Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - Gyáni Gábor: A csatatörténettől a történelem terhéig 687-693
GYÁNI GÁBOR A CSATATÖRTÉNETTŐL A TÖRTÉNELEM TERHÉIG Köszönet illeti R. Várkonyi Ágnest, hogy kitartó figyelemben részesítette a csata történetírói ábrázolhatóságát firtató írásomat. A hazai történészek közül, mondhatni, elsőként ő foglalkozott ily behatóan valamelyik elméleti írásommal. A vitacikkem megjelenését követően közzé tett „hozzászólások" szerzői ugyanis még távoli utalást sem tettek annak létére. Annak ellenére is örömömnek adok hangot, hogy R. Várkonyi Ágnes végül adós maradt annak igazolásával, miszerint: „A csata tanúságtevőjének és a két halott történetírónak kiragadott, és óhatatlanul leegyszerűsítve értelmezett írása nem elegendő bizonyíték a bevezetőben előlegezett feltevésre." Nem tudom, milyen „a bevezetésben előlegezett feltevést" tulajdonít nekem a szerző, tekintve hogy egynél több tézist fogalmazok meg azon a bizonyos helyen, a vitapartnerem azonban egyikükre sem utal: arra gondol vajon, amelyik a történeti tudás közvetített voltát, vagy arra, amelyik a történetírói beszéd konstruktív természetét, netán arra, amelyik a történetírás formája és tartalma közti szoros összefüggést érinti? Mindez homályban marad, és annyi derül ki csupán, hogy Hayden White-ot követve egyesek, beleértve jelen sorok szerzőjét is, a történelmet diskurzusnak minősítik, és határozott különbséget tesznek múlt és történelem között. Ez után pedig nyomban kérdéssé lesz: „vajon a történeti esemény a forrásokból egyáltalán megismerhető-e?" R. Várkonyi Ágnes maga sem ad választ erre az utóbbi kérdésére, s annyit állapít meg csupán: „A teljesebb forrásanyag és a maradéktalanul számba vett szakirodalom alapján is korai lenne lezárni a múlt sokoldalú, sohasem teljes, de mindig is új meglepetésekkel szolgáló megismerésének lehetőségeit." A válasz bizonytalanságban hagy azt illetően, hogy (1) milyen episztemológiai álláspontot képvisel valójában a szerző; (2) mit szól ahhoz, amit cikkemben - korántsem Hayden White nyomdokain haladva - a csata (és nem az esemény mint olyan) történetírói elbeszélhetőségéről előterjesztettem. Ez utóbbit illetően hosszadalmas elemzésnek vetettem alá két, de különösen egy történész beszéd- és írásmódját, hogy megtudjam: „elbeszélhető-e egy esemény vagy események bonyolult és kusza sora hitelt érdemlő módon a tanúbizonyságok evidenciáira hagyatkozva". Az elemzés eredményeként végül arra jutottam: (1) egy csata, még kivételesen jó forrásadottságok feltételei mellett sem ábrázolható „úgy, ahogy volt", ami fokozottan igaz a kifejezetten rosszul dokumentált mohácsi ütközetre; (2) minden történészi ábrázolatnak nélkülözhetetlen eleme a képes beszéd, a retorika, ami olykor stratégiai szerepet tölt be a csata hiányosan rekonstruálható lefolyását elbeszélendő; (3) az utóbbi gondjaival szembesülő, ugyanakkor a kerek és teljes történet elmondására felhatalmazott, sőt arra kötelezett történész eltérő elbeszélői módszerek közt választ, amikor meg kívánja oldani korántsem könnyű feladatát; (4) nem tűnik igazán szerencsés eljárásnak, ha a kínálkozó módszerek közül az erős, sőt a túlzottan normatív történetírói utat választja, mivel a történész vélt vagy valóságos tudása ez esetben Gyáni Gábor: Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Metatörténeti megfontolások. Hadtörténelmi Közlemények, 119 (2006), 1. sz. 121. o.