HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 37 pozíciójából ered. És valóban, ezen kritikusok újhistorizmus elleni konkrét kifogásai legtöbbször politikai és etikai témákban merülnek föl. Ám el kell mondani, hogy a történelem tanulmányozásának szociologikus megközelítésmódját a kulturologikussal szemben előnyben részesítő álláspont nem igazolható a történelem „tényeire" való hivatkozással, hiszen pontosan ezeknek a tényeknek a természete és annak eldöntése, hogy minek a tényeiről van szó, alkotja a két megközelítésmód közötti vitát, így tehát nyilvánvalóan nem annyira a történelem tanulmányozásának kulturologikus megközelítésmódja, mint az újhistorizmus által éppen alkalmazott konkrét kulturológia az, ami ingerli ellenzőiket. Legyen az a geertzi kulturológia a „sűrű leírás" technikájával, a politikai realitások iránti állítólagos vakságával és konzervatív etnocentrizmusával (Pecora); vagy a foucault-i kulturológia az episztémék elméletével, a szociális és a kulturális folyamatok „diskurzív gyakorlatokká" való egyszerűsítésével, politikai pesszimizmusával és etikai „egotizmusával" (Lentrichia); mindig az a fajta kulturológia a bántó, amit az újhistorikusok használnak a történelem tanulmányozásához. És itt a geertzi és a foucault-i kulturológia közös „textualizmusa" - bármi legyen is egyébként a kettő között a különbség - köti őket össze egymással. Van-e valami különlegesen a historikus abban, ha „szöveget" használnak modellül ahhoz, hogy elemezzék egyrészt a történelemtudományok elsődleges egységeként elgondolt kulturális rendszert, és másodszor, az ekképpen elemzett egység elemeit és aspektusait? A történelem tanulmányozásának mindegyik megközelítése föltételez valamiféle modellt, amely szerint tanulmányának tárgya fölépül, azon egyszerű oknál fogva, hogy mivel a „történelem" magában foglalja mindazt, ami valaha is történt a „múltban", szüksége van valamiféle tertium comparationisra, ami alapján eldöntheti, mi az, ami történeti, és mi az, ami nem, és túl ezen azt is, hogy mi az, ami „fontos" és mi az, ami aránylag érdektelen ebből a „múltból". Ez a funkciója a „szociális struktúrák" modelljének, amelyre Fox-Genovese professzor hivatkozott az újhistorikusok „irodalomelméleti" előítéleteit kritizálva. És ez a funkciója az alap-fölépítmény kapcsolat modelljének is, amelyre az újhistorizmus „kulturális materialista" kritikusai hivatkoznak többé-kevésbé nyíltan; olyanok, mint Thomas vagy Pecora. Az újhistorikusok számára nyilvánvalóan az általános értelemben vett nyelv, különösen a diskurzív nyelv, és egészen pontosan a textualizált diskurzív nyelv szolgál tertium comparationisként, amely nélkül nem képes elvégezni vagy eljátszani a történelmi tanulmányok munkáját vagy játszmáját, így a kérdés az marad, hogy a „szöveg" fogalma legitim módon használható-e valódi tertium comparationisként, ami segítségével azonosítható egy specifikusan történelmi jelenség, és hogy amennyiben használható, szolgálhat-e bármilyen jelentős adalékkal a történelmi események, struktúrák és folyamatok relatív történelmi fontosságát vagy érdektelenségét illetően. Először is el kell mondani, hogy a múlt tanulmányozásának minden megközelítési módja föltételezi vagy maga után vonja valamiféle történelmi realitás