Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - R. Várkonyi Ágnes: Történetírás, kritika és emlékezet 623-648
Amit a vitaindító tanulmány egyértelműen jelez, hogy Perjés Géza és Szakály Ferenc tanulmányaiban a csata története elenyésző terjedelmű, az egyértelműen abból következik, hogy a Mohács-kérdést mindketten a csata eseményeinél nagyobb horderejű kérdésnek fogták fel. Azzal a legélesebben vitázok is egyetértenek, hogy a mohácsi csata láncszem a hosszú folyamatban. Előzményei nélkül nem érthető. Következményeiből kiszakítva értelmetlen. Elnyeli a históriai tömegsír, ahová a vesztes és a nyertes csatákat hullatja az idő. Ismerjünk jobban vagy kevésbé bármely csatát, csak tágasabb összefüggésében értelmezhető, miként Duby, Englund, Chaline modern felfogással, újszerűen vizsgált csatatörténetei is egyértelműen bizonyítják. A posztmodern felfogás alapvető ellentmondása, hogy a történelmi jelenségeket környezetükből kimetszve, elszigetelt fejleményeknek tekintik. Hayden White a The Burden of History 1966-ban napvilágot látott és hozzánk magyar fordításban csak három évtizedes késéssel, 1997-ben elérkezett tanulmányában fogalmazta ezt meg. Gondolatmenetének ismertetése helyett a végkonklúzióját idézhetjük: „A történész senkinek sem tesz jó szolgálatot azzal, hogy tetszetős folyamatosságot konstruál a jelen és az azt megelőző világ között. Ellenkezőleg, a történelemtől azt igényeljük, hogy minden korábbinál inkább a diszkontinuitásra tanítson bennünket, mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz." 67 Önmagában a mohácsi csata emlékezetének egész problematikája alaposan megkérdőjelezi ezt a tételt. Mohács több mint egy vesztes csata eseménye. Mohács Európa univerzális élménye, ha akár csak V. Károly császárnak a magyar rendekhez írott Lajos királyt elsirató levelét vagy a csatavesztés következményeinek absztrahált képi ábrázolásait, vagy a térségben több évszázadon át stabilizáló tényezőnek számító középkori Magyar Királyság összeomlásának minden szomszédos országot is mélyen érintő következményeit vesszük figyelembe. Mohács csehek, németek, horvátok, szlovákok, szerbek, velenceiek, franciák, spanyolok, németalföldiek közös története. Mária királyné, Mohács özvegye, amint a Budapest Történeti Múzeum kiállítás címében nevezte, 68 udvari kultúrája ugyanúgy őrizte emlékezetét, mint a három részre széttört Magyarország. Az egymást váltó generációk tudatvilágában nem holt hagyomány, hanem az akkori jelenük tettein töprengő, élő emlékezet. A XVII. század közepén a csata emlékérme főúri gyűjtemények kultusztárgya, Jusztus Lipsius, a kor egyik legfontosabb államelméleti művének magyarra fordítója ajánlását évnapjával datálja. 1652-ben a vezekényi csata után az évszámokat átrendezve 1526-ra, a reneszánsz számmisztikájával úgy értelmezik, hogy elérkezett következményei felszámolásának, a török visszaszorításának ideje. Az 1658-1664. között, Zrínyi és a Rajnai Liga elnökének, János Fülöp mainzi érseknek közös erőfeszítésével megszervezett nemzetközi törökelleni háborút Mohácsot is idéző irodalmi művek kísérték, s az akkori veszteség jóvátehetésének reményét fejezték ki. A reformkor hajnalán Széchenyi tettekre ösztönözve utasítja el a csatavesztésre hivatkozó vetséget: „ha Mohácsnál valóban meghalt már nemzetünk, akkor feküdjünk mi is szép elszánással - melyhez egyébiránt semmi sem kell, mint apátia, vis inertiae és restség - nemzeti sírgödrünkbe...", s 1838 tavaszán Kemény Zsigmond A mohácsi veszedelem okairól írva a megosztottságban a belviszályban látta a polgári átalakulás és állami integritás kihívásaira válaszoló 67 White, 1997. 67. p. 68 Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Speckner Enikő, Végh András (szerk.): Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521-1531. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 2005.