Hajónapló, 1996 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1996 / 1. szám
Tasnádi István: DON QUIJOTE, MUNKANAPLÓ VII. 12. Napok óta ugyanazon a két jeleneten piszmogok. Újra és újra írom, pedig haladni kéne, de hát ezek elég fontos jelenetek: az első kettő. Most kell megtalálnom a darab nyelvét, Oéka és Sancho karakteres hangját. Sancho hangját már hallom, az övét könnyebb is, harsány, érdes. Déka még mindig néma, és ez kicsit idegesít. Rendet akarok vágni Cervantes nyelvének barokkos szövevényében, de csak dühödten kaszabaszálok, és nem alakul semmi. Azt tudom, hogy Dékának választékosan kellene beszélnie, kicsit dagályosan és körülményeskedőn, ugyanakkor nem szabad sem túl irodalminak, sem túl anakronisztikusnak lennie. Hát itt tartunk most. Körülbelül két hónapja kezdtünk beszélgetni egy drága belvárosi kávézóban, ahonnan idővel, takarékossági megfontolásból, átmentünk egy még drágábba. Először is mindenki nekiállt elolvasni a regényt (állítólag Pepe végig is olvasta), de elég hamar megegyeztünk abban, hogy ezt nem érdemes egy az egyben adaptálni. Ebben a műfajban az elbeszélő a főhős, az ő ironikus kommentárjai töltik meg élettel a szellemes, de egyébként elég sovány drámaiságú jeleneteket. Mindannyian azt hittük, hogy ismerjük ezt a regényt, aztán kiderült, hogy csak a metaforát ismertük a lökött pasasról, aki egy borbélytányérral a fején, egy sovány gebével a lába között érdekesebbnek hallucinálja a világot, mint amilyen. A regény helyett csak az emblémát ismertük, a szikár szigorút és a köpcös jópofát, akik ilyen minőségükben jól megférnének egy gyorsétkezde falán King Kong, Batman és Pocahontas között. Lett is belőlük musical, szép, himnikus fináléval, amiben könnyek közt tudtunkra adják, hogy a hit a legfontosabb, és ezzel nincs is semmi baj, csak hát nincs túl sok köze Cervantes szövegéhez (szerintem). Mivel nem a regény halhatatlan, hanem a metafora (ha úgy tetszik, a közhely, ami valami elemit érint, mint minden igazán jó mese), mi ennek a metaforának a lényegét próbáljuk megkeresni, ehhez próbálunk hűek maradni, nem pedig a szöveghez. VII.26. Keddre az Új Színházba beszéltünk meg randevút. Egész nap olyan ideges vagyok, mintha vizsgára mennék, pedig csak a barátaim előtt kell szerepelnem: megmutatni az első felvonást. A körülbelüli első felvonást, azaz valami félkész dolgot, és ez az, ami feszélyez. Ez így kényes és intim dolog, jó adag gátlástalanság kell hozzá (mint mondjuk tömegszálláson szeretkezni). Egy író általában nyugodtan „hibázhat” addig, amíg be nem fejezte a szöveget, azt pedig ő dönti el, mikor jött el ez a pillanat. A Bárkán ez persze másként lesz, és ehhez én vagyok a kísérleti nyúl, ami meglehetősen idegpróbáló megtiszteltetés. Szóval egy „nyersfordítással” a hónom alatt érkezem az Új Színházhoz, ahol a portás elirányít a Gulyás Csárdába (ahol egy Darvas Ferencimitátor a főpincér). Csányival, Mucsival és Keszthelyi Kingával visszamegyünk egy próbaterembe. Útközben Kapa észrevételezi, milyen feszült és zilált vagyok, én próbálom magyarázni, hogy miért, és ezzel talán cseppnyi kegyelmet is remélek. Csányiék egyből elvonulnak tárgyalni (Kapa kapott egy filmfőszerepet, de mivel nem lehet egyeztetni a D. Q.-val, kénytelen választani), én meg addig a Kinga által összegyűjtött tanulmányokba csipegetek bele (minél jobban beszippant a regény, annál kevésbé érdekel, hogy mások mit gondoltak róla, ez biztos baj). Lefénymásoljuk a meglévő 19 oldalt és ők elkezdik olvasni. Tudom, hogy a szövegben vannak sikerült részek és vannak olyan bugyutaságok, amiket már holnap is szégyellnék - de hát nem lehet várni holnapig. Állok a társalgó ablakánál, meredten bámulom a párkányt pöttyöző galambszarokat, és arra gondolok, hogy kezdetben mennyire nem bírtam az ilyen helyzeteket. Amikor előtted olvassák a szövegedet, mondjuk épp a minősítés céljával, az elég kemény dolog (ilyen lehet az első alkalom a nőgyógyásznál: mit keres bennem ez az ipse?). Az egyetlen reakció, amit háttal állva is lehet fogni, az a nevetés. Na nem az az igazi, hanem az olvasás közbeni, ami horkanáshoz vagy fújtatáshoz hasonlít. Jobb híján azt hallgatom, ki hányszor fújtat, ezzel persze nem mérhetem a „komolyabb” részek hatásfokát. Aztán ennek is vége lesz. Csányi kíméletes, először dicsér, jobb mondatokat idéz (a hangyahieroglifás részt büchnerinek titulálja, nyilván tudja, hogy ez jólesik), aztán rátér a megoldatlan dolgokra: nem jó a szerkezet, az első három jelenet után a sorrenden változtatni kell, nincs meg az ív, az átváltozás szakaszos leírása és motiválása, nincs meg D. Q. beszédmódja. Ez mind igaz. Szerencsére ötletei is vannak, jelenetenként átvesszük, mit és hogyan lehetne sűríteni, élesebbé tenni, színháziasítani. Kapa lelkes, ugyanakkor feszült is, talán megérezte, hogy ebből lehet valami, és ebben a valamiben neki elképesztően nagy és nehéz dolga lesz. Csányi fél 12 körül kidől. Ez szokatlan tőle, hiszen általában ő az, aki - környezete nagy bánatára - nem érzékeli az időt, s mivel hosszútávfutó típus, aki képes több napig megállás és pihenés nélkül robotolni, és ha nincs más dolga, a végkimerülésig nyúz egy témát. Még beszélgetünk egy kicsit a kihalt Király utcában, aztán mindenki hazahúz. Talán megnyugodtunk egy kicsit. Július végén három napra lemegyünk Sződligetre. A szokásos csevegőkön kívül lejön egy fél napra Faragó Béla, hogy a zenéről, Zeke Edit, hogy a díszletről és a jelmezről beszélgessünk. Minden napra tervezünk egy felvonást: az első nap izgalmas és eredményes, a második elég jó, a harmadik pokoli. Erről most nem írok. Ez a harmadik nap benne lesz a darabban, nem az esemény, hanem az érzés. Kiderült, hogy tényleg nem névleges közösség, amiről Csányi beszél, de ennek legalább annyi a terhe, mint a kivételes adománya. (folyt., 31. old.)