Hajdú-Bihari Napló, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-12 / 85. szám
Wagt} JtajóL kit Plflt Ének a tavaszban < Megcsapott ez a tavasziRingató örömmámor. c Szép alakú sugárrezedák ! Hulltak a Nap hajából. ? Az égre felhő penderült, 5 S az aranyfürtü barka ? Riete virágzó titkát $ Remegve kitakarta. c Ágaskodtak a füvek is. c Mint csöpp, makacs legények, 5 Mord szelek vitték táncba el 1 A parti jegenyéket. S A lila ingú orgonán c A csízek felpityegtek, 2 S a rögök mint a katonák c Dübögve meneteltek. 9 A földön harmat-pocsolyák 5 Villogtak, mint a pengék, 2 Vállamra száll egy nagy madár, Q A kéktollú békesség. 2 Az azúr szoknyájú tavasz 2 Egyre szépülni látszott, 6 Virágba borult a világ... v S a szívem is virágzott. 2 | V 1 Lányok 1 2 Pereg a fény az útra, 2 5 Lányok mennek a kútra, a 6 Iihegő tavirózsák. 9 2 Égeti a szomjúság a 6 Szerelmük tiszta kútját... V 2 Megmentik a kannát, 2 6 • Szívük perzselő ágát 0 2 v Hús vízzel meglocsolják. 2 2 Zümmögő, nevető nők, 2 5 9 Legényeket veszejtők, 2 2 Most érő kerek almák... 2 6 Piruló fiatalság. 9 2 Csicseregnek, mint a fecskék, 2 ó Várják az ezüst estét, 9 2 Akkor perzselnek, égnek 2, Reggel a kúthoz térnek, 0 2 Pihegő virágszirmok, — 2 2 Az élet vize csillog,... 6 2 Merítsétek a kannát 9 2 Szomjazó fiatalság, — 2 2 Tulipánszívű lányok 9 2 Vágyak, virágok lángok. 2 ?-oooooocKK>oooo<ycrpoo<K>o<vooooooooo-aoo-o^&oooo<x A &zél (uvaUaia Hetedik napja tartott a vallatás... A legváratlanabb időben, olykor óránként, máskor pedig csak kéthárom óra múltán hívatták be a tanácsházára Szabónét. Viszont kivétel nélkül minden este, mielőtt nyolcat ütött volna az óra, érte mentek a fegyveresek, egykori csendőrök vagy felfegyverzett falusiak. Szabónnénak úgy tűnt, hogy már időtlen idők óta hurcolják. — Istenem, istenem, mikor lesz már vége ! — sóhajtott fel, amikor hetedszerre vitték este a tanácsházára. Nagy a szokás hatalma, mert sóhajtásában csupán arra gondolt, hogy mikor lesz már vége meghurcoltatásának, hiszen egyáltalában nem fordult meg eszében, hogy valami földöntúli hatalom segítségére lehetne. Cuppogva, kínosan bandukolt a sötétben, amely néhol oly sűrű volt, hogy szinte támaszkodni lehetett rá. Hogy is kezdődött ? Először október 28-án mentek el érte. De már délutántól fogva őrszem állt az ablaka előtt és megtiltották neki, hogy elhagyja lakását. Amikor pedig meggyújtotta a villanyt és leengedte a gördülő függönyt, a kint álló őr ráparancsolt, hogy húzza fel, mert látni akarja, hogy mi történik a lakásban. Erre eloltotta a villanyt és a sötétben várta a férjét. Helyette fegyveresek jelentek meg és felkísérték a tanácsházára. Először. Az egykori főjegyző, dr. Gács elé. Illedelmesen jó estét kívánt. — Mi az ? ! — rivalt rá Gács. — Még köszönni sem tud párttitkár létére ? Megismételte. — Jó estét kívánok. — Köszönj ahogy illik ! — mondta Gács és felpattant a székből. Szabóné elfehéredett a váratlan tegezésre, előbb élesen akart válaszolni, de meggondolta magát és hallgatott. — Elfelejtettél köszönni, te barom ? Mit felelhetett volna erre ? Hallgatott. — Torcodon akadt a szó ? Vagy nem tudsz köszönni ? Megtanítalak keziccsókolom nagyságos úr, így ! Halljuk ! Szabóné oly sápadtan hallgatott, mint aki előtt hirtelen megnyílik a pokol legmélyebb bugyra. Aznap este, az első vallatásnál mindvégig hallgatott. Este nyolc órától éjjel háromig. Fülébe harsogtatták a nyugati rádiók magyar nyelvű adását. Ócsárolták ■e pártot, őt pedig szinte szünet nélkül szidalmazták. — Te marha, hallod-e ? — Te állat... — No te párttitkár, ehhez mit szólsz ? ... Órák hosszat zuhogtak a szidalmak. Szabóné, mint a tenger verte szikla a hullámokat, megingathatatlanul tűrte... Pedig isszonyatos félelmek marcangolták. A fia Budapesten volt, s a férjét, a gépállomás igazgatóját börtönbe vetették. Ezt is elújságolták neki... Hét hosszú óra telt el így, akkor hazakísérték. A vallatok elfáradtak. A teremben lehettek ötvenen. Otthon ruhástul dőlt le az ágyra, ahol álomtalan álomba süllyedt. Másnap este újra kezdődött. Gács azzal fogadta, hogy írja meg életrajzát. Mikor leült, az óra éppen akkor ütötte el a nyolcat. Az életrajzot megírta. — Olvashatatlan! — állapította meg Gács és összetépte. Hétszer íratta meg vele s ugyanannyiszor tépte össze. Közben három óra lett. Ekkor hazakísérték. A harmadik, a negyedik, az ötödik estén ismét a rádiót bömböltették a fülébe. Közvetlenül a rádió tölcséréhez állították és „pihenésül" ismét az életrajzot íratták vele. Negyednap már nappal is szédelgett, mert napközben sem hagytak neki békét és csaknem minden órában felhívatták a tanácsházára. Egyszer Gács, másszor Molnár, az egykori csendőr vallatta. A hatodik estén a nagyteremben vizsgáztatták. A hosszú termet dugig megtöltötték az összehívott emberek, akik kíváncsian várták, hogy mi lesz. Az első sorokban a nagygazdáik ültek. Szabóné — bár csak egyszer látta azelőtt — felismerte köztük Jánossit, a falu volt földbirtokosát. — Most vizsgát teszel. A falu kérdez. Bizonyítsd be, hogy méltó voltál a vezetésre — mondotta Gács és I feltette az első kérdést. — Hány iskolád van ? — Hat elemi. — Hallják uraim hat elemije van! Az egyik nagygazda emelkedett fel. — Honnan kerültél ide ? Mi voltál ? — Budapestről, szövőnő voltam. — Vagyonod van-e ? — Nincs. — Tehát nincstelen. Ilyen fehérnépet küldenek ide a nyakunkra ! Olykor óriási röhögés tört ki, de a kérdések tovább zuhogtak. Szabóné vékony alakja szinte elmosódott a nagy dohányfüstben. Támolygott, két kézzel kapaszkodott meg az asztalban és úgy felelt a kérdésekre. De a küzdelemben megerősödött, magára talált. Már két óra is elmúlt, amikor hirtelen megszakadtak a kérdések. Ezt várta. Felsóhajtott és hirtelen élesen, messzire hallhatóan, a terem zúgását túlszárnyalóan zendült fel a hangja. — Most én teszek fel egy kérdést: Tudják-e, hogy mekkora hadserege van a szocialista tábornak ? A röhögés egyszerre elcsitult, a vigyorgó arcokról a kérdés olyan hirtelen letörölte a mosolyt, mint a nedves spongya a falitábláról az írást. Mély csend ülte meg hirtelenül a termet. — Ha nem tudnák, megmondom ! — folytatta Szabóné egy kis szünet után. — Fogd be a szádat! — kiáltott rá Gács, de már elkésett, mert a terem hátulján az emberek megindultak kifelé a tágra nyitott ajtón át. — Látja ? — mutatott diadalmasan Szabóné a kifelé tolongó emberekre. — Pedig csak egy, kérdést tettem fel... Sűrűsödnek és sokasodnak a ki nem mondott kérdések. .. Forrnak !... — Fogja be a száját... maga... maga... kommunista ! — Köszönöm ! — válaszolt Szabóné felragyogó arccal... Miközben a sötétségben hetedszer vitték a tanácsházára, ezekre gondolt Szabóné és mosolygott. Gács diadalmasan fogadta. — Megszűnt a párt! — Nem szűnik meg soha — Azt gondolod te marha, hogy hazudom ? Itt vannak a tagsági könyvek ! — gyönyörködve szedte ki az asztalra a fiókból. Szabóné feszülten figyelte és számolt Egypár könyvecske volt csak ott. — Szilárdak maradtak ■ állapította meg. — Alig egypáran adták le tagsági könyvüket. — Taggyűlést tartottunk... — folytatta Gács. — Ki hívta össze ? A titkár én vagyok. — A tagok kimondták a feloszlást, belátták, hogy nem igaz ügyet szolgáltak. — Ha megállnak a látszatnál és elhinném, hogy maguk győznek, kétségbeesnék az igazság sorsa felől. De mi győzünk ! — Micsoda elvakultság ! — Nem remélem, hogy az igazság ellenfelei bevallják tévedésüket. .. — Az egész világ mellettünk van ! A szabad világban mindenütt a magyar hősökről beszélnek. Rólunk. — Az igazság nem kívülről jön, belülről farkad. S belülről vannak legyőzve. Bűneik következményei máris jelentkeznek. Pusztulásuk máris megkezdődött. Közel a vég ! — zengett a hangja áthatóan, legyőzhetetlenül. — Hallgasson ! — Végre ! Hét nap óta baromként bántak velem. Mi történt ? Árnyak gyülekeznek fejük felett, s a legkisebb szellőtől szétszaladnak. A szél jön. Tegnap este megéreztük első fuvallatát. — Megérzi majd, ha itt lengett a szél a községháza előtt! — Lehet, hogy lenget majd engem, de az események menetét nem változtatja meg ez sem. Itt van Mészáros — mutatott az egyik fegyveresre. — Kit véd maga ? A földesurakat ? Ujgazda pedig... Tegnap este Jánossi is ott volt. Engem őriznek, Jánossi pedig a földjét veszi vissza. Jó ez így ? — Igaza van ! — szólalt meg Mészáros némi gondolkodás után és letette fegyverét az asztalra. — Gyere te is komám, nincs itt dolgunk. — Megálljanak ! — kiáltott Gács, de azok ketten szó nélkül kimentek. — Maga pedig Kovács visszaadja a földjét Jánossinak ? Az övé volt... öt kis gyermeke van magának, fia gimnáziumba jár... Emlékezzék mi volt maga ? — Fogja be a száját! — ordított Gács. — Süveges, maga elfelejtette már a húgát ? Olyan szép lány volt, míg a kastélyba nem hurcolták... — Hallgasson ! Hallgasson ! — kiáltott Süveges, a negyedik fegyveres. — Emlékezzék ! — süvített Szabóné hangja metszőén. De nyomban felsikoltott, mert Gács áthajolt az íróasztalon és teljes erejéből arcul csapta. Szabóné arcát azonnal elöntötte a vér. Süveges tágra nyílt szemmel nézett rá egy pillanatig, aztán a puskát csövénél megfogva kegyetlen erővel a padra sújtott vele. — Az istenit ennek az életnek ! -fordított felbőszülten. — Gyerünk innen, mert emberhalál lesz — és kivonszolta Kovácsot is. Gács megdermedve, Szabóné az arculcsapástól könnyes szemmel nézett utánuk, közben arcáról törölgette a vért. — Üljön le! — szólt Gács és maga is leroskadt. Súlyos csend borult rájuk. Miután orrvérzése elállt, Szabóné szólalt meg először. — Az első nap ötvenen voltak itt. Ma már csak ketten vagyunk. Gács könyökölve nézett maga elé. — Holnap többen leszünk itt, de a többiek hozzám és mellém jönnek majd — folytatta Szabóné. — A nép... Gács erre sem felelt. — Fél már ? No még ez a félelem. Gyülekeznek már az árnyak, jelentkeznek a bűnök szükségszerű következményei. Gács tovább hallgatott. Szabóné lassan az ablakhoz ment. Kinézett a sötétbe. — Nézzen ki A fahi teljesen sötét. Ezelőtt hét nappal, még ilyenkor is tomboltak a részegek, minden házban világosság volt. Ma sötétség. Nem borzongatja meg a bűnök árnyéka ? A sötétségben forrnak a gondolatok, ez a sötétség már állásfoglalás... — Hallgasson ! — szólalt meg Gács hosszú szünet után. Szabóné gondjaiba mélyedt. Rájuk borult a csend. Hirtelen azonban dobogás hangzott fel, majd bedübbent Jánossi. Nem vette észre, hogy Szabóné az ablakban áll. Rákiáltott Gácsra : — Menekülj ! — ekkor látta meg Szabónét, mire odahajolt Gácshoz és súgott a fülébe. Szabóné csak annyit hallott, hogy telefonáltak... Gács felpattant és mindketten kirohantak. Szabóné mérhetetlen megkönynyebbüléssel sóhajtott fel. Nem tudta mi történt. November negyedikének hajnala volt... G. . DERKOVITS GYULA (1894—1934) AZ ELSŐ IGAZI TALÁLKOZÁS A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából megnyitt a Nemzeti Galériában a magyar művészet forradalmárainak kiállítása. Láttam a tárlaton Munkácsy Mihály Sztrájkját. Révész Imrének a munkanélküliség borzalmát idéző Panem (Kenyeret) című képét, Mednyánszky Népgyűlését, Nagy István munkától elgyötört parasztembereit, Duray Tibor vérlázító, két ágyban összezsúfolt proletár családját., (Alvók), mégis két festő életműve volt a legmegdöbbentőbb: a Dési Huber Istváné és a Derkovitsé. Mindkettő különtermet kapott: Dési Huber a VIII-ast, Derkovits a III-ast. Ez utóbbiban a tusrajzok fametszetek, rézkarcok mellett olajfestmények, temperák sorakoztak. Folyóiratokból, könyvekből mindet jól ismertem, mégis, a közvetlen élmény erejénél fogva, lenyűgöző újszerűséget sugároztak. Ott lüktetett bennük a közvetlen múlt forró elevensége. S az effomás mellé sorakoztatott képekből az érzelmek mily gazdag skálái bomlottak szét, — akárcsak a prizmán áthatoló napsugár fénye — a Mi ketten csendes boldogságától a Kivégzés kegyetlen valóságáig, a Barkós csendélettől a Vándorartisták gúnyos fintoráig , az állati nyomortól a Nemzedékek jövőbelátó öntudatáig. Nyomorba hullt élete hamar ránevelte a megrokkant asztalost, hogy a középosztály kicsinyes komiszságát, is ecsetjére vegye, megvillantsa szánalmas rongyrázását, úrhatnám gyarlóságát. S ebből a proletár keserűségből eredően következik, hogy minden vásznából kielemezhető a fasiszta államhatalom gyűlölete. Ma is sok ellentmondás és bizonytalan érvelés kering festészetének értékéről. Voltak, akik rovására írták politikai célzatosságát. Voltak, akik kegyesen megállapították róla, hogy nem rejtőzik benne semmi lázító szándék, mert már az indulás pillanatában „feloldja” festőiességéve. Ezt a tetszetős, Derkovits forradalmiságát elkendőző megállapítást, kedvvel és nagyon szívesen idézgették a múlt rezsim műtörténészei, más vágányra siklatva ezáltal egy olyan egyéniség meghatározását, akitől a pártosságot és a harcos állásfoglalást sehogyan sem tudták elvitatni. A felszabadulás után egy ideig formalistának bélyegezték. Kétségtelenül hatott rá az expresszionizmus és a kubizmus, s későbbi stílusa a hazai posztimpreszszionizmus egy sajátos, egyéni változatába finomult. De hát lehet-e formalista, akit ily mindent felégető forradalmi tűz hevít? Ma már világosan áll előttünk, hogy Derkovits az igazi, eredendő értelemben vett szocialista realizmus magyar előfutárja volt, akinél a formai újszerűség (amit formalizmusnak bélyegeztek) s forradalmi tartalom magasrendű szintézisben egyesült. Igaz, hogy festői módszere vázlatos, perspektívája szokatlan, néha erőszakolt, meghökkentő kivágásokkal, sőt megcsonkításokkal, elhagyásokkal is találkozunk, de a beszédes lényeg ott él képein, s amit ki akar fejezni, világos, nem érthető félre. Századunk első évtizedeinek festői megfogalmazása a leghitelesebben Derkovits műveiben jutott el hozzánk. Derkovits életével is bebizonyította, hogy a művész számára nincs harmadik út. Derkovits Gyula, akarva, akaratlan, az egyszerű emberek boldogságáért fáradozott egy új világ teremtéséért hevült, s ez a hite a fiatal festők egész seregét lelkesítette a szocialista művészetért vívott harcban. '■ n: TVr V'rrrin \\—\\ VISZI AZ IDŐ A KÖDÖT címen rendezi a TIT Irodalmi Színpada soron következő előadását április 13-án hétfőn este 8 órai kezdettel az építők művelődési otthonában. Az irodalmi esten fellép Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész, a Nemzeti Színház igazgatója és Löte Attila, a Csokonai Színház tagja. Hegedűs Ágnes helyett Horváth Ferenc érdemes művész, a Madách Színház tagja működik közre.