Hajdú-Bihari Napló, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-12 / 85. szám

Wagt} JtajóL kit Plflt Ének a tavaszban < Megcsapott ez a tavaszi­­Ringató örömmámor. c Szép alakú sugárrezedák ! Hulltak a Nap hajából. ? Az égre felhő penderült, 5 S az aranyfürtü barka ? Riete virágzó titkát $ Remegve kitakarta. c Ágaskodtak a füvek is. c Mint csöpp, makacs legények, 5 Mord szelek vitték táncba el 1 A parti jegenyéket. S A lila ingú orgonán c A csízek felpityegtek, 2 S a rögök mint a katonák c Dübögve meneteltek. 9 A földön harmat-pocsolyák 5 Villogtak, mint a pengék, 2 Vállamra száll egy nagy madár, Q A kéktollú békesség. 2 Az azúr szoknyájú tavasz 2 Egyre szépülni látszott, 6 Virágba borult a világ... v S a szívem is virágzott. 2 | V 1 Lányok 1 2 Pereg a­ fény az útra, 2 5 Lányok mennek a kútra, a 6 I­­ihegő tavirózsák. 9 2 Égeti a szomjúság a 6 Szerelmük tiszta kútját... V 2 Megmentik a kannát, 2 6 • Szívük perzselő ágát 0 2 v Hús vízzel meglocsolják. 2 2 Zümmögő, nevető nők, 2 5 9 Legényeket veszejtők, 2 2 Most érő kerek almák... 2 6 Piruló fiatalság. 9 2 Csicseregnek, mint a fecskék, 2 ó Várják az ezüst estét, 9 2 Akkor perzselnek, égnek 2­­, Reggel a kúthoz térnek, 0 2 Pihegő virágszirmok, — 2 2 Az élet vize csillog,... 6 2 Merítsétek a kannát 9 2 Szomjazó fiatalság, — 2 2 Tulipánszívű lányok 9 2 Vágyak, virágok lángok. 2 ?-oooooocKK>oooo<ycrpoo<K>o<vooooooooo-aoo-o^&oooo<x A &zél (uvaUaia Hetedik napja tartott a vallatás... A legváratlanabb időben, olykor óránként, máskor pedig csak­ két­­három­ óra múltán hívatták be a tanácsházára Szabónét. Viszont ki­vétel nélkül minden este, mielőtt nyolcat ütött volna az óra, érte mentek a fegyveresek, egykori csendőrök vagy felfegyverzett falu­siak. Szabónnénak úgy tűnt, hogy már időtlen idők óta hurcolják. — Istenem, istenem, mikor lesz már vége ! — sóhajtott fel, amikor hetedszerre vitték este a tanácshá­zára. Nagy a szokás hatalma, mert sóhajtásában csupán arra gondolt, hogy mikor lesz már vége meghur­coltatásának, hiszen egyáltalában nem fordult meg eszében, hogy va­lami földöntúli hatalom segítségére lehetne. Cuppogva, kínosan bandu­kolt a sötétben, amely néhol oly sű­rű volt, hogy szinte támaszkodni le­hetett rá. Hogy is kezdődött ? Először október 28-án mentek el érte. De már délutántól fogva őr­szem állt az ablaka előtt és megtil­tották neki, hogy elhagyja lakását. Amikor pedig meggyújtotta a vil­lanyt és leengedte a gördülő füg­gönyt, a kint álló őr ráparancsolt, hogy húzza fel, mert látni akarja, hogy mi történik a lakásban. Erre eloltotta a villanyt és a sötétben várta a férjét. Helyette fegyveresek jelentek meg és felkísérték a ta­nácsházára. Először. Az egykori fő­jegyző, dr. Gács elé. Illedelmesen jó estét kívánt. — Mi az ? ! — rivalt rá Gács. — Még köszönni sem tud párttitkár létére ? Megismételte. — Jó estét kívánok. — Köszönj ahogy illik ! — mond­ta Gács és felpattant a székből. Szabóné elfehéredett a váratlan tegezésre, előbb élesen akart vála­szolni, de meggondolta magát és hallgatott. — Elfelejtettél köszönni, te ba­rom ? Mit felelhetett volna erre ? Hall­gatott. — Tor­­codon akadt a szó ? Vagy nem tudsz köszönni ? Megta­nítalak keziccsókolom nagyságos úr, így ! Halljuk ! Szabóné oly sápadtan hallgatott, mint aki előtt hirtelen megnyílik a pokol legmélyebb bugyra. Aznap es­te, az első vallatásnál mindvégig hallgatott. Este nyolc órától éjjel há­romig. Fülébe harsogtatták a nyu­gati rádiók magyar nyelvű adását. Ócsárolták ■e pártot, őt pedig szinte szünet nélkül szidalmazták. — Te marha, hallod-e ? — Te állat... — No te párttitkár, ehhez mit szólsz ? ... Órák hosszat zuhogtak a szidal­mak. Szabóné, mint a tenger verte szikla a hullámokat, megingatha­tatlanul tűrte... Pedig isszonyatos félelmek marcangolták. A fia Buda­pesten volt, s a férjét, a gépállomás igazgatóját börtönbe vetették. Ezt is elújságolták neki... Hét hosszú óra telt el így, akkor hazakísérték. A vallatok elfáradtak. A teremben lehettek ötvenen. Otthon ruhástul dőlt le az ágyra, ahol álomtalan álomba süllyedt. Másnap este újra kezdődött. Gács azzal fogadta, hogy írja meg élet­rajzát. Mikor leült, az óra éppen ak­kor ütötte el a nyolcat. Az életraj­zot megírta. — Olvashatatlan! — állapította meg Gács és összetépte. Hétszer íratta meg vele s ugyanannyiszor tépte össze. Közben három óra lett. Ekkor ha­zakísérték. A harmadik, a negyedik, az ötö­dik estén ismét a rádiót bömböltet­­ték a fülébe. Közvetlenül a rádió tölcséréhez állították és „pihenésül" ismét az életrajzot íratták vele. Ne­gyednap már nappal is szédelgett, mert napközben sem hagytak neki békét és csaknem minden órában felhívatták a tanácsházára. Egyszer Gács, másszor Molnár, az egykori csendőr vallatta. A hatodik estén a nagyteremben vizsgáztatták. A hosszú termet dugig megtöltöt­ték az összehívott emberek, akik kí­váncsian várták, hogy mi lesz. Az első sorokban a nagygazdáik ültek. Szabóné — bár csak egyszer látta azelőtt — felismerte köztük János­­sit, a falu volt földbirtokosát. — Most vizsgát teszel. A falu kér­dez. Bizonyítsd be, hogy méltó vol­tál a vezetésre — mondotta Gács és I feltette az első kérdést. — Hány iskolád van ? — Hat elem­i. — Hallják uraim hat elemije van! Az egyik nagygazda emelkedett fel. — Honnan kerültél ide ? Mi vol­tál ? — Budapestről, szövőnő voltam. — Vagyonod van-e ? — Nincs. — Tehát nincstelen. Ilyen fehér­népet küldenek ide a nyakunkra ! Olykor óriási röhögés tört ki, de a kérdések tovább zuhogtak. Szabó­né vékony alakja szinte elmosódott a nagy dohányfüstben. Támolygott, két kézzel kapaszkodott meg az asz­talban és úgy felelt a kérdésekre. De a küzdelemben megerősödött, magára talált. Már két óra is el­múlt, amikor hirtelen megszakad­tak a kérdések. Ezt várta. Felsó­hajtott és hirtelen élesen, messzire hallhatóan, a terem zúgását túl­­szárnyalóan zendült fel a hangja. — Most én teszek fel egy kérdést: Tudják-e, hogy mekkora hadserege van a szocialista tábornak ? A röhögés egyszerre elcsitult, a vigyorgó arcokról a kérdés olyan hirtelen letörölte a mosolyt, mint a nedves spongya a falitábláról az írást. Mély csend ülte meg hirtele­­nül a termet. — Ha nem tudnák, megmondom ! — folytatta Szabóné egy kis szünet után. — Fogd be a szádat! — kiáltott rá Gács, de már elkésett, mert a terem hátulján az emberek megindultak kifelé a tágra nyitott ajtón át. — Látja ? — mutatott diadalma­san Szabóné a kifelé tolongó embe­rekre. — Pedig csak egy, kérdést tettem fel... Sűrűsödnek és soka­sodnak a ki nem mondott kérdé­sek. .. Forrnak !... — Fogja be a száját... maga... maga... kommunista ! — Köszönöm ! — válaszolt Szabó­né felragyogó arccal... Miközben a sötétségben hetedszer vitték a tanácsházára, ezekre gon­dolt Szabóné és mosolygott. Gács diadalmasan fogadta. — Megszűnt a párt! — Nem szűnik meg soha — Azt gondolod te marha, hogy hazudom ? Itt vannak a tagsági könyvek ! — gyönyörködve szedte ki az asztalra a fiókból. Szabóné fe­szülten figyelte és számolt Egypár könyvecske volt csak ott. — Szilárdak maradtak­­ ■ állapí­totta meg. — Alig egypáran adták le tagsági könyvüket. — Taggyűlést tartottunk... — folytatta Gács. — Ki hívta össze ? A titkár én vagyok. — A tagok kimondták a felosz­lást, belátták, hogy nem igaz ügyet szolgáltak. — Ha megállnak a látszatnál és elhinném, hogy maguk győznek, kétségbeesnék az igazság sorsa fe­lől. De mi győzünk ! — Micsoda elvakultság ! — Nem remélem, hogy az igaz­ság ellenfelei bevallják tévedésü­ket. .. — Az egész világ mellettünk van ! A szabad világban mindenütt a ma­gyar hősökről beszélnek. Rólunk. — Az igazság nem kívülről jön, belülről farkad. S belülről vannak legyőzve. Bűneik következményei máris jelentkeznek. Pusztulásuk máris megkezdődött. Közel a vég ! — zengett a hangja áthatóan, le­győzhetetlenül. — Hallgasson ! — Végre ! Hét nap óta baromként bántak velem. Mi történt ? Árnyak gyülekeznek fejük felett, s a legki­sebb szellőtől szétszaladnak. A szél jön. Tegnap este megéreztük első fuvallatát. — Megérzi majd, ha itt lengett a szél a községháza előtt! — Lehet, hogy lenget majd en­gem, de az események menetét nem változtatja meg ez sem. Itt van Mé­száros — mutatott az egyik fegyve­resre. — Kit véd maga ? A földes­­urakat ? Ujgazda pedig... Tegnap este Jánossi is ott volt. Engem őriz­nek, Jánossi pedig a földjét veszi vissza. Jó ez így ? — Igaza van ! — szólalt meg Mé­száros némi gondolkodás után és letette fegyverét az asztalra. — Gye­re te is komám, nincs itt dolgunk. — Megálljanak ! — kiáltott Gács, de azok ketten szó nélkül kimentek. — Maga pedig Kovács visszaadja a földjét Jánossinak ? Az övé volt... öt kis gyermeke van magának, fia gimnáziumba jár... Emlékezzék mi volt maga ? — Fogja be a száját! — ordított Gács. — Süveges, maga elfelejtette már a húgát ? Olyan szép lány volt, míg a kastélyba nem hurcolták... — Hallgasson ! Hallgasson ! — ki­áltott Süveges, a negyedik fegyve­res. — Emlékezzék ! — süvített Sza­bóné hangja metszőén. De nyomban felsikoltott, mert Gács áthajolt az íróasztalon és teljes erejéből arcul csapta. Szabóné arcát azonnal elön­tötte a vér. Süveges tágra nyílt szem­mel nézett rá egy pillanatig, aztán a puskát csövénél megfogva kegyet­len erővel a padra sújtott vele. — Az istenit ennek az életnek ! -f­ordított felbőszülten. — Gyerünk in­nen, mert emberhalál lesz — és ki­vonszolta Kovácsot is. Gács meg­dermedve, Szabóné az arculcsapás­­tól könnyes szemmel nézett utánuk, közben arcáról törölgette a vért. — Üljön le! — szólt Gács és ma­ga is leroskadt. Súlyos csend borult rájuk. Miután orrvérzése elállt, Sza­bóné szólalt meg először. — Az első nap ötvenen voltak itt. Ma már csak ketten vagyunk. Gács könyökölve nézett maga elé. — Holnap többen leszünk itt, de a többiek hozzám és mellém jön­nek majd — folytatta Szabóné. — A nép... Gács erre sem felelt. — Fél már ? No még ez a féle­lem. Gyülekeznek már az árnyak, jelentkeznek a bűnök szükségszerű következményei. Gács tovább hallgatott. Szabóné lassan az ablakhoz ment. Kinézett a sötétbe. — Nézzen ki A fahi teljesen sö­tét. Ezelőtt hét nappal, még ilyen­kor is tomboltak a részegek, min­den házban világosság volt. Ma sö­tétség. Nem borzongatja meg a bű­nök árnyéka ? A sötétségben forr­nak a gondolatok, ez a sötétség már állásfoglalás... — Hallgasson ! — szólalt meg Gács hosszú szünet után. Szabóné gondjaiba mélyedt. Rájuk borult a csend. Hirtelen azonban dobogás hangzott fel, majd bedüb­­bent Jánossi. Nem vette észre, hogy Szabóné az ablakban áll. Rákiáltott Gácsra : — Menekülj ! — ekkor látta meg Szabónét, mire odahajolt Gácshoz és súgott a fülébe. Szabóné csak annyit hallott, hogy telefonáltak... Gács felpattant és mindketten ki­rohantak. Szabóné mérhetetlen megköny­­nyebbüléssel sóhajtott fel. Nem tud­ta mi történt. November negyedikének hajnala volt... G. . DERKOVITS GYULA (1894—1934) AZ ELSŐ IGAZI TALÁLKOZÁS A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából megnyitt a Nem­zeti Galériában a magyar mű­vészet forradalmárainak kiál­lítása. Láttam a tárlaton Mun­kácsy Mihály Sztrájk­ját. Ré­vész Imrének a munkanélkü­liség borzalmát idéző Panem (Kenyeret) című képét, Med­­nyánszky Népgyűlését, Nagy István munkától elgyötört pa­rasztembereit, Duray Tibor vérlázító, két ágyban össze­zsúfolt proletár családját., (Alvók), mégis két festő élet­műve volt a legmegdöbben­tőbb: a Dési Huber Istváné és a Derkovitsé. Mindkettő különtermet ka­pott: Dési Huber a VIII-ast, Derkovits a III-ast. Ez utób­biban a tusrajzok fametsze­tek, rézkarcok mellett olaj­­festmények, temperák sora­koztak. Folyóiratokból, köny­vekből mindet jól ismertem, mégis, a közvetlen élmény erejénél fogva, lenyűgöző új­szerűséget sugároztak. Ott lüktetett bennük a közvetlen múlt forró elevensége. S az effomás mellé sorakoztatott képekből az érzelmek mily gazdag skálái bomlottak szét, — akárcsak a prizmán átha­toló napsugár fénye — a Mi ketten csendes boldogságától a Kivégzés kegyetlen valósá­gáig, a Barkós csendélet­től a Vándorartisták gúnyos finto­ráig , az állati nyomortól a Nemzedékek jövőbelátó öntu­datáig. Nyomorba hullt élete hamar ránevelte a megrok­kant asztalost, hogy a közép­­osztály kicsinyes komiszságát, is ecsetjére vegye, megvillant­­sa szánalmas rongyrázását, úrhatnám gyarlóságát. S ebből a proletár keserűségből ere­dően következik, hogy min­den vásznából kielemezhető a fasiszta államhatalom gyű­lölete. Ma is sok ellentmondás és bizonytalan érvelés kering festészetének értékéről. Vol­tak, akik rovására írták poli­tikai célzatosságát. Voltak, akik kegyesen megállapítot­ták róla, hogy nem rejtőzik benne semmi lázító szándék, mert már az indulás pillana­tában „feloldja” festőiességé­­ve. Ezt a tetszetős, Derkovits forradalmiságát elkendőző megállapítást, kedvvel és na­gyon szívesen idézgették a múlt rezsim műtörténészei, más vágányra siklatva ez­által egy olyan egyéniség meghatározását, akitől a pár­tosságot és a harcos állásfog­lalást sehogyan sem tudták elvitatni. A felszabadulás után egy ideig formalistának bélyegezték. Kétségtelenül ha­tott rá az expresszionizmus és a kubizmus, s későbbi stí­lusa a hazai posztimpresz­­szionizmus egy sajátos, egyéni változatába finomult. De hát lehet-e formalista, akit ily mindent felégető forradalmi tűz hevít? Ma már világosan áll előttünk, hogy Derkovits az igazi, eredendő értelemben vett szocialista real­izmus ma­gyar előfutár­ja volt, akinél a formai újszerűség (amit for­malizmusnak bélyegeztek) s forradalmi tartalom magas­rendű szintézisben egyesült. Igaz, hogy festői módszere vázlatos, perspektívája szo­katlan, néha erőszakolt, meg­hökkentő kivágásokkal, sőt megcsonkításokkal, elhagyá­sokkal is találkozunk, de a beszédes lényeg ott él képein, s amit ki akar fejezni, vilá­gos, nem érthető félre. Századunk első évtizedei­nek festői megfogalmazása a leghitelesebben Derkovits mű­veiben jutott el hozzánk. Derkovits életével is bebi­zonyította, hogy a művész számára nincs harmadik út. Derkovits Gyula, akarva, aka­ratlan, az egyszerű emberek boldogságáért fáradozott egy új világ teremtéséért hevült, s ez a hite a fiatal festők egész seregét lelkesítette a szocialista művészetért vívott harcban. '■ n: TVr V'rrrin \\—\\ VISZI AZ IDŐ A KÖDÖT címen rendezi a TIT Iro­dalmi Színpada soron követ­kező előadását április 13-án hétfőn este 8 órai kezdettel az építők művelődési ottho­nában. Az irodalmi esten fel­lép Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész, a Nemzeti Színház igazgató­ja és Löte Attila, a Csoko­nai Színház tagja. Hegedűs Ágnes helyett Horváth Fe­renc érdemes művész, a Ma­dách Színház tagja működik közre.

Next