Hajdú-Bihari Napló, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
SZABÓ MAGDA: Régimódi történet Bemutató a művelődési központ kamaraszínházában Nem a Madách Színház pesti sikersorozata után, hanem közben rendezte meg — mintegy felkínálva így az összehasonlítás lehetőségét is — Lengyel György Debrecenben Szabó Magda, az édesanyjához írott különös nekrológját, a Régimódi történetet. Pesten még játszák a darabot azok, akik a tavalyi színházi napokon a debreceni nézőknek is megmutatták, miképpen vélekednek az írónő rendhagyó életű figuráiról, s most egy másik színészi társulattal mondatja el egyazon rendező: ritka jelenség a csonka sorsok, a hiányos életek oly riasztó csoportosulása, mint a két család történetét bemutató drámában. Veszélyes helyzet, s kétszeresen az, kiváltképp a rendező számára. Mert bár neki joga van — ha indokát látja — annyiszor s annyi helyen színre állítani egy darabot, ahányszor s ahány színházban kívánja, ám a nézőknek ugyanakkor az összehasonlításhoz van elvitathatatlan joguk. Lengyel Györgynek tehát meg kellett küzdenie egyfelől itteni nézőközönsége a darabról őrzött emlékképeivel, másfelől alkalmazkodnia kellett egy másik társulat más hangoltságú, más minőségű, más összetételű tagjaihoz, mint rendezői elképzeléseinek megvalósítóihoz. Szögezzük le azonnal: a végeredmény szempontjából az iménti megjegyzések teljességgel lényegtelenek, s csupán azt hangsúlyozandó említettük: Lengyel Györgynek s Balogh Gábornak, aki a produkció társrendezője, sikerült Debrecenben egyszeri művet létrehozniuk, érvényes és emlékezetes üzenetekkel. Ehhez a külső erők — a meghívott vendégek — talán túlzottan nagy seregét vonultatták fel, de ez sem egyértelmű állítás: ha ugyanis szükségszerű volt — a két színész mellett — vendég koreográfus, díszletmester, sőt jelmeztervező szerepeltetése, akkor ez intő jel: a színház társulata e téren is komoly utánpótlást, illetve szakemberszerződtetést igényel. Nekrológ a dráma — mondottuk — célját tekintve az. Ami ebből a színpadon látszik — s nem csupán a regényváltozat írói vallomásából ismerős — az körvonalazva ennyi: a dramaturgiát az emlékek láncolata szabályozza, s rokonszenvünket egyértelműen terelik a mellékszereplők szájából elhangzó jellemzések a minden konvenciót felrúgni képes, rossz útra tévedt, hírhedett Gacsáry Emma, s annak tehetsége, jelleme s a lehetőségek korlátai között vergődő leánya, Jablonczay Lenke irányába. Vagyis az írónő a maga megkésett csodálatát, szeretetét, rokonszenvét sugároztatja át a nézőkbe, s valamiféle olyan ítéletet is: e két, sziklaszilárd nagyasszonyok által vezetett családnak mégsem a megtartói, az őrzői a legszebb hajtásai, hanem a léha, a lump, az esendően emberi, a szerencsétlen, a pusztulásra ítélt ágacskái: Emma, az erkölcstelen, Kálmánka, a hazug, a költő, Jablonczay Kálmán a világ csalója, bohém dzsentri. És a legszebb hajtás: Lenke, aki semmivel sem lesz szerencsétlenebb, mint az anyja, az apja, a nagyapja, de akiben egyesül valami furcsán kemény vegyületté a családfa két ágának minden különc tulajdonsága. Talán ezért, talán másért, de a játékban is ezek a figurák élnek leginkább, s a megrögzötten protestáns, valamint a megrögzötten katolikus nagyasszonyokon olykor recseg a jellemük mélyrétegeit takaró páncél. Élnek, mondjuk, amenynyire terük és idejük van erre: a hatalmas családregény epizódokra bontott cselekménye az igazi tragédiákat csak sejtetni tudja. Emma életének csak a szebbik felét látjuk, a dráma megcsalatása, gyermekének elvesztése már csak az utalásokból válik tudottá, s Lenke sorsa is ott ilész bele a sivár és reménytelen szürkeségbe, ahol már nincs jelen a nézőközönség. Dráma nem zajlik a színpadon, ehhez túl sok kisebb dráma szele csapkod: a mű inkább a folytonosságot hangsúlyozza a maga bontott, egymás mellé helyezett, kerek jelenetekből építkező szerkezetével. A folytonosságot, a gének útját, amint átadják egymásnak a rossz és jó hajlamok, képességek, tulajdonságok egész csokrát. Az apától örökli a léhaságot, a felelőtlenséget a fiú, tőle és az anyától a szabad életet áhító vágyat a leány. Hogy lett-e generáció, lett-e utód, akiben úgy adódtak össze a jó, s úgy koptak ki a rossz hajlamok, hogy a valóságban is teljessé válhatott az élete, nemcsak lehetőségeiben: arról szintén nem a dráma, arról másik mű beszél. Lengyel György és Balogh Gábor színpadi elképzeléseiket éppen erre az epikus szerkezetre alapozták. A díszletezetlen színpadi térben — amelyet, mint fényképészek műtermeiben a háttér, körülfognak és lezárnak a redőkbe kötött, szürke függönyök —, csak néhány bútordarab jelzi, hol a színpad egyik, hol a másik oldalán, a helyszíneket. Asztal és székek, egy íróasztal: olyan tárgyak, amelyek ismerősek lehetnek például a múltat megőrző fényképekről is: rajtuk, s körülöttük áll, ül, guggol az elődök rezdületlen arcú serege. Az időt a jelmez és a maszk mutatja, a tárgyak a régiek. S ebben a színpadi műteremben lényegileg egy-egy fényképpé rögzül a cselekményfolyam megannyi epizódja: felkínálva, lapozgatásra, a nézőknek. Esetenként, főképpen az első felvonásban vontatottan követik egymást a jelenetek, a ritmus a második felvonásban válik megfelelővé, az első felvonás némi szövegkurtítást is elbírt volna. Népes szereplőgárdát mozgat meg a Régimódi történet: gazdag az album. Élén, s kettős szerepben szép, erőteljes játékával a vendégként fellépő Egri Márta áll. Ám úgy tetszett, a két megjelenített alak, Emma és leánya, Lenke közül az utóbbi jellemének színeit ismeri és ábrázolja árnyaltabban. Emma egyéniségében a dac, a haragos ellenkezés, a nagyanyai szigor kötelékei toporzékolva (és kicsit hadarva) ■ szaggató türelmetlenség lett az uralkodó, s mintha túlzottan is háttérbe szorította volna a kacérság, a kedves és naiv évődés színeit. Ebből az alakértelmezésből azonban logikusan következett Lenke személyiségjegyeinek bemutatása: okosan lázadó, céltudatosan támadó, kemény ember Jablonczay Lenke, aki humánumát, morálját épp a legnehezzebb helyzetekben képes legszebben csillogtatni. Élete itt és most, ebben a rendezői felfogásban, s a zárókép hangsúlyai szerint kinyílni, felszárnyalni látszott, katartikusabb hatást kiváltva, mint — ezen az egyetlen ponton vessük össze! — a Madách Színház előadásának végső jelenetében. A színpadi játék nyert ezzel hangulatában, hatásában: a valóság Jablonczay Lenke sok titkának egyike marad. Rickl Máriát, a kőnél keményebb lelkű debreceni nagyasszonyt a Csokonai Színházhoz visszatért Hegedűs Erzsi alakítja. Az a páncél őrajta jobban feszül, mint esküdt ellenségén, a protestáns nagyasszonyon, Gacsáry Istvánnén (Szabó Ibolya). Véd, ment, őriz, kapar tíz körömmel Rickl Mária, s hogy kegyetlen szigorúsága perzseli a körülötte élő embereket, az szerinte csak amazok gyengesége, tehetetlensége, élhetetlensége. Hegedűs Erzsi is a második felvonásban formál teljesebb alakot: amikor láttatni tudja a személyes veszteségek, a gyűlő csapások okozta megrendültséget is. Alakításának legfőbb erénye, hogy bizonyítani tudja: ez a páncélos asszony talán a legszerencsétlenebb alakja a drámának, a szeretet legnagyobb koldusa. Párja a szigorban Szabó Ibolya, de ő jóval nehezebben küzd az általa életre keltett figuráért: keménysége inkább merevség, szövegmondása olykor iskolásan tagoló, mozgása erőszakoltan feszes. Igen jó karaktert formál azonban Agárdy Ilona, a mindenes cseléd szerepében. Emberség, cselédi melegség, és fegyelmezetten elfojtott gyűlölet keveredik játékában. Hasonlóképpen emlékezetes figurát teremt Simor Ottó. Meglepő önuralommal játssza a csélcsap Jablonczay Kálmán alakját, viseli zakója gomblyukában a szélsőséges színészi megoldásokra csábító vörös szegfűt, s a tragédia, amely szükségszerűen utoléri e szegény léhűtőt — érzékelhető az ő játékában is. Markovits Borbála nehéz, ám hálás szerepet kapott: a vénlány Gizelláét. Az idő külső, s belső roncsolását kellett megmutatnia, s tette is ezt, hiteles eszközökkel. Ha öniróniája mélyebb, s elevenebb, alakítása még emlékezetesebb lehetne. Kálmánkát, Gacsáry Emma elcsábítóját és férjét ugyancsak meghívott vendég játszotta: Sárvári Győző. . Jó felfogásban s szépen: Kálmánka rosszmájúság nélkül volt hazug, hiszékenyen csaló, hittel pojáca és szánalmasan haszontalan lélek. Csikós Sándor többször bizonyította már, hogy valójában karakterszerepeket képes igazán kidolgozottan eljátszani, most, Majthényi Béla figurájával ismételten bizonyított. A Csokonai Színház szinte teljes társulatát jótékonyan megmozgató előadás szereplői közül különösen Barbinek Péter (idős és fiatal Hoffer József), valamint Géczy József (Táncmester) és Bessenyei Zsófia (Charitás nővér) játéka érdemes még említésre. S Oláh Györgyé, de más előjellel! A debreceni nézők szemében ő A komikus, s ha koporsósként jelenik meg a színpadon, mindenki azt hiszi (s hitte), ez itt egy jó vicc. A díszlet (Csányi Árpád) igen jól szolgálta a rendezői elképzeléseket, a koreográfia azonban (Ligeti Mária) kevésbé volt ötletes: ebből következett, hogy a próbabál jelenete híján volt minden lendületnek. Ebből is, meg abból: a karéjban ülő és kiabáló mamák inkább csak a szöveg illusztrációját adták, s nem teremtettek eleven játékot. Nem volt szerencsés a jelmez sem (Mialkovszky Erzsébet): indokolatlanul, túlságosan formátlanok voltak a női ruhák. Cs. Na’ Ibolya I HAJDÚ-BIHARI"NAPLÓ — 17."ÁpriliS 15." HÚSVÉTHÉTFŐ HAJNALBAN. Két perccel ismét korábban kel a Nap. Fénye bágyadt, nem ünnephez méltó. A hószínű figalfióka dermedten kuporog ketrecében, öt órakor megesik a csoda: nagymama hímes tojást talál a tyúkok alatt. Húsvét van. REGGEL. Az asszonyok ma is korán keltek, reggelit készítenek, elrendezik a tálakon a sonkát, tojást, bejglit. A nagytakarításon túl vannak már, ragyog az egész lakás. Lekerültek a kamrából a sonkák, kisült a házitészta, kipirultak a tojások is. Minden kész, jöhetnek a locsolók. Friss az aprónép is, nagymama álmot őrző tekintete tágra nyitott szemekkel találkozik. A locsolás édes izgalma többet ígér, nem lustálkodnak tovább. Kicsinosodott mindenki, a házbeli nők kedvesen tartják fejüket az első kölnicseppek alá. „Kellemes húsvétot sok locsolat!” — kívánja a férfinép. Aztán elindulnak hazulról, apa és fia, legénykedni. Magukban formálják a sorokat a kisebbek: „én kis kertészlegény vagyok...” DÉLELŐTT. Serdült lányok új ruhájukban várják az első locsolókat_ „Vajon Jóska eljön-e?” Az utcán férfiak. Még keményen, egyenesen, de már szemmel láthatóan nagy kedvvel. „Komám, ma végigjárunk minden lányos házat!” „Szabad-e locsolni?” A lányok, aszszonyok haján parfüm, rózsavíz és kölni illata keveredik. „Vegyenek még, ne vessék meg!” A legkisebbek zsebükben matatva számolják a forintokat. A szépen rajzolt tojás is kelendő. Meg a likőr, pálinka. DÉLBEN. Elnéptelenednek az utcák. Az ünnepi ebédre összegyűl a család. Bosszankodik a háziasszony, nem fogy a zsírosan párolgó csigaleves. „Nézd meg, anyu, milyen szép tojásokat kaptam! A forintokból megajátékkatonákat veszek.” Befelé mosolyog a nagylány: „Hát eljött. Miattam! Este ismét találkozunk a bálban.” DÉLUTÁN. A kisebbek elfáradtak, lefekszenek. Évike mindenáron a nyuszival akar aludni. Rokonok érkeznek. Locsolás, bejgli, pálinka. A régi szép húsvétok. Nóta. Később a férfiak kártyáznak, a nők mosogatnak. ESTE. Héttől bál van a kultúrteremben. Húsvéti bál. Fél nyolcra megtelik a terem. A lányok kipirultak, illatosak. A fiúk szeme természetellenesen csillog az italtól Megszólal a zene. A bátrabbak már táncolnak. Kialakul a majomsziget. Mamák is vannak, féltve követik lányuk mozdulatait, méregetik táncosaikat. ÉJSZAKA. Már csak a legkitartóbbak ropják. Ideje hazamenni. Odakünn az utcán csend van, egy-egy visongó, kurjongató csoport zavarja csak. Középkorú férfi próbálja magát összeegyeztetni a kerékpárjával. Nem megy. Megadóan ledől az árokba. Két kamaszforma fiú iparkodik hazafelé. „Siessünk! Korán kell kelni, holnap hétfő.” „Nem holnap az már, hanem ma.” És nem is hétfő, hanem kedd. Április 17-e, új munkanap. A reggeli krónika arról tudósít, hogy az ünnepek alatt egyetlen gyermeket sem vittek be a detoxikálóba. A hószínű nyúlfióka dermedten kuporog ketrecében. Tóth Dénes ÖTÉVES A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI PEDAGÓGIAI PÁLYÁZAT Az 1973—74-es tanévben a megyei hagyományokra építve a Pedagógus Továbbképzési Intézet indította útjára a pedagógiai pályázatot azzal a szándékkal, hogy a gyermeknevelés minden területén ösztönzője és fóruma legyen az alkotó munkának. Kilenc témaköre valamennyi oktatási, nevelési intézményre kiterjed, rugalmasan alkalmazható bármely szakterületre és érdeklődési körre. A pályázati rendszer életrevalóságát a gyakorlat igazolta vonzását a dolgozatok növekvő száma jelzi. Az 1973—74-es tanévben 97-en írtak pályaművet, később 116-an, 140-en, 152-en, az 1977—78-as tanévben már 165-en! A mennyiségi növekedés önmagában is fejlődést mutat, de kétségkívül meggyőzőbb érv, hogy a pedagógiai közvélemény az óvodai, iskolai munka korszerűsítésének egyik forrásaként tartja számon a pályamunkákat. Immár több száz pályázó munkája bizonyítja, hogy e tevékenység tartalmat ad az önképzésnek, tudatosabbá és eredményesebbé teszi a nevelői gyakorlatot. Elsősorban a díjnyertesek érzik, hogy a nyomában születő siker fokozza az önbizalmat és ezzel lendületet ad a további munkához. Az egyéni ambíciók serkentő hatása kiterjed a szakmai, pedagógiai közösségekre is, értékei a továbbképzések útján közkinccsé válnak. Jelenléte a pedagógiai gyakorlat egyre szélesebb területén érzékelhető. Oktatáspolitikai feladatok, nevelő munkát fejlesztő célok egész sorának megoldásában segít, így szerepe van a tankötelezettségi törvény végrehajtásában, az új tantervek sikeres bevezetésében, az oktatástechnológia, könyvhasználat, szaktantermi munka, a speciálpedagógiai tevékenység eredményeiben és az iskolatörténeti értékek feltárásában is. Az évek során feltárultak azok a korlátok is amelyek a továbblépés akadályai a pályázati munkában. Ezek közül az alkotó közösségek hiányát kell szóvá tennünk, mert ma még többnyire egyéni törekvés, egyéni ötletet, egyéni tapasztalatot, egyéni sikert fejeznek ki a dolgozatok Gondoskodunk ugyan arról, hogy mindez a közösség hasznát szolgálja, eredménye azonban így sincs összhangban a szakmai, pedagógiai csoportok, testületek alkotó munkájában rejlő lehetőségekkel. Az ilyen közösségek számát növelnünk, működésüket segítenünk kell. A példa erejével, ösztönzéssel és közvetlen segítséggel az igazgatók és a szakfelügyelők tehetnek e cél megvalósításáért legtöbbet, ezért az ötéves tapasztalatból leszűrt tanulságokat elsősorban számukra összegezzük, de reméljük, nem lesz haszontalan a jövő évek dolgozatíróinak sem. Elsőként arra kell emlékeztetnünk, hogy a pályadíj nem végcél, hiszen az eredményhirdetés után a dolgozatokban feltárt eredmények átadása, terjesztése közös feladatunk. Épp ezért nemcsak a díjnyertesek, hanem minden pályázó munkája elismerést érdemel, ha hasznosítható tapasztalatokat tartalmaz. A dolgozatok egész sora példázza, hogy az öncélú vizsgálat, az evidenciák bizonyítása, a szakirodalomban már megoldott problémák újratermelése céltalan és értéktelen. Ezért javasoljuk, hogy a dolgozatírói attitűd helyett élő pedagógiai (módszertani) probléma megoldását keresse a pályázó, a tapasztalatleírás saját gyakorlatot mutasson be a helyzetkép, módszer, eredmény pontos és ellenőrizhető leírásával. Az igényes munkával természetesen együtt jár a téma szakirodalmának ismerete is, terjengős ismertetése azonban fölösleges. A bibliográfiai hivatkozások pontossága, az irodalomjegyzék és a mellékletek növelik a dolgozatok hitelességét és értékét. Nem mellékes formai elem a nyelvi megformálás, a szövegszerkesztés sem. Az értekező műfaj tárgyilagos stílust kíván. Alapkövetelmény az áttekinthető szerkezet, logikus gondolatmenet és az egyszerű, pedagógiai zsargontól mentes megfogalmazás. Kerülnünk kell a bőbeszédűséget, mert a körülményes magyarázgatásnál többet mondanak a leírt tények. Előfordul, hogy a szerzői elfogultság túlértékeli a választott témát, módszert, máskor a bonyolult pedagógiai valóság ábrázolásában elvész a lényeg. A helyes értékelésben, az eredményes munkában kutatásmódszertani tájékozódás, konzultáció és könyvtári, levéltári kutatás segíti a pályázókat. Segítség az is, hogy a továbbképző tanfolyamok legjobb záródolgozatai benyújthatók pályamunkának. Kevesen élnek a lehetőséggel. Tanulságos lenne végigkísérni a témaválasztás alakulását, de enélkül is nyilvánvaló, hogy az egyéni érdeklődés mindig befolyásolja a tervezett arányokat. Ez a szubjektív indíték azonban kedvező esetekben közérdekű témákhoz kapcsolódik. A tantervi reform bevezetésének időszakában elsősorban az új nevelési, oktatási tervekről szerzett tapasztalatok leírását ajánljuk a pályázni szándékozók figyelmébe. A megyei művelődésügyi osztály irányítása mellett a megyei város, a Pedagógusok Szakszervezetének megyei és városi bizottsága, a KISZ és a Hazafias Népfront megyei bizottsága, a a megyei úttörőelnökség és Pedagógiai Társaság erkölcsi, anyagi támogatással, értékelő és szervező munkával részese a pályázatok eredményeinek. A KLTE tanárai a felkészülést és a lektorálást segítik. Együttműködésük társadalmi ügyet szolgál. Az elképzelések nem válhatnának valóra a felügyelők, intézményvezetők értékfeltáró, bátorító tevékenysége nélkül sem. Az ötéves termést mérlegelve tisztelettel és köszönettel gondolunk azokra a nevelőkre, akik szabad idejüket feláldozva formába öntötték jó tapasztalataikat, hogy mások is tanuljanak belőle. Adjon további erőt számukra az alkotó munka öröme! Dr. Kiss Albertné Kiegészítették a Csokonai-szobrot. Amióta a város egyik jellegzetes szobra új helyére került, a debreceniek hiányolták a megszokott, oroszlánfejes díszkerítést. A felújított díszkerítést most visszahelyezik a szobor mellé. Fotó: Kőszeghy György Kulturális hírek KÖZBIZTONSÁGI HÓ-NAP. Április 20-án a közbiztonsági hónap alkalmából fórumot rendez a Hazafias Népfront debreceni Bem téri bizottsága. A Bem tér 10. szám alatti párthelyiségben délután hat órai kezdettel Tib István rendőr százados tart előadást, majd ezt köveően lakóbizottsági elnököket választanak. KÉTZONGORÁS KONCERT. Április 22-én este fél nyolckor az Arany Bikában, a Bartók Teremben Kocsis Zoltán és Schiff András zongoraművészek a KISZ Akadémiai Zenekarának közreműködésével, Simon Albert vezényletével kétzongorás hangversenyt adnak a nemzetközi gyermekév alkalmából. Jegyek az OrszágosFilharmóniánál válthatók. SZÉP MAGYAR BESZÉD. A költészetnapi rendezvények keretében megtartott Szép magyar beszéd versenyét Kiss Árpád, a debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola VII. osztályos tanulója nyerte és kiérdemelte a Kazinczy-jelvényt. Zánkán, az anyanyelvi szaktáborban ő képviseli megyénket. MAGYAR HÉT. Április 15-én jelenik meg a Magyar Hét legújabb száma. A tartalomból: beszámoló az MSZMP KB március 28-i kibővített üléséről, a második 15 éves lakásfejlesztési programról, a csehszlovák— magyar kulturális kapcsolatok harmincéves történetéről, a magyar költészet orosz, csehszlovák és lengyel nyelvű kiadásairól.