Hajdú-Bihari Napló, 1976. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-21 / 276. szám
rj*2j2j[^Q| FONTOS EZ? „Miért kérdi mindig? Fontos ez?” — A kérdésre adott viszontkérdés kertelés nélkül, egyenesen hangzott el. Egy fiatal brigádtag fogalmazta meg. (Félreértés ne essék, ma is becsülöm érte. Valóban érdemes megbeszélni, miért fontos ez.) A helyszín egy szocialista brigád rögtönzött gyűlése volt, megismételt kérdésem pedig így hangzott: „Mitől szocialista?” Valóban, mitől? Hiszen beszélgetésünk során annyi mindenről szó esett már: munkáról — társadalmiról is —, naplóról, tanulásról, szórakozásról, az életnek az üzem kerítésén túli mozzanatairól. Mi kell még? Talán viselhet az ember valamilyen jelvényt a bőre alatt? Láthatatlan, mégis felismerhető jelez a homlokán? Miért fontos ez? Hirtelen csak szóvirágok jutnak eszembe a hármas jelszóról, de nem mondom ki őket. A kérdező tárgyilagos választ vár, nem kinyilatkoztatást Az az érzésem, hogy anyanyelvünkhöz egyformán kötődünk. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát hívom tehát segítségül. Mit mondhat a szocialista fogalomról? Számos meghatározást találok, példa is van elegendő. De most és itt megfelel, ha csak a személyi vonatkozásúakat idézem. Az egyik főnévi értelmű: „A szocializmus eszméjének híve, támogatója, ennek elveit valló személy." A másik melléknévi: „A szocializmus eszmei alapján álló, érte küzdő (személy).” Vagy személyek csoportja — ezt már csak én teszem hozzá, illetéktelenül, de nemigen önkényesen. Hallom az ellenvéleményt, nem volt valami nagy szükség ezekre az idézetekre, különösen akkor nem, ha ugyanazt mondja mind a kettő, majdnem ugyanazokkal a szavakkal. Köszönik szépen, követelményekkel eddig is el voltak látva, azok is elegendőek. Nem kell a szomszéd brosúráját kölcsönkérni, amíg itt van a brigádmozgalomé, s benne az alapvető jelszó, a saját követelményrendszer, a zsinórmérték a munkával, a tanulással, az élet minőségével kapcsolatban. Hagyom, hadd vitatkozzanak egymással a gondolatok, az igények, a követelmények. Vagy talán nem is vitatkoznak. Inkább kibővítik, kiegészítik, gazdagítják egymást. Egyik a másikának felelgetve is megerősíti — most már kérdőjel nélkül —, hogy fontos ez, valóban fontos. Közeledik az év vége. Hamarosan eljön a számadás ideje, többek között a szocialista brigádokról is ki kell állítani az év végi bizonyítványt. El kell bírálni munkájukat, tanulásukat, egész létüket és tevékenységüket. Nagy-nagy felelősséggel jár kimondani a döntő szót, összevetve a teljesítményt a kívánalommal, megkülönböztetve a látszattól. Néha a nehéznél is nehezebb helyes képet adni a brigádról, egyes tagjairól. A követelmények nagy része nem mérhető kilóval, méterrel, órával, sőt egyik sem mérhető csupán azzal. A szorgalmas munka például jellemezheti a valóban szocialista tartású embert, de azt is, akit csak a végtelen anyagiasság, kapzsiság vezet. Sőt végletes esetben — erre is volt már példa — akár a bűnözőt is, aki a jó munka mítoszát teremti maga körül, s a „Miénk a gyár” jelszót úgy értelmezi, hogy a gyár egy részét haza is viszi. S ha kiderülnek üzelmei, utólag kell visszavonni tőle a szocialista címet, akitüntetést. Nem könnyű bevallani, hogy akit eddig szocialistának tartottunk, az még az átlagember erkölcsi színvonalát sem üti meg, s nemcsak a szocializmusban, hanem talán a kapitalizmusban is börtönbe kéne zárni. Épp így nem (vagy nem mindig egyértelmű a tanulási, művelődési követelmények teljesítése és ezek megítélése. A tanulás tudatalakító hatását senki sem vonhatja kétségbe, de ez a hatás nem mindig jelentkezik párhuzamosan a tanulással. Nem is jelentkezhet. Megint néhány végletes példát említek. Néhány évvel ezelőtt több iskolában kísérletképp bevezették a „Világnézetünk alapjai” elnevezésű tantárgyat. Azóta sok mindenben csiszolódtak, formálódtak az ilyen foglalkozások, de kezdetben a diáknyelv így rögzítette a leglényegesebb tennivalót: „Megtanulom a világnézetemet”. Az egyetemeken államvizsgatárgyként tanulják a marxizmust. Köztük a piaristák is. De ettől aligha válnak marxistákká, tulajdonképpen nem is várja el tőlük senki. Vagy egy távolabbi példa. Negyed évszázaddal ezelőtt a kínai szocialista forradalom nyomán kisajátították a nagybirtokot, a tőkét. És a megdöntött uralkodó osztályok tagjait gyakran arra ítélték, hogy ideológiai munkákat tanulmányozzanak. Megint csak kétséges, hogy átnevelődtek-e tőlük. A példákból valószínűleg elég. Kiviláglik belőlük, hogy a tanulás és a világnézet nem feltétlenül esik egybe, még akkor sem, ha az ügyhöz méltó nagy jelentőséget tulajdonítunk a világnézet formálásának, s ennek egyik módját a tanulásban jelöljük meg. Lehet, a tanulás — a vállaltak többségükben ilyenek — hasznos, fontos, praktikus, hiánypótló. De lehet olyan is, hogy vállalok már valamit, mert addig nem megy le a nyakamról a brigádvezető. Lehet tanulni a kultúra felhalmozott értékeiből. De lehet mozit, színházat, múzeumot úgy is vállalni, hogy vállalás nélkül is könnyű teljesíteni. Bele lehet kerülni az ismeretlen vonzásába, s felvállalni képzőművészeti, zenei események látogatását. De azt is lehet, hogy csak a brigádnaplót nyújtjuk be a rendezvényen, s valamiféle igazolást kérünk. Ennek a másik oldala természetesen az, hogy szabad nem érdeklődni ezen művészeti ágak iránt, és szabad őszintén megmondani, hogy bennünket jobban vonz a kiskertművelés, a természetjárás, a motorozás, autózás. Eléggé sajnálatos, ha ezeket az ambíciókat nem mindenütt tekintik szocialista emberekhez méltónak, s nem irányítják az érdeklődést biológiai, földrajzi, történelmi ismeretek felé. Pedig talán éppen ezáltal fejlődne ki, válna tudatossá a szűkebb és tágabb haza szeretetének ösztönös érzése. Talán már nem is kell kérdezni, hogy miért fontos ez. De beszéljünk a harmadik követelményről is, amelyet maximális szűkszavúsággal így fogalmaznak meg: szocialista módon élni. A megítélés sokféle lehet. Ha valaki úgy megkíméli lakása egy részét, hogy még ünnepnap sem teszi be oda a lábát, más-más megítélés szerint lehet puritán, vendégszerető, de — ami valószínűbb — lehet olyan ember is, aki még nem tanult meg élni a gazdagabban jelentkező anyagi javakkal. Aki a hét végén ki se mozdul a kiskertből, az lehet szorgalmas, értékes ember, aki értelmes kikapcsolódást keres az egész heti munka után. De lehet a végletekig számító, aki csak ezer és tízezer forintokban, várható terméseredményekben tud gondolkozni. Van, aki a munkahelyen — legalább szavakban — messzemenően tiszteli a nők egyenjogúságát. Otthon már nem, amikor segíteni kéne a feleségnek a háztartási munkában, vagy éppen ösztönözni a tanulásra, az életben való előrelépésre. Sőt már a villamoson, az autóbuszon megszűnik a másik nem tisztelete. Az ilyen, ha némi öniróniája is van, odahaza el szokta mondani, ma olyan kevesen voltak az autóbuszon, hogy még a nőknek is jutott ülőhely. Szóval az élet szocialista vagy nem szocialista vonásai vagy belekerülnek a brigádnaplóba, vagy nem. S ha belekerülnek, vagy tükrözik a való helyzetet, vagy nem. Megítélés dolga. Nagy-nagy felelősség hárul azokra, akiknek meg kell ítélniük társaikat. Hogy ítéljenek? Lehetőleg úgy, hogy ne kényszerüljenek az elismerések visszavonására. Kovácsvölgyi Sándor iS hét PORTRtJn Hobbija a rádiózás Azok közé tartozik, akik a háttérben végzik hasznos munkájukat. Ma már egyre kevesebbet ül le az adó-vevők mellé, ám aki ismeri a Magyar Honvédelmi Szövetség püspökladányi rádiósklubja titkárának, Korpánál Jánosnak a tevékenységét, tudja, hogy nélküle nem beszélhetnénk ladányi rádiózásról. Ladányi rádiózása talán egy kissé fellengzősen cseng a kijelentés azok fülében, akik nem ismerik a legutóbbi évek eseményeit. Mert néhány évvel ezelőtt még valóban gyerekcipőben járt a községben az amatőrködés. Néhány esztendeje még a fennmaradás volt a fő kérdés. Ma már elismerésre méltó teljesítményről adhatnak számot a klubtagok. Ha visszapillantunk az eltelt évekre, egyetlen hetet sem említhetünk úgy, hogy ne szólnánk Korponai Lajosról. Magáról csak annyit tart fontosnak elmondani, hogy 1931-ben született, egy fia és egy lánya van. A MÁV-nál segédvezénylő, a vonatkísérőket osztja be szolgálatra. A kérdésre, hogy mikor kezdett érdeklődni a rádiózás iránt, azt válaszolja, hogy az ötvenes évek elején, a határőrségtől való leszerelése után. Először a debreceni rádiósklub tagja lett, majd a püspökladányi járási kultúrházban foglalkozott az érdeklődőkkel. Akkor több távírász kikerült a keze alól. A szakkörök munkája egészen a hatvanas évek végéig hullámzó volt. Hol sikerek, hol kudarcok kísérték a ladányi rádiósok tevékenységét. 1968 volt a fordulat éve, amikor újult erővel kezdtek a rádiós szakkörök megalakításához. A szervezésben ekkor is Korponai János járt az élen. — Hogyan csináltam? — kérdez vissza. — Sokat töprengtem rajta, miként lehetne fölkelteni a fiatalok érdeklődését a rádiózás iránt A legtöbb problémát az okozta, hogy az ifjabb nemzedékeket nem ismertem eléggé. Hogy legyen valamilyen támpontom, a községi könyvtárba mentem el. Kiírtam azok nevét, akik a legtöbb elektrotechnikai szakkönyvet kölcsönözték ki. Valamennyiüknek meghívót küldtem. A módszer hasznosnak bizonyult, bár sokat kellett még dolgozni addig, míg a legtehetségesebbek megszerették a technikai eszközöket, míg a legérdeklődőbbek ráéreztek a „morze-zene” szépségeire. Ma már nem két-három olyan ember van Püspökladányban, akinek szenvedélye a rádiózás. — Kiből lesz jó rádiós? — kérdeztem a klubtitkárt. — A legfontosabb a technikai érdeklődés meg a szorgalom, hiszen bőven akad tanulnivaló. A felkészítés egyszerűbb szerkezetű készülékek építésével kezdődik, majd morze-tanfolyamon kell részt venni. Ezután tesznek vizsgát az amatőr jelöltek. Az elért eredményekről minden szónál többet mondanak azok a diplomák, amelyek a klubszobák falain függenek. Ezeket egy-egy versenyen a kijelölt állomásokkal való, előírt számú összeköttetésért adják. Az emléklapok tanúsága szerint a hazaiakon túl csehszlovákiai és romániai sikereket is elkönyvelhetnek maguknak a ladányiak. A diplomák bizonyítják, hogy a megerősödőben levő rádióklub jó úton halad. Korponai János gondterhelten simítja hátra őszülő haját, mikor az utánpótlás kérdése kerül szóba. Ez a legnagyobb probléma. Az utóbbi tíz évben nemigen volt gond a rádiósok minőségi felkészítésével, ám az elmúlt két esztendőben csak három-négy embert küldtek minősítő vizsgára. Ez arra figyelmeztet, hogy a jövőben jobban oda kell figyelni a fiatalok nevelésére. Igaz, a klubtagok különösebb figyelmeztetés nélkül is tudják a feladatukat. Sőt már az első lépéseket is megtették: fölvették a kapcsolatot az úttörőházzal. Az idei őszön így kezdhette meg a munkát az úttörő rádiós szakkör majd húsz tagja Szabó László, a rádióssport területén kiemelkedő eredményt elért amatőr vezetésével. Az MHSZ biztosítja a technikai feltételeket, és kijelöli az oktatókat, a KISZ- bizottság pedig anyagilag támogatja a szakkört. A rádiósklub titkára végre szeretné elmondani, hogy 25 év munkája nem volt hiábavaló. Éppen ezért Korponai János legfőbb kívánsága, hogy megoldódjon az utánpótlás gondja, ne legyen ez a folyamatos munka akadálya. A fiatalokkal való kiegészülés bizonyára még kellemesebbé teszi a heti kétszeri összejöveteleket, s a jövőben a különböző rádióállomásokkal való összeköttetések száma is növekszik majd. D. L. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. NOVEMBER 21.