HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 13. ÉVFOLYAM (1967)
1967 / 1. sz. - MEGEMLÉKEZÉS - SZIKLAY LÁSZLÓ: Kodály Zoltán (1882-1967)
MEGEMLÉKEZÉS Kodály Zoltán (1882—1967) Halálának híre megrázta az egész magyarságot s az egész kultúrált emberiséget; nekrológok, megemlékezések százai méltatták jelentőségét s azt a veszteséget, amely távozásával mindnyájunkat ért. Az, hogy folyóiratunk — állandóan a világirodalom korszerű problémáival törődve — ebben a számában a folklór s az irodalomtudomány közös problémáit veti fel főleg Kelet-Európa viszonylatában, elsősorban Bartók és Kodály — egész nemzedékünkre kiható — munkásságának köszönhető. Irodalomtörténetírásunk nagy adóssága, hogy alapos kutató- és rendszerező munkával felmérje: mit köszönhet neki, s mit kell még — a magyar irodalmi múlt s a szomszédainkhoz fűződő kapcsolatok feltárása közben — elvégeznie az ő útmutatásai alapján. Ez a rövid cikk még arra sem tud vállalkozni, hogy — ha csak röviden is — felvesse azokat a problémákat, amelyek Kodály életművének a magyar irodalomtörténetírásra gyakorolt hatásából adódnak. Akkor jutott el hozzánk a gyászhír, amikor már lezártuk számunk anyagát. Éppen ezért itt most csak ennek az adósságnak a tényét állapítjuk meg, azt, hogy vissza kell majd térnünk ehhez a kérdéshez. Amikor a magyar irodalomtörténészek legjobbjai — az ötvenes években beállott kényszerszünet után — újra felvetették a nálunk oly gazdag hagyományokkal rendelkező komparatisztika új, modern alkalmazásának szükségességét, nyilvánvalóvá lett, hogy ennek nemcsak a magyar s a többi nemzeti irodalom, hanem az irodalomhoz közel álló többi művészet együttes, komplex kutatásához is el kell vezetnie. Kodály Zoltán, a zeneszerző, a zenetudós s a pedagógus egész életműve igazolja ezt a törekvésünket: amikor — forradalmi módon — teremtette újjá, emelte addig sohasem tapasztalt magas színvonalra az egész magyar zenei életet s változtatta meg, tette egyszerre valóban magyarrá s európaivá a fiatal nemzedék zenei ízlését, nem csak a zene kategóriáiban gondolkodott. Szentirmaytól Bartókig című, emlékezetes tanulmánya példázza a legjobban, hogy amikor — 1906-ban — első munkájával fellépett, vagy amikor — Bartókkal együtt — népzenei kutatásait elindította, éppúgy a XIX. század második felében s századunk elején elburjánzott pszeudoromantikus, magyarkodó, hamis s az egész akkori magyar társadalmi és politikai élet visszásságaiban gyökerező álkultúra ellen harcolt, mint ahogy a kultúrálatlanság, a műveletlenség s az ezzel összefüggő emberellenes magatartás ellen küzdött élete utolsó pillanataiban is. Mint minden kelet-európai népnek, a magyarnak is az irodalom volt egyik legfontosabb nemzetfenntartó eleme, főleg a XIX. században, a nemzeti öntudatosodás idején. Nem csoda, hogy Kodály akkor, amikor a nemzetnek a XX. századi értelemben vett, modern megújhodását sürgette, sohasem tudott elszakadni ettől a legnemesebb értelemben vett nemzeti hagyománytól. „Mikoron Dávid nagy búsultában" — hangzik fel a XVI. század panaszos éneke a Psalmus hungaricusban, Kölcsey Husztia, a Nemzeti Dal, Zrínyi Török Áfiuma, Ady Fölszállott a pávája az ő zenéjével lett kórusaink közkincsévé. Legnépszerűbb művének, a Háry Jánosnak nemcsak Harsányi Zsolt és Pauliny Béla készítette szövegkönyve, hanem elsősorban az ő zenéjével hangsúlyozott egész atmoszférája szuggerálja a mű szoros kapcsolatát a magyar irodalom egészséges, népi-nemzeti hagyományához. Életművéből a mai magyar irodalomtudomány mindenekelőtt azt a tanulságot vonhatja le, hogy a legelmélyültebb, legaprólékosabb kutatómunka közben sem szabad megfeledkeznie magasabbrendű, az egész nemzet életére, sőt az egyetemes emberiség érdekeire tekintő céljairól. Kodály Zoltán népzenénk ősi dallamkincsének kutatása közben sem maradt meg a zenefolklór szakismereteinek szűk területén; azért tárta fel a nép körében fennmaradt „régit", hogy lebontsa a tömegek általános műveltségére rárakódott „új" hatásokat, amelyek nem idegen eredetük miatt voltak károsak, hanem azért, mert megakadályozták az egységes nemzeti kultúra továbbfejlődését. Milyen gondolatébresztő módon fejti ki ezt Arany János dallamgyűjteménye című tanulmányában: „Valahára meg