Hajdú-Bihari Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
Születésnapra Harsányi Gábor ma, vasárnap ünnepli 80. születésnapját. Az olvasó előtt most talán váratlan és szokatlan ez az azonnali tényközlés, azonban az ünnepeltet illetően aligha szükséges különösebb magyarázat. Akit a születésnapján köszöntünk, itt él Debrecenben, itt is született, munkája, emlékei idekötik, s az a nyolc évtized, amit maga mögött hagyott, nemcsak az ő életének, de e város valóságának is múltja, történelme. S micsoda múlt és micsoda történelem. A házat, ahol Harsányi Gábor lakik, elég nehéz megtalálni. Pedig emeletes bérház, csak éppen elrejtőzik a Kisállomás környéki labirintusban. Az oda vezető út körülményes, át kell menni a vasúti síneken, esős időben bokáig ér a sár, s a környezet is olyan, mintha mai példázata lenne egy József Attila-versnek a külvárosi vázlatokból. A hirtelen összeszaladt pocsolyán elnyűtt autókerekek hasalnak mintegy pallót feszítve az arra járók talpa alá, a házról omlik a vakolat, az erkély támfákkal van feldúcolva, s a lépcsőházban a kitört ablakokon keresztül huzatba rándul a szél. Kemény és rideg ez a környezet, s itt él Harsányi Gábor nyolcvan éves veterán, egykori illegális kommunista, a Magyar Kommunista Párt debreceni szervezetének egyik megalapítója, a munkásmozgalom régi harcosa. A lakásban elsőként az unoka fogad, s mondja, hogy igen, itthon van nagyapa. S már tessékel is bennünket befelé, és ültet le a nagyszobában, ahol még meleget áraszt a cserépkályha, mert a májusi hűvösség szétszivárog sűrű hullámokban. De már jön is a házigazda. Még ma is egyenes tartású, szálfatermetű ember, s az időt és emlékeket úgy emeli a vállán, ahogy hajdani boltívek tartják a föléjük épülő tetőzetet. — Hát eltemettük szegény Labancz Andrást is — mondja, s bármennyire meghökkentő is, hogy egy meghittnek induló beszélgetés ilyen előhanggal indul, de a tény az tény, s az a nemzedék, amelyhez Harsányi Gábor is tartozik, mindig számolt, mert kellett, hogy számoljon a tényekkel. — Mind kevesebben maradunk — teszi még hozzá, s ahogy megnő a csend közöttünk, tudom, hogy most Harsányi Gábor visszafelé hallgat az időben. Arcok, nevek, harcostársak emlékei kavarodnak eléje és az út, ami irdatlan messziségeken át vezet, benépesül sűrű szívdobbanásokkal. Az életút, amit Harsányi Gábor is végigjárt, közismert. Cikkek, írások garmadája beszél arról, hogy volt, mint volt, hogyan is kezdődött. Ez az életút tulajdonképpen már előttem is ismeretes, s amíg közösen visszatérülünk hajdani forrásvidékére, azon töprengek, hogy tulajdonképpen mi is adott nekik erőt, s nemegyszer bátorságot is ahhoz a magatartáshoz, amihez életüket is, és meggyőződésüket is igazították. Munkásemberek voltak. Az volt Harsányi Gábor is. Tanult szakmája lakatos. De hát voltak olyanok sokan, akik még a legkilátástalanabb évek, az ellenforradalmi Magyarország keserves évtizedei alatt is egy makacs álmot vittek a szívükben. Sőt többet is. A harc édességét, a meggyőződés kockázatát. Szónoki volna most a kérdés, ha úgy tennénk fel, hogy megérte-e, hiszen a történelem, egész életünk változása példázza, bizonyítja, hogy csakis ez érte meg. De akkor, nemegyszer a veszély közvetlen közelében, a fizikai megsemmisülés árnyékában a gerincnek kellett olyannak lennie, amely nem hajlott, amely egyenesen mert és tudott maradni. Egy nagy nemzedék örök tanulsága a Harsányi Gáboré. A Harsányi Gáboroké, akik magvetői voltak ennek az új, az emberarcú társadalomnak, őket nemcsak a harc, a szenvedés is kalapálta, azért lettek talán ilyen szívósak, ilyen kemény életűek. Hát mit is tudnék, mit is tudnánk mondani a nyolcvanadik születésnapon? A jó egészség, a békés öregkor öröme mellé talán még annyit: a példák mindenkor kellenek. S azoknak elsősorban, akik az elődök nyomdokaiba akarnak lépni. Tehát nekünk, hogy mi is hozzájuk hasonlóan tegyük a dolgunkat... (b. i.) Szabad-e Lehet-e A bagaméri délelőtt névtelenségében az utcák nevét jelző táblák és egy kapát már nem bíró néni igazít a Dobó utcába. Mindenki dolga után jár, Tankáéknál is csak a fiatalasszony van otthon, babot szemel az udvaron. Az embereket — férjét, apósát — a határba hívta a dolgos napot ígérő jó idő. Az aszszonyka — ha tud is a segítséget kérő levélről — nem nagyon beszédes, ez nem rá tartozik, ez a férfiak dolga. Az átnéző szomszéd — hivatali ember, nevét nem kérdeztem — ismeri a gondot, amelyik Tankáéké is. — Három vagy négy éve nem termel itt dohányt senki. A téesz az igen, a közösben. A háztájiba inkább más kerül. Egyéni gazda meg nem termelhet. Két éve szétszedték a házaknál a melegágyakat, szemétre kerültek a palánták. Hogy miért? Kérdezze az elvtárs a téeszben. Mi ezt nem értjük. Nem említ sokkal többet Tanka J. sem a levelében, amelyet a többi bagaméri egyénileg gazdálkodó és nyugdíjas nevében írt. Nem sokan vannak, a tanácsi nyilvántartás szerint mintegy százan gazdálkodnak 112 hektárnyi területen, de a kimondottan mezőgazdasági munkából élő, egyénileg gazdálkodó családok száma csak 15—20. Ezeket a családokat sérelem érte. Tankáékat a földekre hívta a munka, de beszél helyettük a levél: — Bagaméri lakos vagyok, öt hold földön egyénileg gazdálkodók. Van olyan területem is, amelyik dohány termesztésére alkalmas. Mégsem tudok dohányt termeszteni, mert a létavértesi dohánybeváltó ÉS HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. MÁJUS 14. Forgácsok NŐM, NŐD, NEJE Olvastam a Magyar Nemzet szerdai „vitafórumában" Szarka Géza írását, amelyben szót emel az ellen, ha valaki leánya férjét „vejem” szóval illeti. Helyesen így kell: „vöm”, „vöd” és csak harmadik személyben „veje”. Ebbe még bele is törődnék, csakhogy a szerző hasonlóképpen helytelennek tartja, ha valaki a feleségét „nejem”-nek nevezi. Azt is úgy kell mondani: „nőm”, „nőd” és csak „neje”. . Biztosan így írják elő az általánosan érvényes nyelvtani szabályok, és én bájos mosollyal ismerősöm elé álltam, s így szóltam: „Gyertek fel este a nőddel egy kártyapartira!” Azóta nem beszél velem. A másik sem, akinek pedig igazán hőkölni akartam, amikor azt mondtam: „Láttam a nődön azt a tündér kalapot, amit vettél neki. Igazán remekül áll.” Úgy látszik, ismerőseim nem eléggé járatosak a nyelvtani szabályokban. (Persze az is lehet, hogy nem szabad a merev szabályokat az élet produkálta változások ellenére is erőltetni. Vagy esetleg nincsenek is ilyen szabályok.) (n) Újítási és munkavédelmi vetélkedő (Tudósítónktól) A debreceni Mezőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat újítási és munkavédelmi vetélkedőt hirdetett szocialista brigádok számára. A döntőt május 12-én rendezték meg a vállalat központjában. Legjobbnak bizonyult az Universal Szocialista Brigád négyfős csapata, amelynek tagjai a vállalat központjában, az üzemfenntartási osztályon dolgoznak, őket követte a debreceni gyáregység Felszabadulás és a hajdúböszörményi Kun Béla-brigád. A legjobbaknak a vállalat hatezer, négyezer, illetve háromezerkétszáz forint jutalmat adott. A szoros versenyben kitűnt még a derecskei Táncsics, a tiszacsegei Pattantyús és a püspökladányi Radnóti-brigád. Teljesítményüket oklevéllel ismerték el. A vetélkedőről elmondható, hogy elérte célját. A szakszervezeti bizottságok szervező munkája nyomán összesen 91 brigád vett részt a versenyben. Ez azt jelenti, hogy 364-en közvetlen részesei voltak a vetélkedőnek. egyéni gazdáknak dohányt termeszteni ? nem köt velem szerződést csak akkor, ha a termelőszövetkezet elnöke hozzájárul. A tsz azonban elutasította a kérelmemet azzal, hogy nem engedélyezi, hogy egyéniek is termeljenek dohányt. Most nem tudom, hová forduljak. Ennyi a levél rövid tartalma. Néhány dolog azonban nem világos. A dohánybeváltónál miért kérnek a szerződéskötéshez elnöki hozzájárulást egyénileg gazdálkodótól? Hogyan tilthat meg olyasmit az elnök, ami nem is tartozik a hatáskörébe? A létavértesi dohánybeváltó körzetébe nyolc község tartozik, köztük Bagamér. A nyolc község tíz termelőszövetkezetével és 70 egyéni termelőjével kötöttek szerződést. Csak a bagamériakkal nem. A miértre Puskás Dezső, a dohánybeváltó igazgatóhelyettese válaszolt: — A bagaméri Búzakalász Termelőszövetkezet kérte a beváltót, hogy bagamériakkal ne kössünk szerződést, inkább nagyobb területen termesztenek ők dohányt. Nos, mi ennek a szóbeli megállapodásnak az értelmében a szerződéskötéshez egyénitől is kértük az elnök hozzájárulását. S hogy ő ezt a kérést elutasította, arról nem tehetünk. Vissza Bagamérba. Az elnök nincs bent, határszemlén van. A vezetőség álláspontját Badak János, a bagaméri termelőszövetkezet főkönyvelője mondja: — Valóban kértük a beváltót, hogy Bagamérból senkivel se kössön szerződést. A termelőszövetkezet évek óta termel dohányt, most 40 holdról 70 holdra növeltük a termőterületet. Dohánysimítónk viszont nincs, a tagok otthon simítják, csomózzák a dohányt. Kilóra adjuk ki, és úgy is vesszük vissza. A szövetkezetet esetleg károsodás érhetné, ha Bagamérból más dohány is kerülne a beváltóba. Ellenőrizni lehetetlen, és esetleg „keveredne” a dohány. A kör így be is zárul, csak éppen az egyéni termelők rekedtek kívül a körön. A bizalom hiánya miatt. Nincs simító, a dohány kikerül a házakhoz, egy második „csatorna” — a tsz vezetősége szerint — viszszaélésre adna lehetőséget. Nos, ezt a másik csatornát betemették. Ezek a tények, nincs több kérdés, de kitől is kérdezhetnénk? A termelőszövetkezet valóban kérte a beváltót, hogy ne kössön egyéniekkel szerződést. A kérés jogossága vitatható. Igaz, hogy a vezetőség a közös érdekeit védte, vállalva a több dohány termesztését. A beváltó pedig tartotta magát a termelőszövetkezettel kötött megállapodáshoz — talán a jó viszony fenntartása érdekében vagy talán „függőségi helyzete” miatt —, bár elvileg mindenkivel meg kellene kötnie a szerződést. Kinek van igaza, hol történt jogtalanság? Mert Tankáék panaszának jogosságához nem fér kétség. A beváltó eleget tett egy kérésnek, a termelőszövetkezet a kéréssel a közös érdekeit védi. Csak az a kérdés, hogy Bagamérban a tsz érdekei védelmének ez az egyetlen módja, hogy lehetetlenné teszik a községben mások számára a dohány termesztését? Urbán Péter r Ben a levél A tejről és az óráról Az osztrák vasút figyelmessége rágódott meg, amikor a Transalpin expresszen robogtam a svájci tájak felé. A TS 462-es vonaton ugyanis az ÖBB (Osztrák Államvasút) a kalauz útján minden utas részére kis menetrendet ad. Ez feltünteti, hogy a Bécs—Basel között közlekedő vonat — amely áthalad nyugatnémet területen is — mikor érkezik Linzbe, Salzburgba, Sargansba, Zürichbe és a többi állomásokra. A pontos érkezés és indulás mellett kis nyíllal azt is tudatják az utasokkal, milyen csatlakozó vonatokhoz érhet el az ember, vagy — miután Ausztria és Svájc bővelkedik síparadicsomokban — a hegyi felvonók közül melyiket találja a közelben. A pontossághoz tartozóan: még a hegyi felvonók legközelebbi indulási idejét is leolvashatja az ember a kis menetrendről. Rendkívül célszerűnek tartom az ilyen utaskiszolgálást, nem beszélve arról, hogy tiszták a vonatok, külön kézmosóhely van szappannal, vízzel, elektromos szárítóval. Ami a kis menetrendet illeti, a dolog rendkívül egyszerű. Hirdetéseket vettek fel szállodáktól, cégektől, s a vasútnak jóformán nem került semmibe a kis tájékoztató lapocska. Ami viszont feltűnt: nem találtam a hirdetések között órákat reklámozó szövegeket. Svájcban ugyanis, az órák hazájában mindenütt órákat és órahirdetéseket lehet látni, s aztán amiről még szintén nevezetes ez az ország — tejiparáról — a tejkészítmények sokasága kacsingat a kirakatokból a járókelőkre. Az órák nagyobb hírverést kapnak, ami érthető. A tejnek már korántsem kell annyi reklám, illetve eddig nem kellett, de a jövőben már igényli. Hogy miért, erre szeretnék rámutatni levelemben párhuzamba hozva a tej- és óraproblémát — a svájciak nézőpontjából. A jól tejelő svájci tehenek kissé szomorkodhatnak, mert annak ellenére, hogy a maguk részéről mindent megtesznek — a magas tejhozamot nyújtó tenyészfajták továbbra is világszínvonalon adják a hozamot —, mégis a lakosság egy főre jutó évi tejfogyasztása 173 literről 126 literre csökkent. Egyidejűleg jelentős mértékben növekedett a joghurt fogyasztása. Amikor erről tájékoztattak, eszembe jutott, hogy a Hajdú megyei Tejipari Vállalat bemutatóján az Aranybikában nálunk is nagy propagandát fejtettek ki a különböző tejtermékek, így a joghurt fogyasztása érdekében. Ami a svájci példát illeti: 1961-ben egy fő 3,6 kiló joghurtot fogyasztott. Ma az évi „fejadag” 7,5 kiló. Minek tulajdonítható a joghurt népszerűsége Svájcban? Elsősorban az orvosoknak, akik úgy nyilatkoztak, hogy a szervezet számára rendkívül egészséges, és „beleillik a fogyókúrás étlap menüjébe”. Ma már több mint 25-féle különböző aromával hozzák forgalomba. A vaj, sajt, tejföl és konzervált tej fogyasztása lényegében nem változott. Ha a tej és tejtermékek fogyasztását együttesen veszik figyelembe, az évi fogyasztás — tejben kifejezve — 11 literrel esett viszsza. Emiatt ottlétemkor nagy „tejpropaganda” kezdődött a tejtermelés „őshazájában”: piackutatást folytatnak, hogyan lehetne az egy főre jutó fogyasztást növelni. Ezért most újabban a tejes fagylaltokat „jégkrém” formájában családi csomagolásban árusítják. Kapható ezenkívül a tejes jégtorta, továbbá új ízzel és formával sajtokat hoztak forgalomba, és megjelent a boltokban a sós vaj is. Az országban százezer tejtermelő van, és a termelés állandóan fokozódik. 4500 értékesítő szövetkezetbe tömörültek a termelők. Tizenhat regionális tejszövetség irányítja a szövetkezeteket. A svájci „tsz-ek”, a szövetkezetek gyűjtik össze a tejet, árusítják a lakosság részére, kisebb szövetkezeti üzemeikben ízletes sajtokat készítenek, ezenkívül a nagyobb feldolgozó központi üzemeket látják el tejjel. Népgazdaságilag jelentős tényező a tejtermelés, amely főként sajt formájában kerül exportra. A Svájcban előállított sajt 55 százalékát szállítják külföldre, s ahogyan ízleltem a Hortobágyon, Hajdúböszörményben és Debrecenben az afrikai országoknak küldött hajdúsági sós sajtokat, nyugodtan állíthatom — a svájci kóstoló után — semmivel sem maradunk le mögöttük ízben, kidolgozásban, legfeljebb csomagolásban. Ez viszont egyelőre természetes, mert a cégek közötti éles konkurrencia ezen a vidéken a csomagolásban is „első osztályt” igényel. Amíg elcsodálkoztam a „tejháborún”, addig a genfi utcákon lépten-nyomon a svájci óragondok ragadtak meg. Annyi az órásbolt, ékszerüzlet, butik és ki tudná felsorolni, mi minden, ahol az óra kapható, ami egyszeriben hivalkodóan mutatta az üzleti harcot. Egész olcsó órák is kaphatók, de vannak szinte megfizethetetlenek is. Színben, formában, megjelenésben annyi változatot, amit Svájc kínál, csak itt lehet látni. Magam is jó időt töltöttem azzal, hogy megismerjem nemcsak a kínálatot, hanem a kínálat mögött rejlő kérdőjelet. A svájci óraipar ugyanis kérdőjelet hord magában, azaz válsággal küzd. A világ óragyártásában Svájc részesedése az utóbbi húsz esztendőben 52-ről 44 százalékra esett. Ha figyelembe vesszük, hogy évente 150 millió óra kerül ki a svájci gyárakból, akkor érthető a gond, mert ez az iparág a nemzeti jövedelem nagy részét adja. Több oka van annak, hogy a híres svájci óraipar gondokkal terhelt. Elsősorban az, hogy megnövekedett a konkurrencia. Japán olyan rohamléptekkel tört előre, hogy ma már az elektronikus órák, a Seiko cég készítményei talán jobbak, mint a svájci gyárak hasonló termékei. Rontotta a piacot az is, hogy rengeteg hamisítás, visszaélés történt a „Swiss made”-del. Ezzel a védjeggyel hoztak forgalomba és ma is gyártanak órákat, mint eredeti svájci terméket. Éppen ezért most Svájc azon fáradozik, hogy megnyerje elsősorban a Közös Piac országait, amelyekhez különleges kereskedelmi kapcsolatai fűzik, a piac védelmében leplezzék le a „Swiss made” hamisítóit. Ezzel előrevitette az iparág a nemzeti jövedelem nagy részét adja. De a japán konkurrencia miatt máris tenni kellett valamit. S ha hinni lehet a Garde-Temps S. A. cégnek, akkor az iparág forradalmasítása bekövetkezik. Ottlétemkor mutatták be La-Chaux-de-Fondsban a „kristályórát”. Tulajdonképpen ez elektronikus kvarcóra. Folyékony kristályok jelzik az időt. Ennek az órának nincs fogaskereke és hajszálrugója. A karra csatolós órának nincs számlapja sem. Téglalap alakú ablakon jelennek meg az „órák, percek, másodpercek” — felvillanó pontokkal. Talán úgy érzékeltethetném legjobban, ha az olvasókat arra emlékeztetném: a tv sportközvetítéseinél sokszor lehet látni felül vagy a képmező alsó részén az időjelző számokat. Nos ez az óra is mindig az adott pillanatot, a pontos időt mutatja. Az óraújdonság folyékony kristályokkal jelzi az időt. Több éve dolgoztak azon, hogy megtalálják a napfényben is világító kristályos anyagot. Az amerikai Waltham Watch Co. (Chicago) laboratóriumaiban a svájciakkal együttműködésben találták meg ezt az anyagot, amellyel megelőzték a japánokat. Kis parányi elem két évig működteti a kristályos órát, amely sohasem késik vagy siet. Előállítása ma még drága. Ezért az óraipar szakemberei nagyobb jövőt jósolnak a műanyagóráknak, amelyet — addigra előállításában költségileg csökkentve — a mutató nélküli karóra forradalma követ. Oltványi Ottó ______________________________________________________________________