HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 10. ÉVFOLYAM (1964)
1964 / 1. sz. - VIANU, TUDOR: Madách és Eminescu
Mori között egyszerű irodalmi párhuzamosság marad számunkra s annál érdekesebb ezt megvilágítani és megmagyarázni. A két tárgyalt művet elsősorban az köti össze, hogy mindkettő az emberiség történelmét ábrázoló nagy freskónak készült. Az effajta költemények hosszú múltra tekintenek vissza. Már Hésziodosz Theogoniájában megjelenik az etológiai gondolat, amennyiben Hésziodosz az istenek származási sorrendjével kívánja magyarázni az emberi társadalomnak a görög városokban megfigyelt állapotát. A gondolat, hogy az emberi társadalmak fejlődésének eszméjét felelevenítsék, végül is elburjánzott a költőknél, filozófusoknál és teológusoknál. Lucretius, Vergilius, Ovidius és Szent Ágoston az ókorban; Bossuet, Milton, Voltaire, Pope, Rousseau és Herder a modern világban, mindegyik a maga módján képet alkotott az emberi fejlődésről. Ez a kép hűen tükrözte a koruk tudományában összegyűjtött történelmi ismereteknek és meggondolásoknak akkori állapotát, fejlettségét. Ugyanezt a témát vették elő később a romantikusok, de amíg az előző században, a felvilágosodás korában Pope, Rousseau és gyakran Voltaire úgy beszéltek az emberiségről, mint homogén testületről s mint az általános fejlődés mozgató erejéről, a romantikusok a nemzetekben s a nemzetek harcaiban ismerték fel az ember fejlődésének és haladásának konkrét alapját és eleven közegét. Ez a megváltozott látásmód különösen szembetűnő Victor Hugo Századok legendája c. művében, ahol az ember útja a bizonytalan álomkergetéseken, tévelygéseken, kegyetlenségen és hősiességen át a mindenség meghódításáig és a szabadságig már nem egy elvont egység műve, hanem a történelem kovácsolta élő nemzetek munkája. A romantikus gondolat egyik nagy eredményének tekinthetjük, hogy a felvilágosodás korának filozófiai spekulációja helyébe az ember fejlődésének történeti felfogását állította. Ez a meggondolás hatja át Madách és Eminescu nagy művét is. Az Ember Tragédiája és a Memento Mori egyformán az emberiség nagy hőskölteménye, amint az a népek reményein, bukásain és küzdelmein keresztül elénk tárul. Az ember történetének látomása sugallta mindkettőt. A történelem romantikus filozófiája a két mű ideológiai alapjának egyik alkotóeleme. Madách költeménye egy másik témasorozathoz is tartozik. E sorozat elején Goethe Faustja áll. Éppúgy, mint Goethe drámájában, Madáchnál is a megváltást keresi az ember, az emberi lét egyetlen lehetséges megoldását. Nem a szabadság kivívása lenne-e a megoldás minden ember számára? Már Hegel is a történelem céljaként jelölte meg ezt a győzelmet. „Az egyetemes történet a szabadság tudatában való haladás" — írta Hegel Előadások a történelemfilozófiáról c. munkájában. A nagy keleti birodalmakban egyedül az uralkodó volt szabad. A görög demokráciákban a polgárok, vagyis az uralkodó kisebbség vált szabaddá. Az újabbkori népeknél, a kereszténység megjelenésével, amely az emberi lélek isteni eredetét tanította, minden ember eljutott a szabadsághoz, legalábbis önmaguk, létük értelmezésének módja által. Ismeretessé vált Schopenhauer állásfoglalása Hegel történelmi finitizmusával, valamint minden, a történelem dinamikus tartalmát megmagyarázni kívánó kísérlettel szemben. A történelem, Schopenhauer szemében, tudás, de nem tudomány, mert csak az egyedi megismeréséig jut el és soha nem az általánoséig, ami pedig a filozófiai megismerés egyetlen célja. A hegeli történetfilozófia Schopenhauer számára nem egyéb szédelgésnél. A pesszimista filozófus számára a történelem alapja, lényeges alkotóeleme sohasem lehet racionális tényező, mely önmaga megismerésére és ezáltal belső természetének kifejtése felé halad. A történelem alapja mindig ugyanaz marad: a létezés minden fokára jellemző