Hajdú-Bihari Napló, 1976. november (33. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-21 / 276. szám

rj*2j2j[^Q| FONTOS EZ? „Miért kérdi mindig? Fontos ez?” — A kérdésre adott viszontkér­dés kertelés nélkül, egyenesen hangzott el. Egy fiatal brigádtag fo­galmazta meg. (Félreértés ne essék, ma is becsülöm érte. Valóban érdemes megbeszélni, miért fontos ez.) A helyszín egy szocialista brigád rögtönzött gyűlése volt, megis­mételt kérdésem pedig így hangzott: „Mitől szocialista?” Valóban, mitől? Hiszen beszélgetésünk során annyi mindenről szó esett már: munkáról — társadalmiról is —, naplóról, tanulásról, szó­rakozásról, az életnek az üzem kerítésén túli mozzanatairól. Mi kell még? Talán viselhet az ember valamilyen jelvényt a bőre alatt? Lát­hatatlan, mégis felismerhető jelez a homlokán? Miért fontos ez? Hirtelen csak szóvirágok jutnak eszembe a hármas jelszóról, de nem mondom ki őket. A kérdező tárgyilagos választ vár, nem ki­nyilatkoztatást Az az érzésem, hogy anyanyelvünkhöz egyformán kötődünk. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát hívom tehát segítségül. Mit mondhat a szocialista fogalomról? Számos meghatározást találok, példa is van elegendő. De most és itt megfelel, ha csak a személyi vonatkozásúakat idézem. Az egyik főnévi értelmű: „A szocializmus eszméjének híve, támogatója, ennek elveit valló személy." A másik melléknévi: „A szocializmus eszmei alapján álló, érte küzdő (sze­mély).” Vagy személyek csoportja — ezt már csak én teszem hozzá, illetéktelenül, de nemigen önkényesen. Hallom az ellenvéleményt, nem volt valami nagy szükség ezekre az idézetekre, különösen akkor nem, ha ugyanazt mondja mind a kettő, majdnem ugyanazokkal a szavakkal. Köszönik szépen, köve­telményekkel eddig is el voltak látva, azok is elegendőek. Nem kell a szomszéd brosúráját kölcsönkérni, amíg itt van a brigádmozga­lomé, s benne az alapvető jelszó, a saját követelményrendszer, a zsi­nórmérték a munkával, a tanulással, az élet minőségével kapcso­latban. Hagyom, hadd vitatkozzanak egymással a gondolatok, az igények, a követelmények. Vagy talán nem is vitatkoznak. Inkább kibővítik, kiegészítik, gazdagítják egymást. Egyik a másikának felelgetve is megerősíti — most már kérdőjel nélkül —, hogy fontos ez, valóban fontos. Közeledik az év vége. Hamarosan eljön a számadás ideje, többek között a szocialista brigádokról is ki kell állítani az év végi bizo­nyítványt. El kell bírálni munkájukat, tanulásukat, egész létüket és tevékenységüket. Nagy-nagy felelősséggel jár kimondani a döntő szót, összevetve a teljesítményt a kívánalommal, megkülönböztetve a látszattól. Néha a nehéznél is nehezebb helyes képet adni a brigádról, egyes tagjairól. A követelmények nagy része nem mérhető kilóval, méter­rel, órával, sőt egyik sem mérhető csupán azzal. A szorgalmas mun­ka például jellemezheti a valóban szocialista tartású embert, de azt is, akit csak a végtelen anyagiasság, kapzsiság vezet. Sőt végle­tes esetben — erre is volt már példa — akár a bűnözőt is, aki a jó munka mítoszát teremti maga körül, s a „Miénk a gyár” jelszót úgy értelmezi, hogy a gyár egy részét haza is viszi. S ha kiderülnek üzelmei, utólag kell visszavonni tőle a szocialista címet, a­­kitünte­tést. Nem könnyű bevallani, hogy akit eddig szocialistának tartot­tunk, az még az átlagember erkölcsi színvonalát sem üti meg, s nem­csak a szocializmusban, hanem talán a kapitalizmusban is börtönbe kéne zárni. Épp így nem (vagy nem mindig­ egyértelmű a tanulási, művelő­dési követelmények teljesítése és ezek megítélése. A tanulás tudat­alakító hatását senki sem vonhatja kétségbe, de ez a hatás nem mindig jelentkezik párhuzamosan a tanulással. Nem is jelentkezhet. Megint néhány végletes példát említek. Néhány évvel ezelőtt több iskolában kísérletképp bevezették a „Világnézetünk alapjai” elne­vezésű tantárgyat. Azóta sok mindenben csiszolódtak, formálódtak az ilyen foglalkozások, de kezdetben a diáknyelv így rögzítette a leg­lényegesebb tennivalót: „Megtanulom a világnézetemet”. Az egye­temeken államvizsgatárgyként tanulják a marxizmust. Köztük a piaristák is. De ettől aligha válnak marxistákká, tulajdonképpen nem is várja el tőlük senki. Vagy egy távolabbi példa. Negyed év­századdal ezelőtt a kínai szocialista forradalom nyomán kisajátí­tották a nagybirtokot, a tőkét. És a megdöntött uralkodó osztályok tagjait gyakran arra ítélték, hogy ideológiai munkákat tanulmá­nyozzanak. Megint csak kétséges, hogy átnevelődtek-e tőlük. A pél­dákból valószínűleg elég. Kiviláglik belőlük, hogy a tanulás és a világnézet nem feltétlenül esik egybe, még akkor sem, ha az ügy­höz méltó nagy jelentőséget tulajdonítunk a világnézet formálásá­nak, s ennek egyik módját a tanulásban jelöljük meg. Lehet, a tanulás — a vállaltak többségükben ilyenek — hasznos, fontos, praktikus, hiánypótló. De lehet olyan is, hogy vállalok már valamit, mert addig nem megy le a nyakamról a brigádvezető. Lehet tanulni a kultúra felhalmozott értékeiből. De lehet mozit, színházat, múzeumot úgy is vállalni, hogy vállalás nélkül is könnyű teljesíteni. Bele lehet kerülni az ismeretlen vonzásába, s felvállalni képzőmű­vészeti, zenei események látogatását. De azt is lehet, hogy csak a brigádnaplót nyújtjuk be a rendezvényen, s valamiféle igazolást ké­rünk. Ennek a másik oldala természetesen az, hogy szabad nem ér­deklődni ezen művészeti ágak iránt, és szabad őszintén megmon­dani, hogy bennünket jobban vonz a kiskertművelés, a természet­­járás, a motorozás, autózás. Eléggé sajnálatos, ha ezeket az ambíció­kat nem mindenütt tekintik szocialista emberekhez méltónak, s nem irányítják az érdeklődést biológiai, földrajzi, történelmi ismeretek felé. Pedig talán éppen ezáltal fejlődne ki, válna tudatossá a szű­­kebb és tágabb haza szeretetének ösztönös érzése. Talán már nem is kell kérdezni, hogy miért fontos ez. De beszéljünk a harmadik követelményről is, amelyet maximális szűkszavúsággal így fogalmaznak meg: szocialista módon élni. A megítélés sokféle lehet. Ha valaki úgy megkíméli lakása egy ré­szét, hogy még ünnepnap sem teszi be oda a lábát, más-más meg­ítélés szerint lehet puritán, vendégszerető, de — ami valószínűbb — lehet olyan ember is, aki még nem tanult meg élni a gazdagabban jelentkező anyagi javakkal. Aki a hét végén ki se mozdul a kiskert­ből, az lehet szorgalmas, értékes ember, aki értelmes kikapcsolódást keres az egész heti munka után. De lehet a végletekig számító, aki csak ezer és tízezer forintokban, várható terméseredményekben tud gondolkozni. Van, aki a munkahelyen — legalább szavakban — messzemenően tiszteli a nők egyenjogúságát. Otthon már nem, amikor segíteni kéne a feleségnek a háztartási munkában, vagy éppen ösztönözni a ta­nulásra, az életben való előrelépésre. Sőt már a villamoson, az autó­buszon megszűnik a másik nem tisztelete. Az ilyen, ha némi ön­iróniája is van, odahaza el szokta mondani, ma olyan kevesen voltak az autóbuszon, hogy még a nőknek is jutott ülőhely. Szóval az élet szocialista vagy nem szocialista vonásai vagy be­lekerülnek a brigádnaplóba, vagy nem. S ha belekerülnek, vagy tük­rözik a való helyzetet, vagy nem. Megítélés dolga. Nagy-nagy felelősség hárul azokra, akiknek meg kell ítélniük tár­saikat. Hogy ítéljenek? Lehetőleg úgy, hogy ne kényszerüljenek az elis­merések visszavonására. Kovácsvölgyi Sándor iS hét PORTRtJn Hobbija a rádiózás Azok közé tartozik, akik a hát­térben végzik hasznos munkáju­kat. Ma már egyre kevesebbet ül le az adó-vevők mellé, ám aki isme­ri a Magyar Honvédelmi Szövetség püspökladányi rádiósklubja titká­rának, Korpánál Jánosnak a tevé­kenységét, tudja, hogy nélküle nem beszélhetnénk ladányi rádiózásról. Ladányi rádiózás­a talán egy kissé fellengzősen cseng a kijelen­tés azok fülében, akik nem isme­rik a legutóbbi évek eseményeit. Mert­ néhány évvel ezelőtt még va­lóban gyerekcipőben járt a község­ben az amatőrködés. Néhány esz­tendeje még a fennmaradás volt a fő kérdés. Ma már elismerésre mél­tó teljesítményről adhatnak számot a klubtagok. Ha visszapillantunk az eltelt évekre, egyetlen hetet sem említhetünk úgy, hogy ne szólnánk Korponai Lajosról. Magáról csak annyit tart fontos­nak elmondani, hogy 1931-ben szü­letett, egy fia és egy lánya van. A MÁV-nál segédvezénylő, a vonat­kísérőket osztja be szolgálatra. A kérdésre, hogy mikor kezdett ér­deklődni a rádiózás iránt, azt vála­szolja, hogy az ötvenes évek ele­jén, a határőrségtől való leszerelése után. Először a debreceni rádiós­klub tagja lett, majd a püspökladá­nyi járási kultúrházban foglalko­zott az érdeklődőkkel. Akkor több távírász kikerült a keze alól. A szakkörök munkája egészen a hatvanas évek végéig hullámzó volt. Hol sikerek, hol kudarcok kí­sérték a ladányi rádiósok tevékeny­ségét. 1968 volt a fordulat éve, ami­kor újult erővel kezdtek a rádiós szakkörök megalakításához. A szer­vezésben ekkor is Korponai János járt az élen. — Hogyan csináltam? — kérdez vissza. — Sokat töprengtem rajta, miként lehetne fölkelteni a fiatalok érdeklődését a rádiózás iránt A legtöbb problémát az okozta, hogy az ifjabb nemzedékeket nem is­mertem eléggé. Hogy legyen vala­milyen támpontom, a községi könyvtárba mentem el. Kiírtam azok nevét, akik a legtöbb elektro­technikai szakkönyvet kölcsönöz­ték ki. Valamennyiüknek meghívót küldtem. A módszer hasznosnak bizonyult, bár sokat kellett még dolgozni ad­dig, míg a legtehetségesebbek meg­szerették a technikai eszközöket, míg a legérdeklődőbbek ráéreztek a „morze-zene” szépségeire. Ma már nem két-három olyan ember van Püspökladányban, akinek szen­vedélye a rádiózás. — Kiből lesz jó rádiós? — kér­deztem a klubtitkárt. — A legfontosabb a technikai érdeklődés meg a szorgalom, hiszen bőven akad tanulnivaló. A felké­szítés egyszerűbb szerkezetű készü­lékek építésével kezdődik, majd morze-tanfolyamon kell részt venni. Ezután tesznek vizsgát az amatőr jelöltek. Az elért eredményekről minden szónál többet mondanak azok a diplomák, amelyek a klubszobák falain függenek. Ezeket egy-egy versenyen a kijelölt állomásokkal való, előírt számú összeköttetésért adják. Az emléklapok tanúsága szerint a hazaiakon túl csehszlová­kiai és romániai sikereket is el­könyvelhetnek maguknak a ladá­­nyiak. A diplomák bizonyítják, hogy a megerősödőben levő rádió­klub jó úton halad. Korponai János gondterhelten simítja hátra őszülő haját, mikor az utánpótlás kérdése kerül szóba. Ez a legnagyobb probléma. Az utóbbi tíz évben nemigen volt gond a rádiósok minőségi felkészítésé­vel, ám az elmúlt két esztendőben csak három-négy embert küldtek minősítő vizsgára. Ez arra figyel­meztet, hogy a jövőben jobban oda kell figyelni a fiatalok nevelésére. Igaz, a klubtagok különösebb fi­gyelmeztetés nélkül is tudják a feladatukat. Sőt már az első lépé­seket is megtették: fölvették a kap­csolatot az úttörőházzal. Az idei őszön így kezdhette meg a munkát az úttörő rádiós szakkör majd húsz tagja Szabó László, a rádióssport területén kiemelkedő eredményt el­ért amatőr vezetésével. Az MHSZ biztosítja a technikai feltételeket, és kijelöli az oktatókat, a KISZ- bizottság pedig anyagilag támogat­ja a szakkört. A rádiósklub titkára végre sze­retné elmondani, hogy 25 év mun­kája nem volt hiábavaló. Éppen ezért Korponai János legfőbb kí­vánsága, hogy megoldódjon az utánpótlás gondja, ne legyen ez a folyamatos munka akadálya. A fiatalokkal való kiegészülés bizo­nyára még kellemesebbé teszi a heti kétszeri összejöveteleket, s a jövőben a különböző rádióállomá­sokkal való összeköttetések száma is növekszik majd. D. L. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. NOVEMBER 21.

Next