Hajdú-Bihari Napló, 1990. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-01 / 51. szám
1990. MÁRCIUS 1. CSÜTÖRTÖK • Sok hűhó semmiért Mintegy másfél százan lehettünk, a kies osztrák üdülőhely egyik vendéglőjében. Pazar vendéglátásunkat tapasztalva kételkedni kezdtünk, gyanakodtunk, miért éri meg ekkora felhajtást csinálni nekünk, szegény magyaroknak? Végül is Molnár G. András úr világosított fel bennünket. Ő az M and T cég egyik tulajdonosa. Csakúgy, mint egy igazi üzletember: elegáns megjelenés, nagyvonalú fellépés, itt-ott németes-angolos kiejtés jellemezte Molnár urat, aki kiválóan alkalmazkodott a heterogén hallgatósághoz. Elmondta: kéthárom hetente, hétvégeken tartják a foglalkozásokat hazánkban, a köztes időben pedig gyakorlati feladatokat kapnak a jelöltek, akik a fokozatosság elvét betartva előbb ügynökök, majd szervezők, végül pedig menedzserek lehetnek. A „csúcsraérőknek” akár 50 ezer schilling is ütheti a markát — bár mint hallottuk, ilyen nem nagyon fordulhat elő?! Azt, hogy milyen munkát kell végezni, illetve milyen konkrét irányban kell a menedzserjelölteknek lépni, nemigen említette senki. A zavaros ügyemenetből csak az sejlett ki, hogy az érdekeltség megléte esetén minden szférában, mindenki jól jár. Azt viszont megtudtuk: e területen teljes az esélyegyenlőség, az írni-olvasni tudó embertől kezdve, az „elől-hátul doktor profeszszorig”. Itt csak a furfang számít! A profi nyugati üzletember végül kijelentette: az kap ebédet, aki befizeti a pénzt. Ez a mondat pedig nem a nagyvonalú vállalkozókra emlékeztetett, sokkal inkább a magyar valóságra. Úgy döntöttem, nem veszem igénybe az ebédet, nem tehetek róla, de szeretem előre tudni, mire számíthatok a végén. Kételkedésre pedig jócskán volt okom ezúttal. Nem szeretem a zavarosban való halászást, szeretek magam előtt célt látni. A jó ötletek mindig megfognak, ha tisztességes úton járnak, egy normális szintig a kockázatvállalástól sem zárkózom el. Mindezt miért mondom? Mert az osztrák nagyvállalat jótéteményes tanfolyamáról kételyek támadtak bennem. Kezdve a részvételi díjak befizetésével. Volt, aki márkában, dollárban, esetleg forintban fizetett. Az árfolyamtáblázat nem a legfrissebb volt, holott az átváltásnál naponta változnak az árfolyamok. 100-150 befizető esetén még schillinggel számolva is, nem kevés összeg a 10-20 schillinges fejenkénti eltérés. Más. Míg a tájékoztatóban az szerepelt, hogy a részvételi díj az egész tanfolyamra vonatkozik, addig a befizetési nyugtán ez állt: „Nyugtázzuk a bevezető szemináriumi díj befizetését.” Ezek szerint az ebéd került volna ennyibe? Vagy másnak a figyelmét mindez elkerülte? Aki mégis leszurkolta a részvételi díjat, ideiglenes szerződést kapott, melynek érvényességi ideje ez év március 1. Majd ezt követően kapnak a jelöltek pontosan kidolgozott programot és végleges szerződést. Vagyis a vállalkozók tudták, mit írnak alá, csak azt nem, hogy miért. Mégis a résztvevők többsége befizette az 1600 schillinget (kb. 13 ezer forint). De megint csak miért? Létezik ugyanis egy mézesmadzag, amit mindenki orra előtt meglebegtettek. Ha a jelentkező befizeti ugyanis a pénzt, automatikusan a szervezet alkalmazottjának tekintik. Aki újabb tagot beszervez, annak 300 schilling üti a markát. Vagyis hat embert megnye Különös szellemi import Azóta is gondolkodom, miért kell az osztrákoknak ilyen sok magyar menedzser? Az ideiglenes szerződés sejtetni engedi a kételkedést előidéző választ. Eszerint az M and T egy 50 millió forintos vállalkozás tető alá hozatalát tervezi beruházás formájában. Az ehhez szükséges kegyes, osztrák tőke mi másból származhatna, mint kb. 5000 ember 1600-2300 schillingjéből. Egy igazi rizikómentes vállalkozás tehát a „menedzserképzés”. Hiszen a vállalkozók nem veszíthetnek mást, mint ami eddig sem volt az övéké: 5000 magyar állampolgár valutáját. Persze ez csak feltételezés, bár nem minden alap nélküli. Az osztrák M and T jól látja, Magyarország ma nem a bőség, hanem a szükség piaca. A külföldi vállalkozó éppen ezt használja ki, mikor 5000 magyar tagját, mint szorgos hangját információk gyűjtésére, ötlet és termékbörzére bírja, hogy ezzel szerezzék vissza pénzüket a magyarok, és így bővítsék tőkéjüket az osztrákok. Vagyis saját ügynöki hálózatunkkal fosztatják ki az országot. Mindeközben Magyarország dollármilliós támogatásokat és hitelt remél a Világbanktól a menedzserképzésre. A világ legfejlettebb államaiban kipróbált és elismert képzési módszerekkel, saját pénzükön akarják oktatni a magyar szakembereket. A tisztesség és korrektség legmesszebbmenőkig szem előtt tartásával. Lejegyezte: Nagy Zoltán Fekete Bongó osztrák módra Menedzserképzés kételyekkel Az utóbbi hetekben a lapok hirdetési rovataiban mind gyakrabban találkozhatunk menedzserképzésre szóló felhívással. „Szeretne karriert csinálni? Akar jól keresni? Sikerhez vezető utat kínálunk Önnek! Valutában keresheti a hazai átlag többszörösét!” — bombázzák a figyelemfelkető szövegek a jóhiszemű olvasó honpolgárt. És a hangzatos szlogenek legtöbbször célt is érnek! Mert ugyan ki ne akarna gyorsan meggazdagodni, egyben hírnevet szerezni magának a mai világban? Ám vannak, akiknek fenntartásaik vannak a mesés világ végkimenetelét illetően. Közülük való dr. Nábrádi András is, a DATE adjunktusa. Ő is belevágott a sok minden jóval kecsegtető „vállalkozásba”, de hamar meghátrált. Hogy miért? Mondja el ő maga! — Mikor telefonon érdeklődtem a hirdetés feladójánál, bizony nem sokkal lettem okosabb. Mindmáig tisztázatlan, hogy máris megalakult, vagy csak a jövőben kezdi el működését egy olyan osztrák—magyar kft., amely ügynöki tevékenységet magában foglalva menedzsereket képez. Tanfolyami formában huszonkét alkalmat kínálnak — egy kivételével Magyarországon — az ismeretek elsajátítására. Mindez 1600 schillinget és 7000 forintot kóstál, amit az első tájékoztató foglalkozáson Ausztriában kell befizetni. Semmiféle előtanulmányokat nem kívánnak meg a jelöltektől, egyetlen kikötés van csupán: nyolc általános iskolai végzettség! Szemükben a nyelvtudás sem számít protektornak. Mivel továbbra is érdekelt az ügy, elmentem a Fertőtó partjára. Itt gyűltünk össze bővebbet megtudni. résével, máris viszontláttuk a saját pénzünket. Ami ezen felül jön, az tiszta nyereség és a cég szemében is kiváló szakember. Olyasmi ez, mint a Fekete Bongó. Aki hamar „felébredt” jól járt, hiszen visszalátta a pénzét, aki pedig „elaludt , az ráfizetett. Az már teljesen mindegy, ki, kit szervez be, egy a lényeg: minél több embert megnyerni az ügynek. És ez már egyre nehezebb. Hiszen időközben már 2300 schillingre nőtt az a valuta, amit be kell fizetni. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 „Majdnem elölről kellene kezdenünk” Jogállam, avagy jogásznemzet? Jogásznemzet vagyunk, szoktuk mondni borongva, s ilyenkor a Werbőczyig viszszamenő jogi perpatvarokra, fortélyokra gondolunk, a végtelen családi pereskedésekre, és az azokból hasznot húzó ügyvédekre. Mikszáth tollára kívánkozó esetekre, feudális paragrafusokra, csűrés-csavarásra. Aztán gondolunk legújabb kori pártállamunk koncepciós eseteire, a gumijogszabáyokra, az ezerszám gyártott, egymásnak ellentmondó, átgondolatlan, lélektelen törvényekre, rendeletekre, jogszabályokra, belső utasításokra. A jog sokunk számára a bürokrácia, az úri vagy még inkább elvtársi huncutság szinonimája lett, megtanultuk, hogy jogunk legfeljebb a ius murmurandi, a morgás joga. De mi, idősebbek, még most, a szabadabb világban is gépiesen körülnézünk, mielőtt morognánk, hiszen a falnak is füle van. Bizony, az utóbbi fél évszázadban jogásznak, ügyvédnek, ügyésznek, bírónak lenni nem volt nagy dicsőség, még ha hozott is egyeseknek valamit a konyhára. Pedig milyen szép mondatok voltak leírva régi alkotmányunkban is! Ha a benne foglaltakat bárki is komolyan vehette volna, a létező szocializmus bizony nem afféle szégyenbélyeg volna rajtuk. Korábban a közgazdászokat szidtuk okkal, ok nélkül sanyarú sorsunkért, most a pénzügyi kormányzat kísérletezik velünk „húzd meg, ereszd meg" rendeleteivel, de az már bizonyos, hogy a biztos jövő megint a jogászoké. Nemzetközi jogászok, alkotmányjogászok, bank, és tőzsdejogászok gyártják nekünk az új paragrafusokat, s politikusaink egymást túlharsogva akarnak mielőbb „jogállamiságot”. Még egyik köztársasági elnökjelöltünk is jogász — a jelenlegi igazságügyminiszter. Érthető mindez: ha a nemzet egyszer már tényleg helyet kíván „a jognak asztalánál”, s nem óhajt sem gyámkodást, sem kiskirályokat maga felett, szakemberekre van szüksége, akik minél pontosabban megfogalmazzák az alapvető, hézagmentes törvényeket. Most azonban még a senkiföldjén élünk, valljuk meg. Az eddigi törvénynek már nincs tekintélye, az eztán eljövendőnek pedig még foganatja. A tanácsok, a rendőrség, az államapparátus képviselői próbálják megtartani állásukat, nem akarnak népszerűtlenné válni, soha még a huszadik században nem állt tartósan ennyire feje tetejére ez az ország. Forgatom a Büntető Törvénykönyvet, az 1977-es kiadást. Politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális és munkajogi rendelkezéseinek nagy része nemcsak hogy érvénytelen, de egyenesen szánakozó mosolyt kelt. Ha komolyan vennénk, a fél ország börtönben lenne, a másik fele esetleg szabadlábon védekezhetne. A leendő jogállamiság jogfosztások, jogsértések, visszamenőleges érvényű rendeletek, szerzett jogok és jogszokások felülbírálása révén próbál kiépülni. Teljes a káosz, s ráadásul nemzedékek nőttek fel, akikkel egyformán semmibe vétették a tízparancsolatot és — mondjuk — az úttörő tizenkét pontját, hiszen igazából szocialista erkölcs sosem létezett, miként szocializmus sem. Most itt állunk, egyik kezünkben a Kacsa magazinnal, a másikban a szép, komoly (de sajnos, nem nyugati) Hitellel. Bizony, szomorú viccelődés ez! Aztán megvan nekem a magyar Büntető Törvénykönyv 1906-os kiadása is, mely lényegében az 1878-as V. törvénycikk a vonatkozó törvényekkel. Elandalító, megnyugtató olvasmány. Mintha akkoriban Magyarország jogállam lett volna. Pedig hát szerepel benne a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás, az izgatás, aztán még a párbajozást is hat hónapig terjedhető államfogházzal büntették, pedig de szép volna, ha politikusaink, újságíróink ismét párviadalra szólítanák egymást, Czinege megvina Bokorral, Grósz Csurkával, Fekete Sándor meg Morvaival. Persze a közegészség elleni bűntettek és vétségek között még nem szerepel a környezetszennyezés, bár öttől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő, aki használatban levő kutat, vízvezetéket, víztartót megmérgez. Vajon Bős-Nagymaros kezdeményezőinek milyen büntetés járna? És vajon mit takar a személyes szabadság megsértése magánszemélyek által? A magánlapnak megsértése vajonmennyit kóstál? Levél- és távsürgönytitkainkat hányszor sértették meg büntetlenül százvalahány év alatt? Mert az rendben is volna, hogy aki nyilvános táncvigalmat, álarcosmenetet, hangversenyt, tűzijátékot, állatseregletet, kiállítás vagy hasonló látványt hatósági engedély nélkül rendez illetőleg tart, száz forintig terjedhető fénzbüntetéssel büntetendő. Szigorúan büntették azt is, aki „hivataluk gyakorlatában lévő rendőröket rabló, betyár meggyalázó kifejezésekkel illette”. Azt is,, aki a községi esküdtet „semmirekellő” kifejezéssel illette. Vajon manapság mely leggyakrab-bban emlegetett kifejezéseket lehetne tételesen elősorolni a hatóságokkal kapcsolatban? Valahogyan vissza kellene mennünk 1776-ig, amikor Virginiában megfogalmazták, hogy „minden ember, a természet rendje szerint, egyenlően szabad és független, s mindenkinek bizonyos veleszületett jogai vannak, amelyektől, ha társadalmi közösségbe is kerül, semmiféle szerződés meg nem foszthatja, vagy utódaitól azokat el nem veheti; ilyenek: az élet és szabadság élvezete, ezzel kapcsolatban a tulajdon megszerzésének és birtoklásának, a boldogságra és biztonságra irányuló törekvésnek, valamint azok elnyerésének joga." Mintha ennyi szinte elegendő is volna nekünk egyelőre. Szóval majdnem elölről kellene kezdenünk. Nem negyven évvel korábbról, hanem kétszáz évvel. Mert bizony úgy van az, hogy felejteni könnyebb, mint tanulni. S amit egyszer egy nép elfelejtett, azt nehezen tanulja meg újra. És drága a tanulópénz. Ezért halunk meg annyian idejekorán, önkezünk által is. Nem is akarunk már a jognak asztalához jutni. Már annak is örülnénk, ha békén hagynának minket. Lehet, hogy mi magyarok csak erre vagyunk ezer esztendeje. Nekünk ez lenne a boldogság és a biztonság maga. Szentmihályi Szabó Péter Vegyünk lehallgató-* készüléket!? A hatvani Elektromos Technikai Szolgáltató Kisszövetkezet valutás boltjában új termékkel bővült az áruválaszték: megkezdték egy japán gyártmányú lehallgatókészülék — közismerten poloska — árusítását. A kis készülék mintegy 100 méteres körzetben képes vezeték nélkül bármely rádió FM hullámsávjában továbbítani a beszélgetéseket. A Canion CWM-P57-es lehallgatókészüléket valószínűleg nemcsak a féltékeny férjek fogják vásárolni. (MTI Fotó: H. Szabó Sándor)