de tudom, hogy Zol­tánnak hívták. Kérem, keressék meg otthon, adják át üdvözlete­met, hálás köszönetemet. (Az üd­vözletét átadtuk, Győr megyében él a koreai magyar orvosküldött­ség szeretettel idézett orvosa). Nincs idő minden látogatás fel­idézésére. Jártunk a tengernél, gyönyörködtünk e gyönyörű or­szág természeti szépségében, ba­rátságot vittünk és barátságot hoztunk, magunkkal. Nemegyszer koccintottunk a ba­rátságra. S milyen italokkal. Ér­demes néhány szót erről is mon­dani. Elég, ha csak a keszoni ebé­det idézem föl. Ittunk rizspálin­kát, gyökérpálinkát, amelynek — erre esküsznek a koreaiak — fia­talító hatása van. De ittunk kígyó­pálinkát is, az üvegben benne volt a kígyó. Ezen a keszoni ebé­den 14 csészével tálaltak. Mégpe­dig a 14 csészét háromszögben rakták ki az asztalra, s aztán sor­ra kellett mind kóstolgatni. Volt azokban tengeri uborka, tengeri sím­, rák, szárított, cukrozott, fa­levél, meg ki tudná felsorolni mindnek a nevét. És természete­sen rizs, amely a koreai ebéd el­maradhatatlan velejárója. S vé­gül és utoljára maradt a leves. De más ízeket is magunkkal hoztunk. A barátság és a szeretet soha el nem múló ízeit. Elhoztuk szívünkben Korea felemelkedésé­­­nek dokumentumait, egy olyan ország lelkesítő példáját, amely­ nagyon mélyből indult el a fel­­emelkedés útján. Húsz éve még nem volt egyetlen egyeteme vagy főiskolája, ma 96 működik az or­szágban. A múlté lett a 90 szá­zalékos analbabétizmus is. Korea a szocialista tábor megbecsült és sok eredményt elérő országa lett. Jártunk az ezer szépség domb­ján, körbefutotta szemünk ezt a csodálatos földet, elhoztuk sze­münkben és szívünkben a barát­ságos, sok megpróbáltatáson át­ment nép örömét és nevetését. Sok-sok barátot szereztünk, sok­sok barát intett utánunk, amikor a szunáni repülőtérről felszállt a gépünk­ Mongólia felé. Kovács István A MEDOSZ főtitkára, országgyűlési képviselő Péntek Vakáció az iskolában Gyorsan repülnek a téli kis­­vakáció napjai a gyulai 3-as számú általános iskola tanulói számára is. Karácsony már olyan régen volt, hogy csak az ajándékok emlékeztetnek rá, meg a tűleveleit hullató fenyő, melyen már a legtüzetesebb kutató sem találhat egyetlen szem szaloncukrot... A szilveszter-est is szép em­lék, s az új esztendő első nap­ja a téli kisvakáció végét jelzi. Néhány nap és benépesülnek az osztálytermek, a tábláról letör­lik az ottfelejtett jelmondatot: „Ünnepélyes ez a nap, felejtet­ni nem szabad...!“ Sokan bejárnak az iskolába a szünetben is. A gyulai 3-as­­ban a hét napközis csoportból egy alakult és már a délelőt­töt is bent töltik. Van játék és jókedv, televíziónézés és olvas­gatás. Az úttörőcsapat napló­írói az iskola ifjúsági könyvtá­rában dolgoznak, szünidő végé­re ígérték a „Nagy napok nap­lójának“ elkészítését. Simon Györgyné igazgatónőt is az iskolában találtuk, gazda­sági ügyeket intézett és bené­zett a napközisekhez. Négy nap múlva megszólal a csengő, volt-nincs vakáció, folytatódik a tanulás. S az első napon odaírják a füzet tetejé­re: 1969. január 8-a, szerda; és az első napon a legnagyobb esemény: a félévi bizonyítvány­osztás. Nem titok, így vol mindig: öröm és szomorú i' ,J kinek-kinek érdeme szerint. S aztán elő a könyveket, tanulás, tanulás... S. E. Szabó Tomi, az építőjáték mestere. Készül a „Nagy napok naplója”. Végvári Aranka csapattitkár és Gellén Vencel, a naplóvezető megbeszélik miről, mit írjanak? (Fotó: Esztervály

Next