Hajdú-Bihari Napló, 1993. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
1993. JANUÁR 2., SZOMBAT KULTÚRA Keleti művészet, nyugati tárlatok Kőszeghy Eszter A fehér felhők hegye címmel Zürichben nagyszabású kiállítás nyílt csodálatos kínai művekből az 1656. évtől napjainkig. A legnagyobb érdeklődés Jingru szerzetes és Xiao Yuncong festő és költő - mindketten 1596 és 1680 között éltek - műveit kíséri. Ez utóbbi alkotása 13 méter hosszú, először látható Európában; a vitrinben teljes hoszszában bemutatott életkép és tájkép az egyik legérdekesebb látnivaló. Mindkét művész festő és költő is volt egyidejűleg, akik saját és egymás verseit is megfestették. A Mandzsu-dinasztiával való szembenállásuk miatt mindketten remeteségben éltek, jó barátok voltak. Életükről sok érdekes adatot tartalmaz a rendkívül nagy érdeklődésre számot tartó tárlat. Münchenben nagy japán fametszet-kiállítás nyílt, de láthatók itt csodálatos festett faképek, kézzel festett nyomatok is. A japán kikötőket 1853-ban nyitották meg a nyugati kereskedelem előtt, és ettől kezdve vált ismertté a japán művészet Európában. 1862- ben Londonban nyílt meg az első gyűjteményes kiállítás a japán művészetről, ami akkor óriási szenzációt jelentett a képzőművészet szakemberei és a széles közönség körében. Természetesen ez a mostani kiállítás is rendkívül sok érdeklődőt vonz, mert széleskörűen mutatja be a régi japán életet, tájat, embereket. Bonnban a híres háborúellenes író, Erich Maria Remarque emlékkiállítása nyílt meg. A Nyugaton a helyzet változatlan címmel rendezett kiállításon nemcsak összes művei láthatók, hanem dokumentumok, fényképek, kéziratok, sőt megfilmesített műveinek képei is. Koncert a Muzsikáért Budapest (MTI) A Muzsikáért alapítvány első alkalommal rendezte meg évbúcsúztató koncertjét szilveszter éjjelén a Fővárosi Operettszínházban. A programban világhírű magyar operettekből, népszerű musicalekből, zenés játékokból csendültek fel részletek. A vidám óévzáró hangversenyen Kalmár Magda, Bende Zsolt, Leblanc Győző, Máthé Erzsi, Tábori Nóra, Zsadon Andrea, Szolnoki Tibor, a legfiatalabb előadók közül Koós Réka, Malek Andrea, Szóka Júlia szórakoztatta a publikumot. Jövő heti színházműsor CSOKONAI SZÍNHÁZ Január 5., kedd, 19 óra: A sevillai borbély - Bajor-bérlet. Január 6., szerda, 19 óra: Tosca - Jászai-bérlet. Január 7., csütörtök, 19 óra: Sirály - szakmai bemutató - bérletszünet. Január 8., péntek, 19 óra: Sirály - Ujházy-bérlet. Január 9., szombat, 10 óra: Tosca - Kodály-bérlet. KÖLCSEY MŰVELŐDÉSI KÖZPONT KAMARASZÍNHÁZA Január 7., csütörtök, 17 óra: Nincs többé iskola! - bérletszünet. STÚDIÓSZÍNHÁZ Január 5., kedd, 20 óra: Ibusár - C-bérlet. Január 6., szerda, 20 óra: Stílusgyakorlat - bérletszünet. Január 7., csütörtök, 20 óra: Ibusár - E-bérlet. Január 8., péntek, 20 óra: Ibusár - bérletszünet. Csendes táj (Sipos Zsófia alkotása) SZÁMŰZETÉSBEN - SZABADON A DALAI LÁMA ÖNÉLETÍRÁSA (3.) Arra is emlékszem, hogy egy másik alkalommal apám mellett ülvén kiskutyaként figyeltem, hogyan ropogtatja a disznóhúst, s kinéztem a szájából a falatot - sikerrel. Csodálatos íze volt. Első ihászas évem tehát nagyon boldogan telt. Még nem avattak szerzetessé, s tanulóéveim is előttem álltak. Lobszang Szamten pedig egy év halasztást kapott a Kumbumban megkezdett tanulmányai folytatásához. 1940 telén vittek a Potalába, s neveztek ki hivatalosan Tibet szellemi vezetőjének. Az ezzel járó szertartás kapcsán semmi különös nem maradt meg bennem, azon kívül, hogy ekkor ültem először az Oroszlántrónuson, ezen a roppant, drágakő borítású, gyönyörűen faragott faépítményen, amely a Potala keleti szárnyában fekvő fő állami teremben, a Szisi phuncogban („a szellemi és időbeli világ minden jó tettének csarnokában") állt. Rögvest ezután megkezdődtek novíciussá szentelésem és aztán több mint húsz évre programozott oktatásom előkészületei. A buddhista tudományosság terén minden lámának a legszigorúbb és legmagasabb fokú képzésben kellett részesülnie, el lehet tehát képzelni, milyen körültekintéssel készítették elő a dalai láma oktatását. Selyem- és borostor Novíciussá avatásom a város közepén emelkedő Dzsokhang-szentélyben történt. Ennek egyik része a taphue szertartás volt, vagyis a „hajvágás", ezután borotvált fejjel kellett járnom, vörösbarna szerzetesi ruhában. Ebből a ceremóniából is csak arra emlékszem, hogy amikor megpillantottam a szertartás egyik-másik táncosának rikító színű öltözékét, magamról megfeledkezve izgatottan odaszóltam Lobszang Szamtennek: odanézz! Fürtjeimet jelképesen Reting rinpocse vágta le, ő volt a régens, s az állam fejeként nagykorúságomig őt nevezték ki vezető tanárommá is. Eleinte óvatos voltam vele, később azonban nagyon megszerettem. Legfurcsább az volt nekem, hogy az orra mindig be volt dugulva. Nagy képzelőerejű, laza szellemi tartású ember volt, aki könnyedén vette a dolgokat. Szerette a társaságot, no meg a lovakat, így azután jó barátságba keveredett apámmal. Sajnos azonban régensségének évei alatt némiképp ellentmondásos szerepet játszott, s maga a kormányzat is korrupttá lett, olyannyira, hogy a magas tisztségek adásvétele például teljesen természetes dolognak számított. Nyomban azután, hogy novíciussá avattak, megkezdődött elemi oktatásom. Rosszkedvűnk szilvesztere Boda István Valamikor a Magyar Televízió szilvesztere, ahogy akkor mondtuk, „össznépi" ügy volt. Az egész pesti humorszakma arra készült, bár ezt előre meg lehetett mondani, hogy ki az, aki képernyőre kerül. Szabadjegye volt „kabaré"-ügyben, s az nemcsak arra jogosította fel, hogy szereplő legyen. Arra is, hogy összekacsintson a publikummal. Kemény dolgokat mondtak, ők fújták ki a gőzt, nehogy túlfeszüljön a kazán. Emlékszem, a legnépszerűbb riporter még keringőzött is Lollobrigidával. Ez akkor sikk volt, mert a legvidámabb barakkban a mi televíziónk volt a „legszabadabb akol". S akit odatehettek, mondhatta a magáét. Most úgy tűnik, nincs annyi röhögnivaló, mint hajdanán. Mindenki azt beszél, amit akar, nem figyel oda senki, magunkkal vagyunk elfoglalva. Rosszkedvűek vagyunk és közömbösek. A televízió, dicséretére legyen mondva, tisztában van ezzel. Nem is akar olyasmivel tüntetni. Hogy na most aztán erre a napra, szilveszterre valami oltári látványosságot szervez, s kárpótol mindazért, amit egész évben elmulasztott. Meg aztán nem is futná rá, zárolva van a pénze. Magának kell gazdálkodnia, csak a saját bevételeire számíthat. Ami nem semmi, merthogy a hirdetést nem adják ingyen. Ki is kotyogta az egyik neves riporter, már az év vége ihletében, és úgy tudja, hogy különösebben nem kell ezt a bevételi formát szervezni. Sorban állnak az ügyfelek. Mint a rászorulók a „karácsonyi szeretetkonyha" előtt, hogy mondjanak egy idétlen hasonlatot, de hát ez se rosszabb, mint a képernyő év végi maradéka. Vagyis a „szilveszteri csemege", amivel már előző éjjel traktáltak bennünket, hangulatot teremtve a hejehujához, Kabos Lászlóval és Charles Bronsonnal. Kettőjük közt persze csak annyi az összefüggés, hogy a magyar humorista is szereti (szereti?) - imádja az amerikai akciót. Mint amilyen a Bosszúvágy. Ebből az első sikerén felbuzdulva az amerikai szakácsmesterek többet is készítettek. Kettőt, hármat, bár az igazi az volt, amelyik, miként még a moziból emlékszünk rá, beleszaladt a késbe, a pornóba is. Az olvasó persze most okkal kérdezi: jó, jó, de miért nem a szilveszteri nacacáról beszélek. Mondom én erre, áttétesen arról, mert ha már a szakácsmesterséget említettem, akkor helyben vagyunk. Régen írt receptkönyvek ötletét tépik lapokra a média szakácsai. A „csillagok" lakomáján például Barcelona sztárjai készítették az ínyencségeket. Szó szerint. S ha egyegy színész kuktálkodásával nem is volt a legínycsiklandozóbb, egy kis politikai salátával fűszerezve a néző jobb híján megette. Jobban mondva vevő volt rá, mint az ideális család különkiadására. Haumannék lettek a másodikak Dunaiék mögött. Viszont az elmúlt idők kabaréja mindenképpen a vesztes győzelmét hozta, hisz a népszerű László Miklós jelenetében olyat produkált, ami nem mindennapi. Egyébként nekem - a nagy attrakciókat (Kojak, Mezítláb a parkban) leszámítva - leginkább a Hőmérő tetszett. A tanulság okán. Megmagyarázta, sőt világossá tette a lényeget. Azt tudniillik, hogy minden helyzet önmagához mérve az, ami. S ez nem filozófia, hanem az érdes valóság. Politikusaink - a „krémjük" volt Havas Henrik vendégserege - a tudományos világszenzáció honi magyarázataként arra adtak feleletet, hogy ők kit vagy kiket támasztanának fel elődeink közül. Az alkalomhoz nemesülve - ezúttal viccelődtek. Soványan és mosolytalanul. Kiderült, hogy rajtuk akkor lehet derülni, ha szerepszerintiek. Ha honatyáskodnak. Amúgy nincs humorérzékük. Gugyerák jobban csinálja. amely először az olvasás elsajátításából állt. Bátyámmal, Lobszang Szamtennel tanultunk együtt. Ma is nagyon jól emlékszem mindkét osztálytermünkre, egyik a Potalában volt, másik a Norbulingkában. A két szemben lévő falon egy-egy ostor lógott, az egyik sárga selyemből, a másik borból. Az előbbire azt mondták, a dalai láma számra van rendszeresítve, míg a másik a dalai láma fivérére vár. Ezek a szerszámok mindkettőnket rémülettel töltötték el, elég volt, ha tanítóm csak rápillantott valamelyikre, máris belém hasított a félelem. Szerencsére a sárga ostor soha sem állt munkába, s a bőrből való is csak egyszer vagy kétszer került le a falról. Lobszang Szamten sajnos nem volt olyan jó tanuló, mint én, habár az a gyanúm, hogy az ütlegek alighanem a régi tibeti közmondás szellemét követve csattantak el: „Üsd a kecskét, hogy féljen a bárány". Szegény feje szenvedett helyettem. Noha kettőnk közül egyikünknek sem lehettek korunkhoz illő barátaink, társaságban sohasem szenvedtünk hiányt. Mind a Norbulingkába, mind a Potalában jó néhány takarító vagy szobafelügyelő tüsténkedett (lakájnak nemigen nevezhetnénk őket), zömükben alig vagy egyáltalán nem iskolázott emberek, többen katonai szolgálatunk után kerültek ebbe az állásba. Feladatuk az volt, hogy rendben tartsák a szobákat, s ügyeljenek, hogy a folyosók fényesre legyenek kenve. Utóbbit magam is szívügyemnek tekintettem, mert szerettem a padlókon csúszkálni. Amikor komisz viselkedésünk miatt egy időre elválasztottak Lobszang Szamtentől, ezek az emberek jelentették egyedüli társaságomat. De micsoda társaságot! Korukat meghazudtolva úgy játszottak velem, mint a gyerekek. Nyolcéves lehettem, amikor Lobszang Szamtent magániskolába küldték. Persze hogy búsultam miatta, hiszen ő volt az egyetlen kapocs családomhoz, s ezentúl csak a teliholdkor tartott tanítási szünetekkor láthattam. Emlékszem, amikor egyegy látogatása után elment, keserű szívvel néztem utána az ablakból, míg csak el nem tűnt a távolban. A vele való havi találkozásokon kívül anyám esetleges látogatásaira várhattam csupán. Egyszer édesanyám húsétellel lepett meg (vagdalt hússal és rizzsel töltött hurkával, amely takceri specialitás), s emlékszem, hogy egyszerre befaltam, tudván, ha a takarítók megneszelik a dolgot, meg kell osztanom velük. Másnap szörnyen rosszul voltam, s ez majdnem egy konyhamester állásába került. Vezető nevelőm azt gondolta, az ő hibájából történt a dolog, így hát nem volt más választásom, mint elmesélni neki az igazságot. Jó lecke volt számomra. A tibetiek különös viszonyban állnak a húsevéssel. A buddhizmus nem tiltja kifejezetten, csak annyit jelent ki, állatot nem szabad azért megölnünk, hogy táplálékunkul szolgáljon. A tibeti társadalom megengedte a hús fogyasztását, amely már csak azért is szükséges volt, mert a campán kívül olykor nemigen kínálkozott más, ám azt már tiltotta, hogy valaki az állat megölésében bárhogyan is részt vegyen. A mészárosmunkát másokra hagyták, így például a mohamedánokra, akiknek virágzó közössége még egy mecsetet is emelt Lhászában. Egész Tibetben több ezer mohamedán élhetett, egy részük Kasmírból érkezett, a másik Kínából. Bármily gyönyörű is a Potala, lakni nem valami kellemes benne. A Vörös Hegy nevű sziklás magaslat tetejére épült egy kisebb épület helyén, a nagy V. dalai láma korszakának vége felé, aki a keresztény naptár szerint a 17. században uralkodott. (Folytatjuk) hagyi, akik- HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 13