Hajdú-Bihari Napló, 1990. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-01 / 51. szám

1990. MÁRCIUS 1. CSÜTÖRTÖK •­­ Sok hűhó semmiért Mintegy másfél százan lehettünk, a kies osztrák üdülőhely egyik vendéglő­jében. Pazar vendéglátásun­kat tapasztalva kételkedni kezdtünk, gyanakodtunk, miért éri meg ekkora felhaj­tást csinálni nekünk, sze­gény magyaroknak? Végül is Molnár G. András úr vilá­gosított fel bennünket. Ő az M and T cég egyik tulajdo­nosa. Csakúgy, mint egy igazi üzletember: elegáns megjelenés, nagyvonalú fel­lépés, itt-ott németes-ango­­los kiejtés jellemezte Molnár urat, aki kiválóan alkalmaz­kodott a heterogén hallga­tósághoz. Elmondta: két­­három hetente, hétvégeken tartják a foglalkozásokat hazánkban, a köztes időben pedig gyakorlati feladatokat kapnak a jelöltek, akik a fokozatosság elvét betartva előbb ügynökök, majd szer­vezők, végül pedig mene­dzserek lehetnek. A „csúcs­­raérőknek” akár 50 ezer schilling is ütheti a markát — bár mint hallottuk, ilyen nem nagyon fordulhat elő?! Azt, hogy milyen munkát kell végezni, illetve milyen konkrét irányban kell a menedzserjelölteknek lépni, nemigen említette senki. A zavaros ügyemenetből csak az sejlett ki, hogy az érde­keltség megléte esetén min­den szférában, mindenki jól jár. Azt viszont megtudtuk: e területen teljes az esély­­egyenlőség, az írni-olvasni tudó embertől kezdve, az „elől-hátul doktor profesz­­szorig”. Itt csak a furfang számít! A profi nyugati üz­letember végül kijelentette: az kap ebédet, aki befizeti a pénzt. Ez a mondat pedig nem a nagyvonalú vállalko­zókra emlékeztetett, sokkal inkább a magyar valóságra. Úgy döntöttem, nem veszem igénybe az ebédet, nem te­hetek róla, de szeretem elő­re tudni, mire számíthatok a végén. Kételkedésre pedig jócskán volt okom ezúttal. Nem szeretem a zavaros­ban való halászást, szeretek magam előtt célt látni. A jó ötletek mindig megfognak, ha tisztességes úton járnak, egy normális szintig a koc­kázatvállalástól sem zárkó­zom el. Mindezt miért mondom? Mert az osztrák nagyvállalat jótéteményes tanfolyamáról kételyek tá­madtak bennem. Kezdve a részvételi díjak befizetésé­vel. Volt, aki márkában, dollárban, esetleg forintban fizetett. Az árfolyamtáblázat nem a legfrissebb volt, ho­lott az átváltásnál naponta változnak az árfolyamok. 100-150 befizető esetén még schillinggel számolva is, nem kevés összeg a 10-20 schillinges fejenkénti eltérés. Más. Míg a tájékoztatóban az szerepelt, hogy a részvételi díj az egész tanfolyamra vonatkozik, addig a befize­tési nyugtán ez állt: „Nyug­tázzuk a bevezető szeminá­riumi díj befizetését.” Ezek szerint az ebéd került volna ennyibe? Vagy másnak a figyelmét mindez elkerülte? Aki mégis leszurkolta a részvételi díjat, ideiglenes szerződést kapott, melynek érvényességi ideje ez év március 1. Majd ezt követő­en kapnak a jelöltek ponto­san kidolgozott programot és végleges szerződést. Vagyis a vállalkozók tudták, mit írnak alá, csak azt nem, hogy miért. Mégis a részt­vevők többsége befizette az 1600 schillinget (kb. 13 ezer­ forint). De megint csak miért? Létezik ugyanis egy mézesmadzag, amit min­denki orra előtt meglebeg­­tettek. Ha a jelentkező befi­zeti ugyanis a pénzt, auto­matikusan a szervezet al­kalmazottjának tekintik. Aki újabb tagot beszervez, annak 300 schilling üti a markát. Vagyis hat ember­t megnye­ Különös szellemi import Azóta is gondolkodom, miért kell az osztrákoknak ilyen sok magyar mene­dzser? Az ideiglenes szer­ződés sejtetni engedi a ké­telkedést előidéző választ. Eszerint az M and T egy 50 millió forintos vállalkozás tető alá hozatalát tervezi beruházás formájában. Az ehhez szükséges kegyes, osztrák tőke mi másból származhatna, mint kb. 5000 ember 1600-2300 schillingjé­­ből. Egy igazi rizikómentes vállalkozás tehát a „mened­zserképzés”. Hiszen a vál­lalkozók nem veszíthetnek mást, mint ami eddig sem volt az övéké: 5000 magyar állampolgár valutáját. Persze ez csak feltételezés, bár nem minden alap nélküli. Az osztrák M and T jól látja, Magyarország ma nem a bőség, hanem a szükség piaca. A külföldi vállalkozó éppen ezt használja ki, mi­kor 5000 magyar tagját, mint szorgos hangját informáci­ók gyűjtésére, ötlet és ter­mékbörzére bírja, hogy ezzel szerezzék vissza pénzüket a magyarok, és így bővítsék tőkéjüket az osztrákok. Vagyis saját ügynöki háló­zatunkkal fosztatják ki az országot. Mindeközben Magyaror­szág dollármilliós támoga­tásokat és hitelt remél a Világbanktól a menedzser­­képzésre. A világ legfejlet­tebb államaiban kipróbált és elismert képzési módszerek­kel, saját pénzükön akarják oktatni a magyar szakembe­reket. A tisztesség és kor­rektség legmesszebbmenő­kig szem előtt tartásával. Lejegyezte: Nagy Zoltán Fekete Bongó osztrák módra Menedzserképzés kételyekkel Az utóbbi hetekben a lapok hirdetési rovataiban mind gyakrabban találkozhatunk menedzserképzésre szóló fel­hívással. „Szeretne karriert csinálni? Akar jól keresni? Sikerhez vezető utat kínálunk Önnek! Valutában keresheti a hazai átlag többszörösét!” — bombázzák a figyelemfel­­ke­tő szövegek a jóhiszemű olvasó honpolgárt. És a hangzatos szlogenek legtöbbször célt is érnek! Mert ugyan ki ne akarna gyorsan meggazdagodni, egyben hírnevet szerezni magának a mai világban? Ám vannak, akiknek fenntartásaik vannak a mesés világ végkimenetelét illető­en. Közülük való dr. Nábrádi András is, a DATE adjunk­tusa. Ő is belevágott a sok minden jóval kecsegtető „vál­lalkozásba”, de hamar meghátrált. Hogy miért? Mondja el ő maga! — Mikor telefonon érdeklődtem a hirdetés feladójánál, bizony nem sokkal lettem okosabb. Mindmáig tisztázat­lan, hogy máris megalakult, vagy csak a jövőben kezdi el működését egy­ olyan osztrák—magyar kft., amely ügy­nöki tevékenységet magában foglalva menedzsereket képez. Tanfolyami formában huszonkét alkalmat kínálnak — egy kivételével Magyarországon — az ismeretek elsajátítására. Mindez 1600 schillinget és 7000 forintot kóstál, amit az első tájékoztató foglalkozáson Ausztriában kell befizetni. Semmiféle előtanulmányokat nem kívánnak meg a jelöl­tektől, egyetlen kikötés van csupán: nyolc általános iskolai végzettség! Szemükben a nyelvtudás sem számít protek­­tornak. Mivel továbbra is érdekelt az ügy, elmentem a Fertő­tó partjára. Itt gyűltünk össze bővebbet megtudni. résével, máris viszontláttuk a saját pénzünket. Ami ezen felül jön, az tiszta nyereség és a cég szemében is kiváló szakember. Olyasmi ez, mint a Fekete Bongó. Aki hamar „felébredt” jól járt, hiszen visszalátta a pénzét, aki pedig „elaludt , az ráfize­tett. Az már teljesen mind­egy, ki, kit szervez be, egy a lényeg: minél több embert megnyerni az ügynek. És ez már egyre nehezebb. Hiszen időközben már 2300 schil­­lingre nőtt az a valuta, amit be kell fizetni. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 „Majdnem elölről kellene kezdenünk” Jogállam, avagy jogásznemzet? Jogásznemzet vagyunk, szoktuk mondni borongva, s ilyenkor a Werbőczyig visz­­szamenő jogi perpatvarokra, fortélyokra gondolunk, a végtelen családi pereskedé­sekre, és az azokból hasznot húzó ügyvédekre. Mikszáth tollára kívánkozó esetekre, feudális paragrafusokra, csűrés-csavarásra. Aztán gondolunk legújabb kori pártállamunk koncepciós eseteire, a gumijogszabá­­yokra, az ezerszám gyártott, egymásnak ellentmondó, átgondolatlan, lélektelen törvényekre, rendeletekre, jogszabályokra, belső utasí­tásokra. A jog sokunk szá­mára a bürokrácia, az úri vagy még inkább elvtársi huncutság szinonimája lett, megtanultuk, hogy jogunk legfeljebb a ius murmuran­­di, a morgás joga. De mi, idősebbek, még most, a sza­badabb világban is gépiesen körülnézünk, mielőtt mo­rognánk, hiszen a falnak is füle van. Bizony, az utóbbi fél évszázadban jogásznak, ügyvédnek, ügyésznek, bí­rónak lenni nem volt nagy dicsőség, még ha hozott is egyeseknek valamit a kony­hára. Pedig milyen szép mondatok voltak leírva régi alkotmányunkban is! Ha a benne foglaltakat bárki is komolyan vehette volna, a létező szocializmus bizony nem afféle szégyenbélyeg volna rajtuk. Korábban a közgazdászo­kat szidtuk okkal, ok nélkül sanyarú sorsunkért, most a pénzügyi kormányzat kísér­letezik velünk „húzd meg, ereszd meg" rendeleteivel, de az már bizonyos, hogy a biztos jövő megint a jogá­szoké. Nemzetközi jogászok, alkotmányjogászok, bank, és tőzsdejogászok gyártják nekünk az új paragrafuso­kat, s politikusaink egymást túlharsogva akarnak mi­előbb „jogállamiságot”. Még egyik köztársasági elnökje­löltünk is jogász — a jelen­legi igazságügyminiszter. Érthető mindez: ha a nem­zet egyszer már tényleg helyet kíván „a jognak asz­talánál”, s nem óhajt sem gyámkodást, sem kiskirá­lyokat maga felett, szakem­berekre van szüksége, akik minél pontosabban megfo­galmazzák az alapvető, hézagmentes törvényeket. Most azonban még a sen­kiföldjén élünk, valljuk meg. Az eddigi törvénynek már nincs tekintélye, az eztán eljövendőnek pedig még foganatja. A tanácsok, a rendőrség, az államappará­tus képviselői próbálják megtartani állásukat, nem akarnak népszerűtlenné vál­ni, soha még a huszadik században nem állt tartósan ennyire feje tetejére ez az ország. Forgatom a Büntető Törvénykönyvet, az 1977-es kiadást. Politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális és munkajogi rendelkezéseinek nagy része nemcsak hogy érvénytelen, de egyenesen szánakozó mosolyt kelt. Ha komolyan vennénk, a fél ország börtönben lenne, a másik fele esetleg szabadlá­bon védekezhetne. A leendő jogállamiság jogfosztások, jogsértések, visszamenőleges érvényű rendeletek, szerzett jogok és jogszokások felül­bírálása révén próbál ki­épülni. Teljes a káosz, s ráadásul nemzedékek nőttek fel, akikkel egyformán sem­mibe vétették a tízparancso­latot és — mondjuk — az úttörő tizenkét pontját, hi­szen igazából szocialista erkölcs sosem létezett, mi­ként szocializmus sem. Most itt állunk, egyik kezünkben a Kacsa magazinnal, a má­sikban a szép, komoly (de sajnos, nem nyugati) Hitel­lel. Bizony, szomorú vicce­lődés ez! Aztán megvan nekem a magyar Büntető Törvény­­könyv 1906-os kiadása is, mely lényegében az 1878-as V. törvénycikk a vonatkozó törvényekkel. Elandalító, megnyugtató olvasmány. Mintha akkoriban Magyar­­ország jogállam lett volna. Pedig hát szerepel benne a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás, az izgatás, aztán még a párbajozást is hat hónapig terjedhető állam­­fogházzal büntették, pedig de szép volna, ha politiku­saink, újságíróink ismét párviadalra szólítanák egy­mást, Czinege megvina Bokorral, Grósz Csurkával, Fekete Sándor meg Morvai­val. Persze a közegészség elleni bűntettek és vétségek között még nem szerepel a környezetszennyezés, bár öttől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő, aki használatban levő kutat, vízvezetéket, víztartót meg­mérgez. Vajon Bős-Nagy­maros kezdeményezőinek milyen büntetés járna? És vajon mit takar a személyes szabadság megsértése ma­gánszemélyek által? A ma­gánlapnak megsértése vajon­­mennyit kóstál? Levél- és távsürgönytitkainkat hány­szor sértették meg büntetle­nül százval­ahány év alatt? Mert az rendben is volna, hogy aki nyilvános tánc­vigalmat, álarcosmenetet, hangversenyt, tűzijátékot, állatseregletet, kiállítás vagy hasonló látványt hatósági engedély nélkül rendez ille­tőleg tart, száz forintig ter­jedhető f­énzbüntetéssel büntetendő. Szigorúan bün­tették azt is, aki „hivataluk gyakorlatában lévő rend­őröket rabló, betyár meg­gyalázó kifejezésekkel illet­te”. Azt is,, aki a községi esküdtet „semmirekellő” kifejezéssel illette. Vajon manapság mely leggyakrab-b­ban emlegetett kifejezéseket lehetne tételesen elősorolni a­ hatóságokkal kapcsolatban? Valahogyan vissza kellene mennünk 1776-ig, amikor Virginiában megfogalmaz­ták, hogy „minden ember, a természet rendje szerint, egyenlően szabad és füg­getlen, s mindenkinek bizo­nyos veleszületett jogai vannak, amelyektől, ha tár­sadalmi közösségbe is kerül, semmiféle szerződés meg nem foszthatja, vagy utóda­itól azokat el nem veheti; ilyenek: az élet és szabadság élvezete, ezzel kapcsolatban a tulajdon megszerzésének és birtoklásának, a boldog­ságra és biztonságra irá­nyuló törekvésnek, valamint azok elnyerésének joga." Mintha ennyi szinte ele­gendő is volna nekünk egyelőre. Szóval majdnem elölről kellene kezdenünk. Nem negyven évvel korábbról, hanem kétszáz évvel. Mert bizony úgy van az, hogy felejteni könnyebb, mint tanulni. S amit egyszer egy nép elfelejtett, azt nehezen tanulja meg újra. És drága a tanulópénz. Ezért halunk meg annyian idejekorán, önkezünk által is. Nem is akarunk már a jognak asz­talához jutni. Már annak is örülnénk, ha békén hagynának minket. Lehet, hogy mi magyarok csak erre vagyunk ezer esz­tendeje. Nekünk ez lenne a boldogság és a biztonság maga. Szentmihályi Szabó Péter Vegyünk lehallgató-* készüléket!? A hatvani Elektromos Technikai Szolgáltató Kis­szövetkezet valutás boltjá­ban új termékkel bővült az áruválaszték: megkezdték egy japán gyártmányú le­­hallgatókészülék — közis­merten poloska — árusítá­sát. A kis készülék mintegy 100 méteres körzetben ké­­­pes vezeték nélkül bármely rádió FM hullámsávjában továbbítani a beszélgetése­ket. A Canion CWM-P57-es lehallgatókészüléket való­színűleg nemcsak a félté­keny férjek fogják vásárol­ni. (MTI Fotó: H. Szabó Sándor)

Next