HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 10. ÉVFOLYAM (1964)

1964 / 1. sz. - VIANU, TUDOR: Madách és Eminescu

Mori között egyszerű irodalmi párhuzamosság marad számunkra s annál érdekesebb ezt megvilágítani és megmagyarázni. A két tárgyalt művet elsősorban az köti össze, hogy mindkettő az embe­riség történelmét ábrázoló nagy freskónak készült. Az effajta költemények hosszú múltra tekintenek vissza. Már Hésziodosz Theogoniájában megjelenik az etológiai gondolat, amennyiben Hésziodosz az istenek származási sorrend­jével kívánja magyarázni az emberi társadalomnak a görög városokban meg­figyelt állapotát. A gondolat, hogy az emberi társadalmak fejlődésének eszmé­jét felelevenítsék, végül is elburjánzott a költőknél, filozófusoknál és teológu­soknál. Lucretius, Vergilius, Ovidius és Szent Ágoston az ókorban; Bossuet, Milton, Voltaire, Pope, Rousseau és Herder a modern világban, mindegyik a maga módján képet alkotott az emberi fejlődésről. Ez a kép hűen tükrözte a koruk tudományában összegyűjtött történelmi ismereteknek és meggondo­lásoknak akkori állapotát, fejlettségét. Ugyanezt a témát vették elő később a romantikusok, de amíg az előző században, a felvilágosodás korában Pope, Rousseau és gyakran Voltaire úgy beszéltek az emberiségről, mint homogén testületről s mint az általános fejlődés mozgató erejéről, a romantikusok a nemzetekben s a nemzetek harcaiban ismerték fel az ember fejlődésének és haladásának konkrét alapját és eleven közegét. Ez a megváltozott látásmód különösen szembetűnő Victor Hugo Századok legendája c. művében, ahol az ember útja a bizonytalan álomkergetéseken, tévelygéseken, kegyetlenségen és hősiességen át a mindenség meghódításáig és a szabadságig már nem egy elvont egység műve, hanem a történelem kovácsolta élő nemzetek munkája. A roman­tikus gondolat egyik nagy eredményének tekinthetjük, hogy a felvilágosodás korának filozófiai spekulációja helyébe az ember fejlődésének történeti felfogá­sát állította. Ez a meggondolás hatja át Madách és Eminescu nagy művét is. Az Ember Tragédiája és a Memento Mori egyformán az emberiség nagy hősköl­teménye, amint az a népek reményein, bukásain és küzdelmein keresztül elénk tárul. Az ember történetének látomása sugallta mindkettőt. A történelem romantikus filozófiája a két mű ideológiai alapjának egyik alkotóeleme. Madách költeménye egy másik témasorozathoz is tartozik. E sorozat elején Goethe Faustja áll. Éppúgy, mint Goethe drámájában, Madáchnál is a megváltást keresi az ember, az emberi lét egyetlen lehetséges megoldását. Nem a szabadság kivívása lenne-e a megoldás minden ember számára? Már Hegel is a történelem céljaként jelölte meg ezt a győzelmet. „Az egyetemes történet a szabadság tudatában való haladás" — írta Hegel Előadások a törté­nelemfilozófiáról c. munkájában. A nagy keleti birodalmakban egyedül az ural­kodó volt szabad. A görög demokráciákban a polgárok, vagyis az uralkodó kisebbség vált szabaddá. Az újabbkori népeknél, a kereszténység megjelenésé­vel, amely az emberi lélek isteni eredetét tanította, minden ember eljutott a szabadsághoz, legalábbis önmaguk, létük értelmezésének módja által. Ismeretessé vált Schopenhauer állásfoglalása Hegel történelmi finitizmusával, valamint minden, a történelem dinamikus tartalmát megmagyarázni kívánó kísérlettel szemben. A történelem, Schopenhauer szemében, tudás, de nem tudomány, mert csak az egyedi megismeréséig jut el és soha nem az általánoséig, ami pedig a filozófiai megismerés egyetlen célja. A hegeli történetfilozófia Schopenhauer számára nem egyéb szédelgésnél. A pesszimista filozófus számára a történelem alapja, lényeges alkotóeleme sohasem lehet racionális tényező, mely önmaga megismerésére és ezáltal belső természetének kifejtése felé halad. A történelem alapja mindig ugyanaz marad: a létezés minden fokára jellemző

Next