Hajdú-Bihari Napló, 1978. november (35. évfolyam, 259-283. szám)
1978-11-15 / 269. szám
Az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság állami Akadémiai Férfikarának hangversenye Az Országos Filharmónia és a Hazafias Népfront rendezésében november 10-én Debrecenben, a zeneművészeti főiskola hangversenytermében mutatkozott be az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság Állami Akadémiai Férfikara. Az együttest világhírneve messze megelőzte, s a kórusmuzsika területén igazán elkényeztetett debreceni közönség is fokozott érdeklődéssel várta a hangversenyt. S akik olyan szerencsések voltak, hogy be is juthattak a koncertterembe, sokáig emlékezetes, nagyszerű zenei élményben részesültek. Az együttes egyedül csakis reá jellemző különleges hangzásminősége mögött két tényező húzódik meg: az északi népek sajátos hangképzése, és a már 1869 óta rendszeres, tízezreket mozgósító nagyszabású észtországi kórusversenyek, illetve -találkozók tömegháttere. (1960-ban Tallinnban például 35 000 kórustag énekelt.) Előbbi a skandináv gyökerű, tiszta vonalrajzú tenorképzés és az erősen szláv hatású basszus intonáció ötvözete. E kétféle hangzáskultúra közös vonása a hang intenzitásának végsőkig történő kimunkálása, a teljes dinamikai skála egyenletes és maximális birtoklása. Az utóbbi, az észt kóruskultúra tömegei pedig biztosítják azt az alapot, mely kiváló énekkarok sokaságából kiemelhet különleges zenei-technikai feladatok maradéktalan megoldására is képes énekeseket. De énekkar szervezéséhez és művészi irányításához mindezek az adottságok csak a feltételeket teremtik meg. A kibontakozás lehetőségének kulcsa egy olyan rendkívüli képességű egyéniség, aki e feltételeket nagyszabású zenei látókörével, magasrendű szakmai felkészültségével hangzó zenei valósággá képes formálni. Ez a nagy tehetségű, világhírneves muzsikus az együttes alapítója, Gustav Erneszaksz. Egyszemélyben karnagy és zeneszerző, menedzser és zeneíró, nemzetközi fórumok tekintélyes és megbecsült tagja, a Szovjetunió zenei életének egyik irányítója. Betegsége miatt nem utazhatott együttesével, s a vezénylést, a hosszú koncertturnék fáradalmait egymagában már nem is vállalhatja. De személyiségének varázsa nemcsak elhangzott kompozícióiban volt jelen a koncerten — átütött a kórus minden produkcióján. Az énekkart két karnagy felváltva vezényelte: Ozsev Ója és Kuno Areng. Mindketten kiváló muzsikusok, noha zenei közlendőjük a kórusnak is olykor gyökeresen más és más hangzáslehetőségét tárta elénk. Ozsev Ója inkább intellektuális típusú, rendkívül kulturált előadóművész, Kuno Areng szélsőségesebb, olykor raffinált megoldásokkal ér el elementális hatást. Mindketten szívesen nyúlnak a romantikus előadóművészet hagyományaihoz, s ez legkevésbé a program első részében hallott reneszánsz alkotások megszólaltatásánál volt szerencsés. (Palestrina egyik Benedicts tételében a transzpozíció kényszere helyenként az eredeti hangzásképet is megváltoztatta.) De ebből a sorozatból is kiemelkedett Lassus Visszhang kórusának virtuóz előadása. Szinte lehetetlen minden előadott karmű kellő méltatása. Erneszaksz Halászélet c. szvitjének részlete remekbe sikerült, csakúgy, mint Szaár Bölcsődala (ezt megismételtette a közönség). A koncert első részét Kodály: Karádi nóták ciklusa zárta. Noha észt nyelven énekelték, mégis olyan elementális erővel és megdöbbentő hitelességgel szólaltatták meg e remekművet, amilyet hazai földön sem sokat ért meg e kompozíció. Azt hittük, a Kodály-mű előadásával érkezett el a kórus teljesítőképessége csúcsára — az igazi nagy élmények pedig még ezután következtek. Orff: A hangok összecsengése és Sosztakovics Ballada című művei a XX. századi zenei nyelvezet teljes és biztonságos ismeretéből adtak ízelítőt, majd a mai észt zeneszerzők karműveiből Erneszaksz: Falusi dalok című új kompozíciója, Vettik: A Hold és Tormisz: Litánia című műve hangzott el. • Kivált ez utóbbi leírhatatlan mélységű katertikus hatást tett — a közönség is megérezte, hogy rendkívüli pillanatok részese lehet. Novikov híres Estharangja és Zsajan: Az északi partvidék című műve zárta a hivatalos programot, de a közönség nem érte be ennyivel. Kodály Esti dala és A magyarokhoz kánonja a koncert méltó befejezése volt. Vendégeink fáradhatatlannak bizonyultak — teljesítményük a legmagasabb rendű zenei produktum. A kóruséneklés olyan magasiskoláját mutatták be, amelyre csak kiválasztottak képesek. Olyan előadói követelmények, mint a tiszta intonáció, rendezett ritmika, kiegyenlített, homogén hangzás az ő előadásukban fel sem vetődik problémaként. Elképzelhetetlen az a rossz erőnlét, mely e kórus teljesítményét lényegesen csökkentené; tartalékai szinte kimeríthetetlennek tűntek. Kiváló szólisták egész sora egészítette ki és tette változatosabbá a műsort. (Kulturáltságukat már a nyitó Gabrieli motetta kisegyüttesben, a favoritkórusban csodálhattuk.) Az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság Állami Akadémiai Férfikarának koncertje az évad kiemelkedő zenei eseménye volt Debrecenben. Kövics Zoltán Debreceni műgyűjtők és gyűjtemények Veszprémi Gyula otthonában Az ország más területeihez hasonlóan Debrecenben is sokan foglalkoznak műgyűjtéssel. Ezt a nemes szenvedélyt államunk is támogatja, nemzeti érdek is, hiszen sok kallódó műkincsünk menekedett meg így a pusztulástól. A fanatikus gyűjtők közül való Veszprémi Gyula is. Érettségije után becsüsi szakvizsgát tett, s ettől az időtől kezdve — már foglalkozásából kifolyólag is — figyelme mindinkább a régiségek felé fordult. Gyűjtésében ekkor még nem volt rendszer. Később a Szabó Szövetkezethez került, s mint a felvásárlórészleg vezetője ma is rendszeresen járja az országot. Érdeklődése elsősorban a múlt századi ivópoharak, ónfedős kupák és a fajanszok iránt fokozódott, de a mai, modern lakások adta lehetőségekhez mérten festményeket is gyűjtött. Idők folyamán sikerült olyan neves mesterek képeit is megvásárolnia vagy cserélnie, mint Glatz, Rudnay, Telepy, Holló László, Molnár C. Pál és mások, de gyűjteményének zömét mégis a poharak, illetve öntetős kupák alkotják. A gyűjtés évek folyamán szenvedéllyé válhat s már nemcsak a műbarát szórakozását elégítik ki. Az első tárgyat tíz évvel ezelőtt szerezte, egy „Ferencz Jóska” arcképével díszített ivóedényt. A gyűjteménybe mind több értékes darab került, főleg színekbe pompázó uránzöld és kobaltkék poharak (egyik sem fúvott üveg), múlt századi biedermeier „überfangglas”: több rétegű zománccal fedett egyedi darabok. Találunk vircinjében olyan családi ereklyéket, amelynek minden egyes szeletébe belevésték a gyermekek születési idejét. Az önfedelű kupák egyik érdekes darabja az első világháborúból való, a szerencsés visszatérés emlékére készült. Az S. M. Torp. G 194. sz. torpedónaszád legénysége csináltatta hős kapitányuk emlékére, akinek még a fényképét is megtaláljuk a fedél alsó részén, míg az oldalakon a legénység és a tisztikar teljes névsora olvasható. A korsó tetején egy boroshordón ülő matróz ujjong, magán a fedőlapon pedig különböző háborús jeleneteket, tengeri csaták véseteit találjuk. Féltett darabja gyűjteményének egy Erdélyből való vadászkupa, ugyancsak óntetővel és domborművekkel. Érdekességnek számít, hogy néhány porcelánkupa aljazatában — a világosság felé fordítva — családi fotók tűnnek elő. Mintegy száz kupa és pohár, fajanszok és porcelánok sorakoznak a vitrinek polcain. Megcsodálhatjuk kézi festésű díszítésüket is. Ezek mind ivóedények, főleg bajor kupák, amelyeket a múlt századi sörözőkben és ivókban használtak. Egyegy különösen szép darabot ősi családi címer ékesít, névvel és évszámmal ellátva. Valamennyi dísztárgy egyedi! Az üvegtárgyakon és fajanszokon humoros vagy bölcselkedő, többnyire német nyelvű feliratokat olvashatunk. Hol a kupatetők, hol meg a kannafülek monogramosak. Találunk Veszprémi otthonában egy remekbe készült reneszánsz kupát is Minerva, Agamemnon és Achilles domborművű képmásával, míg alul-felül virágfüzérek futnak körbe. A szöveg mindenütt összhangban van a csiszolt, domborított jelenetekkel. Egy gyönyörű kobaltkék pohár múlt századi és kézi festésű, egy másik, egy ún. „Békepohár” anyagában színezett, arany kézifestéssel. Egy négyszínű csiszolt „überlangglas”-t a régi magyar címerrel láttak el. A kupákon majd mindenütt német nyelvű bölcs mondásokat betűzhetünk ki, magyarra fordítva valahogy így: „Ébredj vidáman minden reggel, idd meg itókádat, s gond nem terhel!” Egy másik helyen: „Ha Ádám bajor sört ivott volna e kupából, Aligha evett volna Éva almájából!” Egy másikon bajor polgárok kugliznak, felirata: „Beim Regeln nich vergessen Trink auch interdessen.” — jelezve, hogy kuglizás közben sem szabad az ivásról megfeledkezni. Az üvegek díszei szinte dallamos vonalszövedékekből alakultak és tudatos szerkesztés jellemzi őket. A kupák hol fémből, hol fajanszból készültek. Gyűjteményének üvegpoharai a múlt század művészetéről beszélnek. Minden tárgyhoz személyes élmények is kapcsolódnak. „Sohasem a mennyiségre, hanem a minőségre törekedtem és nyilván számot kellett vetnem lakásom méreteivel is. Manapság már a gyűjtés egyre nehezebb, egyre kevesebb az értékes feltalálható darab, de még mindig sok a tennivaló. Nagy öröm számomra, hogy feleségem már évek óta gyűjti a Humpe tárgyakat, s hatéves fiam úgy bírálja ezeket a régiségeket, mintha már több éves gyakorlattal rendelkezne” — mondja búcsúzóul. Dr. Tóth Ervin Furkó Zoltán: Berki Viola „Berki Viola (Kiskunhalas, 1932) 1959-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Gazdag mesélőkedv, naiv báj jellemzi derűs színvilágú dekoratív festményeit. 1962 óta gyakran dolgozik Szentendrén. Művészetére hatott az ikonfestészet. Több egyéni kiállítása volt, legutóbb 1969- ben a Derkovits-teremben. Mozaik falképe díszíti a Táncsics Mihály utcai iskolát.” (Művészeti kislexikon.) Tömören, a művészi fejlődést nem érzékeltetve így is öszszefoglalhatjuk a festőnő pályáját. Hiszen — hogy csak néhányat idézzek — legismertebb művei, a Velence, a Léda szíve, a Hobby-kertészek, s a népszerű illusztrációk a Berki-életmű viszonylag egységes, a meséből, a sosemvoltból megteremtett részletét — máig legismertebb részletét — reprezentálják. A festői pálya folyamatos fejlődését — s benne a szemlélet, módszer változását . A művészet kiskönyvtára sorozatban most megjelent mű, a hetvenegy reprodukció és Furkó Zoltán tanulmánya szemlélteti. Egyben azt is megmutatja, hogy bár Berki Viola végső soron „úgy veszi vásznain birtokba a színeket, formákat — a házakat, virágokat, várakat, sziklákat, templomokat, vágtató paripákat, repülő madarakat —, mint a gyerek”, a birtokbavétel, a festői gesztus természetessége nem magától értetődő, s másrészt, hogy ez nem jelenti a fejlődés lezárulását. Furkó Zoltán tanulmánya bőségesen idéz a művésznő vallomásaiból — visszaemlékezéseiből. Az elhivatottságot egyrészt a családi hagyományokhoz (Thorma János a családhoz tartozott), másrészt a gyerekkori élményekhez (keleti tárgyú olvasmányokhoz) kapcsolja. A főiskola erőszakolt naturalizmusa (az 50-es évek) után a fiatal festőre elemi erővel hatott Barcsay Jenő, Mihálz Fái, Balogh László, majd Kondor Béla munkássága. Részben az ő törekvéseinek köszönhető, hogy Berki Viola stílusa 1962—63-ban kialakult. További fejlődésében jelentős szerepet, dátumot jelent 1964 — írja a tanulmány. A Hellász című kép a „bonyolultabb, elvontabb, többszólamú festői foglalkozásmód kezdetét jelzi, mely Berki művészetét mindmáig jellemzi. E stílus összetevői a letisztult formák, a szimbolikus értékű színek, a síkszerű ábrázolásmód.” A megfogalmazás pontos. Furkó Zoltán tanulmányával nem is ott vitatkoznánk, ahol Berki Viola sajátos fejlődését jellemzi (bár időnként itt is találkozhatunk egyféle direkt és egyben naiv megfogalmazással : „Szentendrén járva felfigyelt arra, hogy az ott dolgozó festő, Barcsay Jenő, Mihálz Pál, Balogh László, ha az eléjük táruló, látvány egy-egy motívumából indulnak is ki, képeiken teljesen átírják a látott valóságot. Elgondolkozott rajta, hogy ezt csak nekik lehet? Miért kell a házat sárgára festeni, ha az a valóságban sárga ugyan, de a képen jobb, ha kék vagy piros. ...” Ne feledjük el, a francia fauves-ok hetven évvel ezelőtt fogalmazták meg elméletüket.) Inkább ott, ahol Berki művészetét a hatvanas évek új irodalmi, művészeti törekvéseihez kapcsolja. Az egyidejűség nem azonosság — ezt közvetve a tanulmány is elismeri, amikor azt írja, hogy az új törekvések, a Sántha Ferenc, Nagy László, Gaál István, Jancsó Miklós által képviselt törekvések, Berki Violánál „talán kevésbé filozofikusak, kevésbé önálló bennük a gondolatrendszer”, s hogy fejlődését máig a „mesélő archaizálás” határozza meg. A lényeget érinti az a megállapítás, hogy Berki művészetét a népművészet is ihlette — de a példát az Arany-illusztrációk jelentik, a törekvéseket inkább megkérdőjelező rajzok. Ugyanígy a Kondor Bélára történő utalásnál is el kell választanunk a szemléletet és a mesterségbeli fejlődést. Berki nem azzá fejlődött volna, ami, ha Kondor valóban hatást gyakorol rá szemléletével is. A tanulmányíró következő megállapítását a konkrét műelemzések szövegéből ragadjuk ki. Az Életformák című kép a „barlanglakásoktól a modern nagyváros világáig az egyes korok életformájának rekvizitumait ábrázolja. Remek ötlettel helyezi egymás fölé a civilizáció különböző szintjeit érzékeltető jeleneteket, mintegy választ keresve arra a kérdésre, vajon ez az előrehaladás valódi fejlődés-e?” A művészet kiskönyvtára sorozatában megjelent tanulmány értékeit ott kereshetjük, ahol szilárd esztétikai alapokon nyugvó kritikai szemlélettel mutatja be Berki Viola művészetét, fejlődését. A színes és fekete-fehér reprodukciók közül pedig azokat lapozzuk, amelyek — s Berki munkásságának köszönhetően sok ilyen van — elbírják a mélyebb értékeket kutató pillantásokat. (Corvina Kiadó, 1978.) P. Szabó Ernő Száz éve született Reinitz Béla Reinitz Béla neve, zenéje szorosan összefonódott Ady nevével és verseivel. (A közönség azt se vette tudomásul: a két zseni barátsága mindössze két évig tartott.) A századfordulón megteremtődő magyar kabaré egyik legeredetibb tehetsége éppen Ady verseinek megzenésítésével tűnt fel, bontakozott ki, indult útjára. Az 1908-ban megjelent második Ady-kötet — a Vér és arany — néhány versét zenésítette meg elsőül Reinitz Béla. Kompozíciói hűek a vers szelleméhez. A Nagy Endre-kabaréban tartott bemutatók után valóságos Ady—Reinitz-divat virágzott ki, holott addig a kabaréban csak Ady-paródiákat adtak elő. Bölöni György Az igazi Ady című könyvében így ír: „A »Három Holló« asztala néha valóságos Ady-szemináriummá alakult át, ahol Reinitz Béla az előadó. Az Ady-verseket nála senki jobban nem érti és nem magyarázza. Míg ő, a zeneszerző, eljutott odáig, hogy egy-egy vershez megkomponálja a muzsikát, nemcsak a vers zeneiségével kellett megbirkóznia, hanem értelmével is. Megtörtént, hogy észbontó vita indult meg valamelyik Ady-vers körül, mire Ady maga adta meg a kellő értelmezést. Reinitz Ady kezéből is kikapta a verset: — Maga nem érti ezt, uram! S ezzel rekedtes, bömbölő hangján ő kezte a verset olvasni és magyarázni...” „ ... A bakfis Kabos Ilonka zongorája mellől, ahol Reinitz először játszotta el Ady dalait és éjjeli kávéházak szepáréiba zarándokló barátok köréből, már kint voltak a Reinitz-dalok Nagy Endre színpadának nagy nyilvánossága előtt, és kezdtek megszólalni a vidéki matinék koncertjein is. Az Ady-versek lázához a Reinitz-dalok láza járult, hogy országszerte terjesszék a költő népszerűségét. Maga Reinitz úgy járt és bömbölt pirkadó hajnalokig Adyt vitatva, magyarázva, Adyért élve-u nalva, mint egy dervis, egy megszállt lélek, aki Ady verseiben találta fel az élet kövét, hirdetve, hogy csak Adyval lehet a népet a pusztából kivezetni...” A közös vidéki sikerek után budapesti irodalmi estre készült Ady és Reinitz. De Ady időközben megismerkedett verseinek egy újabb zeneszerzőjével, a gazdag amatőrrel, Beretvás Hugóval, aki anyagi támogatást kínált az Ady-esthez. így tartották meg az első Ady-bemutatkozást a budapesti közönség előtt — Reinitz nélkül. „ ... Mindannyian rosszalltuk Adynak Reinitzzel szemben való baráti hűtlenségét — írja Bölöni. — A koncert készülődései alatt naponként hallottuk Reinitz kitöréseit. De megbocsátók voltunk Adyval. Így tett Reinitz legjobb barátja, Zuboly is. Csak maga, az Ady-igéktől megszállt Reinitz nem tudott engesztelődni. Utolsó találkozása Adyval a »Meteor« kávéház márványasztalánál volt egyszer hajnal felé. Hárman voltunk csak, Reinitz őrjöngve tett Adynak szemrehányást. Ady, aki ugyancsak farkasszemet tudott nézni támadóival, Reinitz szitkos attakjait nem bírta. Legyengült volt. Reinitzet csillapítani nekem sem sikerült, pedig már igazán csaknem Ökölre mentem. Ady végül is sírógörcsös rohamot kapott...” Reinitz, a megcsalt barát nem bocsátott meg és nem látta Adyt soha többé, de Ady verseiért továbbra is rajongott, s muzsikája még sokáig feszengett Ady sorainak ihletésére. Reinitz Béla nemcsak zeneszerző , éleslátású zenekri- t tikus, művészetpolitikus is volt. A Népszava, majd a Világ hasábjain jelentek meg, zenekritikái, Bartók és Kodály jelentőségét korán felismerő, méltató írásai. Politikai, művészi hitvallása mindig a haladó eszmék szolgálatába állította. 1918- ban, az őszirózsás forradalom napjaiban a zenei ügyek kormánybiztosává nevezték ki. A Tanácsköztársaság az államosított színházak ügyét bízza Reinitzre. E tevékenységéért emigrációba kényszerül; Bécsben majd Németországban él , ahol nagy sikereket arat munkásdalaival és Erich Mühsam haladó német költő ironikus hangú versére szerzett forradalmi dalával, a Revoluzzer-rel. Árnyak Harlem fölött című operáját is német színpadon mutatták be. A náci hatalomátvétel után visszatér Magyarországra. Hivatalosan hűvös tartózkodás fogadta. De itt voltak a barátok, kiváló előadóművészek, akik újra műsorukra tűzték dalait, s Reinitz ismét fellépett, zongorázott, dalokat írt. Ady versei mellett József Attila, Arany, Petőfi, Vajda, Csokonai verseihez komponált zenét. Élete utolsó éveit a Szeretet Kórházban töltötte, itt is halt meg 1943-ban. K. M. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. NOVEMBER 15 PH'?