Hajdú-Bihari Napló, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-11 / 87. szám

lé 1L TIES SIETI NAÍPJJA Köszöntő Sokat beszélnek mostanában a költészet válságáról. Mintha a két fogalom: költészet és válság nem állna homlokegyenest ellentétben egymással. Mintha az egyik nem az öröktől megújuló ritmust, s a másik e ritmust megtörni igyekvő erő volna. Válságba juthat-e a gyöngy a kagylóhéjban, a fény a tengeren, a simogatás a mozdulatban? Csak, ha válságba jut maga az élet, ha teret enged a halálnak. De addig a vers: élet, az élet diadala. Azt mondják: a költészet elszakadt a valóságtól. A modern költők érthetetlenek, zavarosak, hangjuk kongón elhal az üres teremben. A költészet társadalmi haszna nullára csökkent, a költői felelősség megmosolyogtató címke. Azt is mondják: korunk nem kedvez a művészeteknek. Miközben felszabadítja a gátlásokat, a lírai tüzet hőemelkedéssé változtatja, s el is zárja egymástól az embereket. A költészet atomizálódik, célja nem a gyakorlati igazság többé, legfeljebb a részletek igazsága. Mi köze mindennek a költészethez? A Vershez? A végtelen mozgás örök szellemjárásához, az idők ritmusához? Lorcához, Éluard-hoz, József Attilához? Önnön törvényük nem töri-e szét az idegen bilincset, ha felgyorsul szívverésünk? Csipcsup igazán nem üt-e át, mint dolgokon a halál, s nem csordul-e ki a dolgokból, mint a vér? Korunkban nehezebb nagy költőnek lenni, mint bármikor. Hiszen apró zászlóvivők, a költészet inasregényei nap mint nap rálelnek egyegy részigazságra. S ez így is van rendjén. „A költészetet mindenkinek művelni kell, nemcsak egyvalakinek”. (Lautréamont.) Ezt mondja József Attila is: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” A szintézisteremtőre várni kell, a Versre, amely, mint a búzamag, biztosan kicsírázik. Olvastam valahol, hogy a fülemüle néha úgy megittasul saját trilláitól, hogy meghasad a szíve, s holtan a földre hull. Dermedt kis teste (maga a megtört ritmus) nem mozdul. A pillanatnyi döbbent csöndet rikácsolás, lárma váltja föl. Aztán váratlanul „új borzongás” szalad végig az élőkön, s a múlandóság cáfolatában megszólal az új dal, az új költő. Hangjában felolvad, értelmet nyer minden eltört dallam. Mozdulatában minden látszatra elvetélt simogatás, minden bizalom tovább él. S a költő, kinek — ahogy Kosztolányi mondja — a nagy osztozkodásban már megint nem maradt semmi, egy talpalatnyi föld sem, újra megkapja az eget. Jelenléte: létünk értelmének záloga a világban. A föld a jelenvaló. Hozzásimulunk óvatosan. S a költészet? ... Kétségekben bujdosó bizonyosság. Ránk vár, hogy világra segítsük. Vinkó József Most jelent meg a debreceni Alföld stúdió fiataljainak új antológiája, a Közelítések. Ebből a kötetből válogattuk a verseket. SZÖLLŐSI ZOLTÁN: Éjszaka (Ady Endre) A fák a semmit kaparják, lábuk a földhöz betonozva Közelít a hold, a nő a csend: sárga, nyerítés Lókoponya Messzi rá villamos röhög, lóhúgysarában kertek állnak Ki semmi szőrén megülje, nincs lovasa az éjszakának GÁBOR ZOLTÁN: SZALAI CSABA: Gyöngyöt, kavicsot Koronáján varjú lép Valamit tenni kellene, kezdeni valami egészen csuda dologhoz, amire az unokám ámulva nézzen. Amivel nem gondolt a gond, sem a szerszám apám kezében, valami dögnehéz dolog után kellene végül néznem. Amire nem gondolt talán mikor világra szült anyám, miről csak a legenda szólhat — formálni gyöngyöt, kavicsot s beszélni könnyedén, ahogy a bajokról szokás utólag. Irtok ezer Dózsa-verset, mímelitek a keservet. Hullámozzák gyásztinták Dózsa óceáni kínját. Nő a Holdig, fel az égbe minden máglya lángnövénye. Tűztrónusán „proletárok” egy igaz könny se szivárog. Koronáján varjú lép, 1514 ACZÉL GÉZA: A konkrét költészet felhígítása (2) esténként 10 és 11 között botorkálok haza a napi kudarcok már lefáradnak bennem mikor elmélázok a könyvesbolt kirakata előtt egy sóhaj a mozisaroknál jobbra térít (noha eszmeileg ez mindenképp helytelen) ujjaimmal közben kitapogatom a kapukulcs récéjét (ebből is látható: a sarokhoz közel lakom) a sötét udvaron sarkaimon járok mióta a szomszédasszony küszöbén fényes délben poroszkált el egy patkány villámgyorsan csukom a folyosóajtót nehogy hízott példány surranjon utánam a réseken (ha ittam a csapódástól olykor felriad a család) persze lábujjhegyezésem az asztali lámpáig még így is hátra van csókok következnek az alvók homlokára aztán áthajtom a rádióújságot (életem egyik fixpontja ez mit hétfő kivételével sosem mulasztok) ekkor zúg át rajtam egy nap reménytelensége (nevezzük talán tragikus idő-élménynek) és a másnapi ugyanaz VÁRKONYI ANIKÓ: Oboa-hangú kisgyerek A feltámadás még el nem mozdított köve mögötti csöndből tör fel éneke. Húsz évszázad panasza szivárog az öntudat kavicsrétege alatt. Késpengék hasogatta lét, patakként áradó tékozlott sorsot fölkapó, könnyek gyöngyét is áldozó, megromlott hitek ösvényét mosó harag fehér tajtékkal veri a bűnökként makacs, engedetlen köveket. Foncsortalan tükrében jajtalan süllyed el a felnőtt áhítat. Befogad s láthatóvá tesz minden halált. A teljes átváltozás misztériumát a hívő sasoknak elmeséli. Hamis és igaz napok tallérjait dobálják medrébe évszakok, csodát harsányan sürgető vakok: topognak, elmennek, visszatérnek Érc-pengésű önzést sodró oboa-hang elmos láthatóvá vált falat és átmossa a tárgyakat. Életből-halálból kifogó türelmüket a vásznak visszakapják, bútorok örökké elkerült kiszögellésüket, föld megtartó-buktató hatalmát, intő fájdalom példázatát a tűz, bogarak szárnytalan álmukat, gyökérbe kötözött virág táncos tündérkorát, domború hangokban tükrözött másik arcát a világ, szelídek a tagadás ősemberi jussát, nagyon tiszták alázatát a gőgösek. Költészet hajnala, mindenséget ruháztató csodálkozás, kölyök-bolygók sivalkodása a végtelen langyos vizében, gyanútlan mosolyok dzsungelében tigris-lopódzás, koronás vadon lovagoló pucér angyalsereg, csigaházba bújt imát leső fiók-ördögök nesze Oboa-hang, Ábrákkal írja be a tavaszi eget. S boldog madárként dalol kiszikkadt tölgyek karjában rügyeket fényig ringató gyöngédséggel a képzelet. Füvek a föld alatt összenéznek, s láthatóan bólintanak. Testvérük üzen az Ige, a feltámadás még el nem mozdított köve alól szivárgó lázadás, néma menny könnyétől duzzadó patak, kisgyerek éneke, oboa-hang. i Árkádia körül Julow Viktor tanulmánykötete „... Az ember sok minden elől szívesen és nem ok nélkül húzódik vissza, amit mások az ő kötelességének mondanak. Egy kötelességünk azonban eltagadhatatlan: tovább adni azt, amit szerencsésebb helyheztelésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan feladatnak, a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erőt. Egyik kezével minden jóravaló ember valaki másét fogja a múltban, s érzi benne a biztatást; a másik kezét pedig kinyújtja, s várja, hogy általa a lánc tovább folytatódjék. Belefogózni a múltba, de zsebre dugni a másik kezünket, azt jelentené, hogy cserben hagytuk elődeinket, megcsaltuk a holtak reménységeit. Nekem ez régi érzésem, s talán nem is csináltam volna soha semmit, ha a néhaiakra nem gondolnék.” (Horváth János levele Szekfü Gyulához, részlet, közl., VI. Világosság, 1976. február.) A költészet napjára szánt összeállítás alábbi cikke áttételesen kötődik a költészethez. Tanulmánykötetről szól, s az ünnepi szabálytalanság mentegetésére mégsincs szükség. Julow Viktor filológiai és stíluselemzései olyan izzó szenvedéllyel íródtak, s a költészet iránti olyan alázatos hűséggel, hogy a figyelmes olvasó érdeklődése inkább a művek felpattintott zárai mögött rejtőző titkok felé fordul, s csak a káprázatból ocsúdva eszmél rá, hogy a titok fellebbentője nem költő, hanem a költészet szolgálatában álló kritikus. A kötet a magyar reneszánsz és a felvilágosodás három nagy költőjéről írt tanulmányokat tartalmazza. Balassi, Csokonai és Fazekas költészete áll a középpontban, de két nélkülözhetetlen áttekintést olvashatunk a debreceni felvilágosodás és késő felvilágosodás problémáiról is. Balassi Katonaéneke kerül először aranykés alá, s tárulnak fel rejtett kincsei, válik áttetszővé a versépítkezés szabálya, a Margaréta szerkezetét felbontó manierista dekomponáló hatás elemzése követi ezt, majd egy rossz Balassi-film metsző logikájú kritikája, valamint a Balassi-strófa ritmikájának és eredetének kérdéseiről szóló tanulmány. A debreceni felvilágosodás kor- és eszmetörténeti bevezetője után Csokonairól szóló művek és tanulmányok vitáját olvashatjuk, illetve egy dolgozat Csokonai stílusszintéziséhez szolgáltat újabb ismereteket. A tavaly megjelent Csokonaikönyv (J. V. Csokonai Vitéz Mihály, Gondolat, 1975.) méltatói közül néhányan Pope Fürtrablásának ismeretlen magyar fordításáról szóló tanulmányt hiányolták, most ezt is olvashatjuk e kötetben. A Fazekas Mihály emlékének szánt írást (a Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium évkönyvében jelent meg először) a Miért szép? sorozatból már ismert Nyári esti dal-t a Lúdas Matyi évezredei című tanulmány folytatja, majd a Magyar Füvészkönyv műhelyében folyó „kővágással vetekedő” munkát ismerteti meg velünk a szerző. A debreceni késői felvilágosodásról szóló tanulmány zárja a kötetet. „KÜNN HARCIZAJ, BENN VÉGRE CSEND" A Horváth János leveléből vett részlet került mottóul az élre, hogy a szabálytalan költészetnapi ismertetés szubjektív hangját igazolandó, mentegetőzés helyett indokolja azt. A Katonaénekről olvasva ugyanis emlékeznem kell arra a kollégiumi estére, amikor kézzel írt lapokat hajtogatva Julow tanár úrtól először hallottam a csodás toborzó rejtett titkairól. Eszembe jutott ez már azóta is többször, amikor hátrányos helyzetű középiskolásokat korrepetáltam. S ha most boldog is vagyok, hogy nem kell tovább a tétován ingó emlékezetből keresni a bizonyítékokat a magyar reneszánsz e mesterremekének hitelesítéséhez, a szomorúság is nyugtalanít. Milyen nagyvonalúan halászgattam eddig Balassi gazdag költői kincsesházában! (Azt a felém nyújtott kezet érezve és újra megragadva a Homérosz énekelte héphaisztoszi remek, Achhilleus pajzsának képe ötlik fel bennem.) Olyan ez a vers, mint egy madártávlatból készített színes film, a lóháton száguldó Balassi horizontján megjelenő élet lényeges jegyeivel. Az áldozatvállalás pár szavas himnusza magasan szárnyaltatja a költőt, s nyújt katarzisélményt az olvasónak. Julow Viktor izgalmas elemzése után a verses látvány tovább alakul. Bonyolult fegyelemnek szigorú verskatedrális építésének vagyunk tanúi. Bámulatos tudatosság és elvont erkölcsi bizonyosság találkozik felmérhetetlen költői erővel. S mindezen áttűnik a pogányság ellen küzdő humanista ember fölénye, s az európai sorsparancs őskeresztény szimbóluma. (A vers mező és szép szavaiból rajzolt fel.) A végvári egyszerű harcosok számára is tökéletesen érthető vers azonos a letisztult tökéletes remekművével. Ezért sajnálatos, hogy a költő életélményeit felhasználva olyan film készült Balassiról (Garai Gábor és Banovich Tamás: Szép magyar komédia), amelyről Julow Viktornak csak ez lehetett a véleménye: „... dezilluzionáljunk, ha erre a tények ereje kényszerít, de alaptalanul tenni ezt annyi, mint hűtlenül sáfárkodni a felbecsülhetetlen erkölcsi tőkével, a nemzeti hagyománnyal.” „HOVÁ ÜTŐDÖN! HABOKBA A nemzeti hagyománnyal hűtlenül sáfárkodók nemigen vethetik a szerző szemére, hogy ő meg a másik végletbe esik. Csokonairól szóló tanulmányai — a debreceni felvilágosodásról készült irányt szabó írása — olvasása közben hamar kiderül, mennyire ragaszkodik a tisztánlátáshoz. A tények igazságának híve, vitatkozó stílusa szerény, de határozott. Pedig Árkádia-ügyben erős a kísértés. Kazinczy óta eleven ez a per, s Debrecenben sok törleszteni való adósságunk van. (A szapora példálózók többsége itt sem jut tovább, minthogy Csokonaira hivatkozik, ám sorsát annál kevesebben vállalták, s költészetét is többnyire középszerű utánzók „sorsosítják”.) Juhász Gézával Csokonai világnézetéről polemizál Julow. Szerinte 1795 után Csokonai világnézete torzulást szenved. A jakobinizmusból fokozatosan kiábrándul a költő, a magyar köztársasági mozgalom is összeomlik, s egyéni, költői élete is a tragédia felé tart, amit bizonyossá tesz a kicsapatással haláláig hurcolt egzisztenciális kilátástalanság. Közönség nélkül, nemesi udvarokban lantol, s felerősödnek francia- és forradalomellenes érzései, gondolatai. Rettentette a humanistát a forradalom véres lehetősége is, de kétségtelen, hogy az eszmei bizonytalanság nemcsak ebből a forrásból nőtt meg életművében. Sinkó Ervin 1795 után teljes művészi hanyatlást is lát Csokonainál. Julow megkérdőjelezi ezt. Csokonai formaszintézise két évszázad stílusfejlődését öleli egybe, roppant változatos formai megoldásait ellentmondásos és sokrétű világnézet alakította. De retrográd szellemiségű költeményeiben is gyakran teljes nagyságában tündököl a lángész és az elveszett ember őszinte erőfeszítése. Idecseng a tavaly megjelent, már idézett Csokonai-könyv néhány záró sora is, a tanulmánykötet Talányos Csokonai — tragikus Csokonai című dolgozatának végső megállapításai szinte azonos gondolatokat hordoznak. KŐTÁBLÁK ÜZENETE Aligha van olvasó, aki csak véletlenül is kézbe véve az Árkádia körült, s a Lúdas Matyi évezredeit üti fel, le tudná tenni, amíg csak végére nem ér. Az égetetlen ékírásos agyagtáblák feltárói bizonyosan sok mindenre gondoltak az óasszír leletre bukkanva, csak arra nem, hogy a megfejtett szövegek közt a magyar irodalomtörténet szempontjából fontos is előkerül. A nippuri szegény ember meséje nagyon hasonlít a Lúdas Matyi történetére. Julow Viktor bejárja a mese vándorútján a fél világot. Az ősi asszír szövegektől a Lúdas Matyiig. Lélegzet-visszafojtva követjük. Dankó István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. ÁPRILIS 11.