Hajdú-Bihari Napló, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-16 / 268. szám

Nagy meglepetésemre a tizennyolcadik századi angol író, Sterne fenti című regényében találtam az alábbi részletet. Lehet persze, hogy nem egészen „megbízható” kiadás került a kezembe, de azért idézzünk egy rövidke fejezetet: ,,A minap a klinikán jártam, s dolgom végeztével elégedetten fedeztem fel egy omnibuszmegállót a szociális otthonnal szemközt. A lehulló avart taposva arra gondoltam, mily bölcs dolog, hogy : az időseknek biztosítanak egy megállót, ne kelljen messze gyalogolniuk. Nem éreztem bűnösnek magam, hogy — bár még viszonylag fiatal vagyok — magam is beálltam várakozni. Meglepetésemre még a menetrendet is megleltem az oszlopon, ilyennel eddig még nem találkoztam ebben a városban, mert menetrendszerűen letépik a játékoskedvű városlakók. Szívem nagy gyönyörűségére felfedeztem, hogy a tízes jelzésű omnibusz néhány perc múlva érkezik, így azt sem bántam, hogy jó néhány villanyos elhúzott a belváros felé tőlem néhány méterre. Jött is a busz a kopasz fák között, aztán ugyanúgy el is ment. Kicsit lassított, hogy kigyúljék bennem a remény, de aztán otthagyott, magányosan, árván. Elbandukoltam a villanyoshoz, s nagy szomorúsággal folytattam uttam. Csak az vidított fel, hogy az egyik megállóban megtréfáltunk egy lélekszakadva futó idős házaspárt, akiknek éppen az orrára csuktuk az ajtót. Szájukról leolvastam, hogy ízes helyi nyelvjárásban csúnya szavakat mondanak. Még vidámabbá lettem, amikor felfedeztem, hogy a villanyos és a tízes omnibusz végül is egyszerre ért a nagy szálloda elé, ahol újból ráléptem az anyaföldre.” A részlet elolvasása után gondos irodalomtörténeti kutatásokat végeztem, s rájöttem, hogy a hivatalos menetrend szerint a tízes omnibusznak nem kell megállnia a fentebb leírt megállóban, s hiába az oszlopon levő cédula, amely ennek a járatnak a leírását is közli. Kár, hogy az angol utazó így becsapódott, mert egyébként olyan mai lenne az egész történet ... (csjef) Közúti színjáték "Nem tudtam megszólítani a hatalmas teherautó ifjú vezetőjét, mivel útjaink természetesen csak egy darabig — néhány percig — egyeztek. Addig, amíg a Széchenyi úton utolérvén őt, megelőztem, teljesen szabályosan. De bevallom, hogy e veszélyes művelet utolsó másodperceiben már kénytelen voltam erősen megközelíteni a 60-as tempót, sőt lehet, hogy néhány kilométerrel meg is haladtam azt. S erre a teherautó vezetője kényszerített. Amikor mellé értem, először is dudálással igyekezett figyelmemet és idegrendszeremet próbára tenni — teljes sikerrel. Mert amikor a hatalmas jármű öblös és fölöttébb erős dudája mellettem elbődült, valóban összerándultak idegszálaim. De ez még nem volt elég — legalábbis így gondolhatta az ifjú sofőr —, mert gyorsítani kezdett mellettem, ezáltal nehezítvén meg helyzetemet. Ugyanis forgalmas lévén az utca, természetes, hogy szemből már jármű tűnt fel. S hogy az előzésem mégis szabályos volt, azt az bizonyítja legjobban, hogy a teherautó gyorsítása ellenére is sikeresen befértem eléje. Ha mondjuk ő nem gyorsít (azt nem is mondom, hogy netán segít egy kis lassítással), akkor minden a legnagyobb rendben zajlik le kettőnk között. A fontos tehát végül is, hogy nem történt semmi különösebb. Megelőztem a teherautót, s mit tesz a véletlen, a piros lámpánál éppen úgy alakul a forgalmi rend, hogy mellém áll. S mit csinál? Újabb harsogó tülkölés, majd kihajlik a vezetőfülkéből és megfenyeget. Korát tekintve — úgy néztem — talán a fiam lehetne. (K. 1.) BUDAPEST HÍDJAI Reggelente egy ország hallgatja a rádiót, hol van torlódás a budapesti Dunahidakon. Hiányzik a Petőfi-híd nagyon, amióta átépítik, ugyancsak torlódnak a járművek a többi ötön. Előtte meg a Margit-hidat kellett a megszokott forgalom elől zárva tartani. S akkor sem volt könnyű, amikor a Szabadság-hidat hozták rendbe. És — ha az építők elkészülnek a Petőfihíddal — következik az Árpád-híd, kiszélesítik, hogy megfelelhessen az egyre növekvő forgalomnak. Fontosak ezek a budapesti Duna-hidak, napról napra meggyőződhetünk róla. Nemcsak a főváros két részét, Pestet és Budát kötik össze, hanem az ország két részét: Dunántúlt a Dunáninnennel, az Alfölddel, a Tiszántúllal, Szabolccsal. Amikor harmincöt esztendővel ezelőtt valamennyi Duna-híd pilléreire és szerkezeteire felszerelték a fasiszták az ekrazit-kötegeket, jól tudták, hogy mit cselekszenek. Nemcsak a hidakat akarták ezzel elpusztítani, hanem az országot is kettészakítani, tönkretenni: ha nekik takarodniuk kell, semmi se maradjon utánuk. És ha ma áll mind a hat budapesti Duna-híd, az bizonyítéka annak, hogy az alkotás, a munka erősebb a pusztításnál. Történetünk a százéves magyar hídépítés krónikájának legfényesebb lapjaira kívánkozik. Megkezdődik a hídcsata Először egy olyan hídról kell szólni, ami nincs. Budán, a Bem rakparti kőmellvéden csupán egy tábla emlékeztet rá: „Ezen a helyen állott a Kossuthhíd. Dolgozóink hősies önfeláldozó munkája 8 hónap alatt építette a fasizmus által esztelenül elpusztított Duna-hidak ideiglenes pótlására. 1946. január 18-án, a fasiszták utolsó budapesti hídrobbantása első évfordulóján adták át a forgalomnak. Nemes feladatának betöltése után 1960-ban lebontották”. Miért kellett lebontani egy hidat? Azért, mert tönkrement, elöregedett. 1945 márciusában — még nem is szabadult fel az ország egész területe —, amikor hozzáláttak a tervezéséhez, már tudták, hogy csak ideiglenes jellegű állandó hidat lehet ilyen körülmények között építeni. A hangsúly azonban az állandón volt. A hitleristák nemcsak a budapesti Duna-hidakat, hanem a szélesen hömpölygő folyamon átvezető valamennyi hidat felrobbantották. A szovjet hadsereg egységei pontonhidakat építettek, illetőleg ahol lehetett — például a Szabadság-hídon vagy a Margit-hídon — pontonelemekkel pótoltak a hiányzó hídszelvényeket. Ezek azonban nem állhattak ellent egy jégzajlásnak, amellyel a következő télen okvetlenül számolni kellett. Megindult tehát a harc a felszabadult ország első hídjáért. Ahogy akkor, mai fülnek talán kissé fellengzősen hangzóan mondták: megkezdődött a hídcsata. Abból, ami volt Az első teendő: a híd helyének megválasztása, vagyis az ütközet helyének kijelölése. A lehető legegyszerűbben jártak el. Megnézték, hol a legkeskenyebb Budapestnél a Duna és elhatározták, hogy oda nyolc végleges pillérre ideiglenes fahidat építenek. A pillérek ellenállnak majd a jégzajlásnak, a fahíd építése viszonylag gyorsan megy. Csakhogy májusra, amikor már dolgoztak, építették a pilléreket, de még fogalmuk sem volt, milyen lesz a híd szerkezete, kiderült, hogy nincsen elegendő faanyag. Úgy tűnt, vasat még mindig könnyebb szerezni, mint fát. Persze, nem olyat, amit a tervezők előírnak. A helyzet tehát fordított követelményeket támasztott. Azokból a vascsövekből kellett tervezni, amelyeket a csepeli gyárban találtak. Végül is ezekből hegesztették össze a híd középső részét, csak a két parti nyílás készült fából. — Jóformán hetente kellett módosítanom a terveket aszerint, hogy milyen anyagokat sikerült szerezni — mondta később Mistéth Endre, aki Hilvert Elekkel közösen készítette a terveket. A mederpillérek különleges és gyors eljárással készültek. Üres betonszekrényeket süllyesztettek a vízbe, ezeket belülről levert vascölöpökkel rögzítették, majd feltöltötték betonnal. A kényszer szülte azt az elhatározást is, hogy a főtartókat a parton hegesztik össze, s egy nagy, 100 tonnás úszódaruval emelik majd a helyükre. Ilyesmire megint csak nem volt még példa Magyarországon, s előbb az úszódarut kellett megcsinálni. Ez is elkészült. Gyűjtés a hídépítőknek A találékony, éjjel-nappal dolgozó mérnökök elképzeléseit a munkások valósították meg, éjjel-nappal dolgoztak. Hogy kik? Nagy számban kommunisták, ők adták a hajtóerőt, a munka lelkét. Jöttek kubikosok Csongrádból, hegesztők Debrecenből, dolgoztak itt katonák a műszaki hadosztálytól, vagyis azon bátrak közül, akik elsőként jelentkeztek a hitleristák elleni fegyveres harcra. De dolgoztak internáltak is. Előfordult, hogy horthysta katonatisztet kellett kiemelni a sorból, mert sztrájkot próbált szervezni. A hídnak pedig föl kellett épülnie. A munkások a tábori konyhákon enni többet kaptak, mint bármely más munkahelyen, fizetésük azonban nekik sem ért semmit. Az ország gyűjtést indított. Nagyüzemek adtak flanellt, bakancsot, ilyesmit. Az emberek dolgoztak. A feladat azonban mégis egyre inkább megvalósíthatatlannak látszott. December 1-én nagy a lemaradás, a határidő február elseje, nem lehettek addig készen. Tudták, a fagy is egyre keményebb lesz, és ha előbb jön meg az erős jégzajlás a folyón,mint ahogyan készen lesznek, akkor már csak tavasszal lehet folytatni a munkát. És az ország hónapokra két részre szakad. Sorban állás az átkelésnél Január 10. Rettenetes nap. A jégzajlás előbb a Margithíd, majd a Szabadság-híd pontonrészét sodorta el. A Kossuth-híd körül szovjet és magyar katonai alakulatok szünet nélkül robbantják a jeget, a Kossuth-híd építői uszályról és cölöpökre épített állványzaton dolgoztak. Alighogy a főtartókat összekötötték, elvitte alóluk a Duna mindkettőt. Szörnyű hóvihar tombolt ezen a délután. Sokan Pesten rekedtek a budai lakosok közül, szinte pánik tört ki: mi lesz velük, hol fognak enni, hol fognak aludni, hol fognak melegedni, hiszen akkor saját magukról sem tudtak gondoskodni az emberek. És már másnap, január 12-én megindulhatott a Kossuth-híd egyik járdáján a forgalom. Hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy átjussanak, de átjuthattak. Január 18-án pedig megtörtént az ünnepélyes átadás. Soha Duna-hídon olyan forgalom nem zajlott le, mint ezen. Reggel hatkor nyitották, este nyolckor zárták. A szekereket és gépkocsikat rendőrök — csaknem száz teljesített közülük szolgálatot állandóan — sorolták az oszlopokba. Szerencsés esetben egy kocsi fél óra alatt átjutott a hídon. Nagyobb forgalom esetén fél napot kellett rászánni az átkelésre. Ez volt akkor az egyetlen Duna-híd a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között. És a híd nemcsak egyszerűen híd lett. Hanem jelkép is. Ahogy akkor fogalmazták: a magyar élni akarás jelképe. Legenda vált belőle, színdarabot mutatott be róla a Nemzeti Színház. A hídépítőket úgy ünnepelték, mint ahogy mostanában az űrhajósokat szokás. (Folytatjuk) a 100 ÉVES MAGYAR HÍDÉPÍTÉS TÖRTÉNETE 1. Már csak egy emléktábla ^J~H~A.)DU-BIHAR[ XAPLO -- linn. NOVEMHf.n Ili. Ámít a gyermek-gyógyüdültetésről még tudni kell A Napló 1979. november 11-i számában p ál — aláírással érdekes és hasznos tájékoztatót olvashattunk a gyermek-gyógyüdültetésről. Amit ezen üdülési forma céljáról, a gyógyüdülőkben végzett pedagógiai munkáról és egészségügyi gondoskodásról főként a szülők megnyugtatása végett elmond, minden tekintetben helytálló, amit azonban a gyógyüdülés szerevezéséről, a rászorulók kiválasztásáról és magáról a beutalásról ír, egyrészt kiegészítésre, másrészt pedig helyesbítésre szorul. A 23 napos gyermek-gyógy- üdültetés beutalójegyeit 1974 óta nem a munkahelyi szakszervezeti bizottságok üdülési felelősei adják, hanem az iskola révén kapják a tanulók. Az iskola a maga javaslatát nagy gonddal és körültekintéssel készíti. A gyermek tanítója, illetve osztályfőnöke, az iskolaorvos, a csapatvezető, a napközi otthonvezető és a szakszervezeti titkár évenként összeírják és rangsorolják azoknak agyermekeknek a nevét, akik egészségügyi és szociális szempontból leginkább rászorulnak a tanulással egybekötött gyógyüdülésre. Az iskola a névsort megküldi a Pedagógus Szakszervezet megyei Bizottsága mellett működő gyermeküdültetési munkabizottságnak, s ez juttatja el a beutalójegyeket az iskolának. Általában kétszer annyi a javasoltak, mint a beutalhatók száma, ezért előfordul, hogy a rászorulóknak egy fél, esetleg egy teljes évet is várniuk kell a beutalóra. A beutaló ára 1980. január 1-től 361 forint. Ez még így is csak tizedrésze a gyógyüdültetés valóságos költségeinek. Ha azonban a gyermek szociális körülményei indokolják, az úttörőcsapat, vagy a szülői munkaközösség vagy a szülő szakszervezeti bizottsága ennek az összegnek egy részét magára vállalja. A beutaló árában benne van az utazási költség is. A szülőnek ezt csak egy kiadás tízóraival és 50—100 forint zsebpénzzel kell kiegészítenie. Sok szülő a praktikus hátizsák helyett nagy bőröndbe rakja a szükséges holmin kívül a felesleges, olykor több napra is elegendő élelmet. A gyermek, különösen az alsótagozatos alig bírja, s ez sok gondot okoz a kísérő nevelőnek. Számos szülő és néhány isskola abból a meggondolásból, hogy gyermeke a tanulásban elmarad, nem él ezzel a lehetőséggel. Hogy ne maradjon el, arról — miként „— ál—” is világosan megírta — az üdülő intézményesen gondoskodik. Kár lenne, ha gyermek-gyógyüdülőinkben, ahol az oktató-nevelő munkát és az egészségről való gondoskodást oly harmonikusan egyesítik, egyetlen hely is kihasználatlanul maradna. dr. É. Kiss Sándorné, a gyermeküdültetési bizott- ság megyei tagozatának vezetője Vasutasok országos orosz nyelvi versenye Debreceni első helyezett Híven a korábbi évek hagyományához, a MÁV vezérigazgatósága az idén is meghirdette a vasutasok országos orosz nyelvi versenyét. A felhívás ezúttal is visszhangra talált és a budapesti döntőbe jutott debreceni versenyzők kiváló helyezéseket értek el: Szűcs Ilona az első, Tassi Mihályné a harmadik, Kiesen Katalin pedig a hatodik lett a népes mezőnyben. A felvételen a kéthetes szovjetunióbeli utazást nyert Szűcs Ilona átveszi jutalmát. ! Kitüntetés keresi gazdáját Valószínű, hogy olvasóink közül is sokan hagyták már el ezt-azt: esernyőt, kalapot, aktatáskát, pénztárcát. Az elhagyott tárgyak sajnos nem kiabálnak. A megtalálók pedig sokszor nem is tudják, mit kezdjenek vele. Ám, ha a kalap megfelelő méretű, lesz mit elhagyni az új gazdának is. Az ernyő sorsa ugyanez. A pénztárca sokszor tartalma nélkül vándorol a kukába. De mi legyen azzal a jelvénnyel, amit a Jerikó utca 6. számú ház előtt hagyott el valaki. Szerkesztőségünkbe a napokban egy tízforintos nagyságú jelvénnyel bérelt levél érkezett, amelyben a becsületes megtaláló — Kiss Imréné — írja, mennyire sajnálja a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója jelvény tulajdonosát, hiszen bizonyára fájlalja e magas kitüntetés elvesztését. Ki tudja? Talán nem is keresi, aki elveszítette. Lehet, hogy annyi kitüntetése van már a vitrinben, hogy egy-kettő eltűnése nem is feltűnő. Sőt, lehet, hogy az illető direkt hagyta el a szépen csillogó jelvényt, mert nem akarta, hogy megtudja az asszony, hány forint jutalom jár a kitüntetéssel. De félre az iróniával. Legyen az bárki, férfi vagy nő, szerkesztőségünkben átveheti a kitüntetést. Természetesen annak jogos igazolólapja felmutatása után, az ügyeletes hírszerkesztőnél. I. G.