Hajdú-Bihari Napló, 1978. november (35. évfolyam, 259-283. szám)

1978-11-15 / 269. szám

Az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság állami Akadémiai Férfikarának hangversenye Az Országos Filharmónia és a Hazafias Népfront ren­dezésében november 10-én Debrecenben, a zeneművé­szeti főiskola hangverseny­­termében mutatkozott be az Észt Szocialista Szovjet Köz­társaság Állami Akadémiai Férfikara. Az együttest világhírneve messze megelőzte, s a kórus­muzsika területén igazán el­kényeztetett debreceni közön­ség is fokozott érdeklődéssel várta a hangversenyt. S akik olyan szerencsések voltak, hogy be is juthattak a kon­certterembe, sokáig emléke­zetes, nagyszerű zenei él­ményben részesültek. Az együttes egyedül csakis reá jellemző különleges hang­zásminősége mögött két té­nyező húzódik meg: az észa­ki népek sajátos hangképzé­se, és a már 1869 óta rend­szeres, tízezreket mozgósító nagyszabású észtországi kó­rusversenyek, illetve -talál­kozók tömegháttere. (1960-ban Tallinnban például 35 000 kó­rustag énekelt.) Előbbi a skandináv gyökerű, tiszta vo­­nalrajzú tenorképzés és az erősen szláv hatású basszus intonáció ötvözete. E kétfé­le hangzáskultúra közös vo­nása a hang intenzitásának végsőkig történő kimunkálá­sa, a teljes dinamikai skála egyenletes és maximális bir­toklása. Az utóbbi, az észt kó­ruskultúra tömegei pedig biz­tosítják azt az alapot, mely kiváló énekkarok sokaságá­ból kiemelhet különleges ze­nei-technikai feladatok mara­déktalan megoldására is ké­pes énekeseket. De énekkar szervezéséhez és művészi irányításához mindezek az adottságok csak a feltételeket teremtik meg. A kibontakozás lehetőségének kulcsa egy olyan rendkívüli képességű egyéniség, aki e feltételeket nagyszabású ze­nei látókörével, magasrendű szakmai felkészültségével hangzó zenei valósággá képes formálni. Ez a nagy tehetsé­gű, világhírneves muzsikus az együttes alapítója, Gustav Erneszaksz. Egyszemélyben karnagy és zeneszerző, me­nedzser és zeneíró, nemzet­közi fórumok tekintélyes és megbecsült tagja, a Szovjet­unió zenei életének egyik irá­nyítója. Betegsége miatt nem utazhatott együttesével, s a vezénylést, a hosszú koncert­turnék fáradalmait egymagá­ban már nem is vállalhatja. De személyiségének varázsa nemcsak elhangzott kompozí­cióiban volt jelen a koncer­ten — átütött a kórus min­den produkcióján. Az ének­kart két karnagy felváltva vezényelte: Ozsev Ója és Ku­no Areng. Mindketten kiváló muzsikusok, noha zenei köz­lendőjük a kórusnak is oly­kor gyökeresen más és más hangzáslehetőségét tárta elénk. Ozsev Ója inkább in­tellektuális típusú, rendkívül kulturált előadóművész, Kuno Areng szélsőségesebb, olykor­­ raffinált megoldásokkal ér­­ el elementális hatást. Mind­ketten szívesen nyúlnak a ro­mantikus előadóművészet ha­gyományaihoz, s ez legkevés­bé a program első részében hallott reneszánsz alkotások megszólaltatásánál volt sze­rencsés. (Palestrina egyik Be­nedicts tételében a transz­pozíció kényszere helyenként az eredeti hangzásképet is megváltoztatta.) De ebből a sorozatból is kiemelkedett Lassus Visszhang kórusának virtuóz előadása. Szinte lehe­tetlen minden előadott kar­mű kellő méltatása. Erne­szaksz Halászélet c. szvitjé­nek részlete remekbe sike­rült, csakúgy, mint Szaár Bölcsődala (ezt megismétel­tette a közönség). A koncert első részét Kodály: Karádi nóták ciklusa zárta. Noha észt nyelven énekelték, mégis olyan elementális erővel és megdöbbentő hitelességgel szólaltatták meg e remekmű­vet, amilyet hazai földön sem sokat ért meg e kompozíció. Azt hittük, a Kodály-mű előadásával érkezett el a kó­rus teljesítőképessége csú­csára — az igazi nagy él­mények pedig még ezután következtek. Orff: A hangok összecsengése és Sosztakovics Ballada című művei a XX. századi zenei nyelvezet tel­jes és biztonságos ismeretéből adtak ízelítőt, majd a mai észt zeneszerzők karműveiből Er­neszaksz: Falusi dalok című új kompozíciója, Vettik: A Hold és Tormisz: Litánia cí­mű műve hangzott el. • Kivált ez utóbbi leírhatatlan mély­ségű katertikus hatást tett — a közönség is megérezte, hogy rendkívüli pillanatok részese lehet. Novikov híres Estha­rangja és Zsajan: Az északi partvidék című műve zárta a hivatalos programot, de a kö­zönség nem érte be ennyivel. Kodály Esti dala és A ma­gyarokhoz kánonja a koncert méltó befejezése volt. Vendégeink fáradhatatlan­nak bizonyultak — teljesít­ményük a legmagasabb ren­dű zenei produktum. A kó­ruséneklés olyan magasis­koláját mutatták be, amelyre csak kiválasztottak képesek. Olyan előadói követelmények, mint a tiszta intonáció, ren­dezett ritmika, kiegyenlített, homogén hangzás az ő előadá­sukban fel sem vetődik prob­lémaként. Elképzelhetetlen az a rossz erőnlét, mely e kórus teljesítményét lényegesen csökkentené; tartalékai szin­te kimeríthetetlennek tűntek. Kiváló szólisták egész sora egészítette ki és tette változa­tosabbá a műsort. (Kulturált­ságukat már a nyitó Gabrieli motetta kisegyüttesben, a fa­voritkórusban csodálhattuk.) Az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság Állami Akadé­miai Férfikarának koncertje az évad kiemelkedő zenei ese­ménye volt Debrecenben. Kövics Zoltán Debreceni műgyűjtők és gyűjtemények Veszprémi Gyula otthonában Az ország más területeihez hasonlóan Debrecenben is so­kan foglalkoznak műgyűjtés­sel. Ezt a nemes szenvedélyt államunk is támogatja, nem­zeti érdek is, hiszen sok kallódó műkincsünk mene­­kedett meg így a pusztulás­tól. A fanatikus gyűjtők közül való Veszprémi Gyula is. Érettségije után becsüsi szak­vizsgát tett, s ettől az időtől kezdve — már foglalkozásá­ból kifolyólag is — figyelme mindinkább a régiségek felé fordult. Gyűjtésében ekkor még nem volt rendszer. Ké­sőbb a Szabó Szövetkezethez került, s mint a felvásárló­részleg vezetője ma is rend­szeresen járja az országot. Érdeklődése elsősorban a múlt századi ivópoharak, ónfedős kupák és a fajan­szok iránt fokozódott, de a mai, modern lakások adta le­hetőségekhez mérten festmé­nyeket is gyűjtött. Idők fo­lyamán sikerült olyan neves mesterek képeit is megvásá­rolnia vagy cserélnie, mint Glatz, Rudnay, Telepy, Holló László, Molnár C. Pál és má­sok, de gyűjteményének zö­mét mégis a poharak, illetve öntetős kupák alkotják. A gyűjtés évek folyamán szen­vedéllyé válhat s már nem­csak a műbarát szórakozását elégítik ki. Az első tárgyat tíz évvel ezelőtt szerezte, egy „Ferencz Jóska” arcképével díszített ivóedényt. A gyűj­teménybe mind több értékes darab került, főleg színekbe pompázó uránzöld és kobalt­kék poharak (egyik sem fú­vott üveg), múlt századi biedermeier „überfangglas”: több rétegű zománccal fedett egyedi darabok. Találunk vir­cinjében olyan családi erek­lyéket, amelynek minden egyes szeletébe belevésték a gyermekek születési idejét. Az önfedelű kupák egyik ér­dekes darabja az első világ­háborúból való, a szerencsés visszatérés emlékére készült. Az S. M. Torp. G 194. sz. torpedónaszád legénysége csináltatta hős kapitányuk emlékére, akinek még a fény­képét is megtaláljuk a fedél alsó részén, míg az oldalakon a legénység és a tisztikar tel­jes névsora olvasható. A korsó tetején egy boroshor­dón ülő matróz ujjong, ma­gán a fedőlapon pedig külön­böző háborús jeleneteket, ten­geri csaták véseteit találjuk. Féltett darabja gyűjteményé­nek egy Erdélyből való va­dászkupa, ugyancsak óntető­vel és domborművekkel. Ér­dekességnek számít, hogy né­hány porcelánkupa aljazatá­­ban — a világosság felé for­dítva — családi fotók tűnnek elő. Mintegy száz kupa és pohár, fajanszok és porcelá­nok sorakoznak a vitrinek polcain. Megcsodálhatjuk ké­zi festésű díszítésüket is. Ezek mind ivóedények, főleg bajor kupák, amelyeket a múlt századi sörözőkben és ivókban használtak. Egy­­egy különösen szép darabot ősi családi címer ékesít, név­vel és évszámmal ellátva. Va­lamennyi dísztárgy egyedi! Az üvegtárgyakon és fajan­szokon humoros vagy böl­­cselkedő, többnyire német nyelvű feliratokat olvasha­tunk. Hol a kupatetők, hol meg a kannafülek monogra­­mosak. Találunk Veszprémi otthonában egy remekbe ké­szült reneszánsz kupát is Minerva, Agamemnon és Achilles domborművű kép­másával, míg alul-felül virág­füzérek futnak körbe. A szö­veg mindenütt összhangban van a csiszolt, domborított jelenetekkel. Egy gyönyörű kobaltkék pohár múlt száza­di és kézi festésű, egy másik, egy ún. „Békepohár” anyagá­ban színezett, arany kézifes­téssel. Egy négyszínű csi­szolt „überlangglas”-t a régi magyar címerrel láttak el. A kupákon majd mindenütt német nyelvű bölcs mondá­sokat betűzhetünk ki, ma­gyarra fordítva valahogy így: „Ébredj vidáman minden reggel, idd meg itókádat, s gond nem terhel!” Egy másik helyen: „Ha Ádám bajor sört ivott volna e kupából, Aligha evett volna Éva al­májából!” Egy másikon ba­jor polgárok kugliznak, fel­irata: „Beim Regeln nich vergessen Trink auch inter­­dessen.” — jelezve, hogy kug­lizás közben sem szabad az ivásról megfeledkezni. Az üvegek díszei szinte dallamos vonalszövedékekből alakultak és tudatos szerkesztés jellem­zi őket. A kupák hol fémből, hol fajanszból készültek. Gyűjteményének üvegpo­harai a múlt század művé­szetéről beszélnek. Minden tárgyhoz személyes élmények is kapcsolódnak. „Sohasem a mennyiségre, hanem a minő­ségre törekedtem és nyilván számot kellett vetnem laká­som méreteivel is. Manapság már a gyűjtés egyre nehe­zebb, egyre kevesebb az érté­kes feltalálható darab, de még mindig sok a tennivaló. Nagy öröm számomra, hogy feleségem már évek óta gyűjti a Humpe tárgyakat, s hatéves fiam úgy bírálja eze­ket a régiségeket, mintha már több éves gyakorlattal rendelkezne” — mondja bú­csúzóul. Dr. Tóth Ervin Furkó Zoltán: Berki Viola „Berki Viola (Kiskunha­las, 1932) 1959-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Gazdag mesélőkedv, naiv báj jellemzi derűs színvilágú de­koratív festményeit. 1962 óta gyakran dolgozik Szentend­rén. Művészetére hatott az ikonfestészet. Több egyéni kiállítása volt, legutóbb 1969- ben a Derkovits-teremben. Mozaik falképe díszíti a Tán­csics Mihály utcai iskolát.” (Művészeti kislexikon.) Tö­mören, a művészi fejlődést nem érzékeltetve így is ösz­­szefoglalhatjuk a festőnő pá­lyáját. Hiszen — hogy csak néhányat idézzek — legis­mertebb művei, a Velence, a Léda szíve, a Hobby-kerté­­szek, s a népszerű illusztrá­ciók a Berki-életmű viszony­lag egységes, a meséből, a sosem­voltból megteremtett részletét — máig legismer­tebb részletét — reprezentál­ják. A festői pálya folyamatos fejlődését — s benne a szem­lélet, módszer változását . A művészet kiskönyvtára so­rozatban most megjelent mű, a hetvenegy reprodukció és Furkó Zoltán tanulmánya szemlélteti. Egyben azt is megmutatja, hogy bár Berki Viola végső soron „úgy veszi vásznain birtokba a színeket, formákat — a házakat, vi­rágokat, várakat, sziklákat, templomokat, vágtató pari­pákat, repülő madarakat —, mint a gyerek”, a birtokba­vétel, a festői gesztus termé­szetessége nem magától érte­tődő, s másrészt, hogy ez nem jelenti a fejlődés lezá­rulását. Furkó Zoltán tanulmánya bőségesen idéz a művésznő vallomásaiból — visszaemlé­kezéseiből. Az elhivatottsá­got egyrészt a családi hagyo­mányokhoz (Thorma János a családhoz tartozott), más­részt a gyerekkori élmények­hez (keleti tárgyú olvasmá­nyokhoz) kapcsolja. A főis­kola erőszakolt naturalizmu­sa (az 50-es évek) után a fia­tal festőre elemi erővel ha­tott Barcsay Jenő, Mihálz Fái, Balogh László, majd Kondor Béla munkássága. Részben az ő törekvéseinek köszönhető, hogy Berki Vio­la stílusa 1962—63-ban kiala­kult. További fejlődésében jelentős szerepet, dátumot jelent 1964 — írja a tanul­mány. A Hellász című kép a „bonyolultabb, elvontabb, többszólamú festői foglalko­­zásmód kezdetét jelzi, mely Berki művészetét mindmáig jellemzi. E stílus összetevői a letisztult formák, a szimboli­kus értékű színek, a síkszerű ábrázolásmód.” A megfogalmazás pontos. Furkó Zoltán tanulmányával nem is ott vitatkoznánk, ahol Berki Viola sajátos fejlődé­sét jellemzi (bár időnként itt is találkozhatunk egyféle direkt és egyben naiv meg­fogalmazással : „Szentend­rén járva felfigyelt arra, hogy az ott dolgozó festő, Barcsay Jenő, Mihálz Pál, Balogh László, ha az eléjük táruló, látvány egy-egy mo­tívumából indulnak is ki, képeiken teljesen átírják a látott valóságot. Elgondolko­zott rajta, hogy ezt csak ne­kik lehet? Miért kell a házat sárgára festeni, ha az a va­lóságban sárga ugyan, de a képen jobb, ha kék vagy pi­ros. ...” Ne feledjük el, a francia fauves-ok hetven év­vel ezelőtt fogalmazták meg elméletüket.) Inkább ott, ahol Berki művészetét a hat­vanas évek új irodalmi, mű­vészeti törekvéseihez kap­csolja. Az egyidejűség nem azonosság — ezt közvetve a tanulmány is elismeri, ami­kor azt írja, hogy az új tö­rekvések, a Sántha Ferenc, Nagy László, Gaál István, Jancsó Miklós által képvi­selt törekvések, Berki Violá­nál „talán kevésbé filozofi­­kusak, kevésbé önálló ben­nük a gondolatrendszer”, s hogy fejlődését máig a „me­sélő archaizálás” határozza meg. A lényeget érinti az a megállapítás, hogy Berki művészetét a népművészet is ihlette — de a példát az Arany-illusztrációk jelentik, a törekvéseket inkább meg­kérdőjelező rajzok. Ugyan­így a Kondor Bélára történő utalásnál is­ el kell választa­nunk a szemléletet és a mes­terségbeli fejlődést. Berki nem azzá fejlődött volna, ami, ha Kondor valóban ha­tást gyakorol rá szemléleté­vel is. A tanulmányíró következő megállapítását a konkrét mű­elemzések szövegéből ragad­juk ki. Az Életformák című kép a „barlanglakásoktól a modern nagyváros világáig az egyes korok életformájá­nak rekvizitumait ábrázolja. Remek ötlettel helyezi egy­más fölé a civilizáció külön­böző szintjeit érzékeltető je­leneteket, mintegy választ keresve arra a kérdésre, va­jon ez az előrehaladás valódi fejlődés-e?” A művészet kiskönyvtára sorozatában megjelent tanul­mány értékeit ott kereshet­jük, ahol szilárd esztétikai alapokon nyugvó kritikai szemlélettel mutatja be Ber­ki Viola művészetét, fejlődé­sét. A színes és fekete-fe­hér reprodukciók közül pe­dig azokat lapozzuk, amelyek — s Berki munkásságának köszönhetően sok ilyen van — elbírják a mélyebb érté­keket kutató pillantásokat. (Corvina Kiadó, 1978.) P. Szabó Ernő Száz éve született Reinitz Béla Reinitz Béla neve, zenéje szorosan összefonódott Ady nevével és verseivel. (A kö­zönség azt se vette tudomásul: a két zseni barátsága mind­össze két évig tartott.) A századfordulón megte­remtődő magyar kabaré egyik legeredetibb tehetsége éppen Ady verseinek megzenésítésé­vel tűnt fel, bontakozott ki, indult útjára. Az 1908-ban megjelent má­sodik Ady-kötet — a Vér és arany — néhány versét zené­­sítette meg elsőül Reinitz Béla. Kompozíciói hűek a vers szelleméhez. A Nagy Endre-kabaréban tartott be­mutatók után valóságos Ady—Reinitz-divat virágzott ki, holott addig a kabaréban csak Ady-paródiákat adtak elő. Bölöni György Az igazi Ady című könyvében így ír: „A »Három Holló« aszta­la néha valóságos Ady-szemi­­náriummá alakult át, ahol Reinitz Béla az előadó. Az Ady-verseket nála senki job­ban nem érti és nem magya­rázza. Míg ő, a zeneszerző, eljutott odáig, hogy egy-egy vershez megkomponálja a muzsikát, nemcsak a vers ze­neiségével kellett megbirkóz­nia, hanem értelmével is. Megtörtént, hogy észbontó vita indult meg valamelyik Ady-vers körül, mire Ady maga adta meg a kellő értel­mezést. Reinitz Ady kezéből is kikapta a verset: — Maga nem érti ezt, uram! S ezzel rekedtes, bömbölő hangján ő kezte a verset ol­vasni és magyarázni...” „ ... A bakfis Kabos Ilonka zongorája mellől, ahol Rei­nitz először játszotta el Ady dalait és éjjeli kávéházak sze­­páréiba zarándokló barátok köréből, már kint voltak a Reinitz-dalok Nagy Endre színpadának nagy nyilvános­sága előtt, és kezdtek megszó­lalni a vidéki matinék kon­certjein is. Az Ady-versek lázához a Reinitz-dalok láza járult, hogy országszerte terjesszék a költő népszerű­ségét. Maga Reinitz úgy járt és bömbölt pirkadó haj­nalokig Adyt vitatva, ma­gyarázva, Adyért élve-u nalva, mint egy dervis, egy meg­szállt lélek, aki Ady versei­ben találta fel az élet kö­vét, hirdetve, hogy csak Ady­­val lehet a népet a pusztából kivezetni...” A közös vidéki sikerek után budapesti irodalmi est­re készült Ady és Reinitz. De Ady időközben megismerke­dett verseinek egy újabb ze­neszerzőjével, a gazdag ama­tőrrel, Beretvás Hugóval, aki anyagi támogatást kínált az Ady-esthez. így tartották meg az első Ady-bemutatkozást a budapesti közönség előtt — Reinitz nélkül. „ ... Mindannyian rosszall­­tuk Adynak Reinitzzel szem­ben való baráti hűtlenségét — írja Bölöni. — A koncert készülődései alatt naponként hallottuk Reinitz kitöréseit. De megbocsátók voltunk Adyval. Így tett Reinitz leg­jobb barátja, Zuboly is. Csak maga, az Ady-igéktől meg­szállt Reinitz nem tudott en­gesztelőd­ni. Utolsó találko­zása Adyval a »Meteor« ká­véház márványasztalánál volt egyszer hajnal felé. Hárman voltunk csak, Reinitz őr­jöngve tett Adynak szemre­hányást. Ady, aki ugyancsak farkasszemet tudott nézni tá­madóival, Reinitz szitkos attakjait nem bírta. Legyen­gült volt. Reinitzet csillapí­tani nekem sem sikerült, pe­dig már igazán csaknem Ököl­re mentem. Ady végül is síró­görcsös rohamot kapott...” Reinitz, a megcsalt barát nem bocsátott meg és nem látta Adyt soha többé, de Ady verseiért továbbra is ra­jongott, s muzsikája még so­káig feszengett Ady sorainak­­ ihletésére. Reinitz Béla nemcsak zene­­­­szerző , éleslátású zenekri- t tikus, művészetpolitikus is volt. A Népszava, majd a Világ hasábjain jelentek meg, zenekritikái, Bartók és Ko­dály jelentőségét korán fel­ismerő, méltató írásai. Politikai, művészi hitvallá­sa mindig a haladó eszmék szolgálatába állította. 1918- ban, az őszirózsás forradalom napjaiban a zenei ügyek kormánybiztosává nevezték ki. A Tanácsköztársaság az államosított színházak ügyét bízza Reinitzre. E tevékeny­ségéért emigrációba kénysze­rül; Bécsben majd Németor­szágban él , ahol nagy si­kereket arat munkásdalaival és Erich Mühsam haladó né­met költő ironikus hangú versére szerzett forradalmi dalával, a Revoluzzer-rel. Árnyak Harlem fölött című operáját is német színpadon mutatták be. A náci hatalomátvétel után visszatér Magyarországra. Hivatalosan hűvös tartózko­dás fogadta. De itt voltak a barátok, kiváló előadóművé­szek, akik újra műsorukra tűzték dalait, s Reinitz is­mét fellépett, zongorázott, dalokat írt. Ady versei mel­lett József Attila, Arany, Pe­tőfi, Vajda, Csokonai versei­hez komponált zenét. Élete utolsó éveit a Szeretet Kór­házban töltötte, itt is halt meg 1943-ban. K. M. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. NOVEMBER 15 PH'?

Next