Hajónapló, 2003 (7. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 1. szám
Naplónapló -halott lepkék 1. Naplót sosem vezettem. Egymásra pergő napjaim kínjainak - mert Istentől elrugaszkodott, hálátlan nekem a létezés, valahogy mindig inkább kín, mint öröm - összegzése mindig vonzott, de erő és kitartás híján mégis mindig elkerült. Kínok, a boldogság ritka felcsillanásaira nehezedő béklyók, súlyuk alatt nyögve szuszog a remény, a bármely pillanatban áttörni látszó, de az üres izgatáson túl ritkán futó, nyamvadt lelkemmel flörtölő fény. Persze a leghalványabb fénysugár is feloldja a sötétet, sokszor mégis azt tartom véletlennek, hogy még élek. Jegyzetek vannak, mindig a megfelelő dátumú lapokra bevezetve, hogy aztán azokon és akkor váljanak örökre feledve. Nagy ritkán újraolvasom őket. Az elmúlt két hetet például most. Sokat gondolok a halálra. Minden nap sokat. Bizonyos értelemben csak arra gondolok. Kizártam életemből szinte mindent, ami feledtethetné halálba vánszorgó vergődésemet. Azt, hogy már a vánszorgás is fáj, hogy kicsorbultak a remények, s hogy már legyintek, ha a vágy is megkeseredik bennem. 2. Rémisztő szembesülni a ténnyel, hogy ami körülvesz, az nem szilárd talaj, hanem végtelen, süppedős mocsár. Vérrel-izzadsággal megszenvedett önállóságom váratlanul, mint torokszorongató magány lép fel. Nem dohányzom és nem iszom, így nehezen viselem az éjszakai konyha szilvapálinkás-cigarettás óráinak fel-alá mászkálását. Hetek óta az egyetlen testmozgás. Az a jó benne. Filmszemle. Már megint nem az és nem azért kapott elismerést, akinek és amiért kellett volna. Nem a tehetségtelenektől irigylem a sikert, hanem ►halott lepkék Dettre Gábor a tehetségeseket sajnálom a kudarcért. Ebben az országban még mindig nem azt látjuk, amit nézünk. Az értékítéletnek ez a rákfenéje persze szükséges záloga a mindent megnyomorító másodlagosságnak. Nem műveket, hanem alkotókat és témákat, végső soron hovatartozást díjazunk. Futballcsapatokra és szurkológárdákra van osztva az ország, mintha a meccs élvezetéhez nem lenne elegendő, ha valaki szereti a futballt. Naponta kérdeznek a Gangeszről (Felhő a Gangesz felett című játékfilmünk, melyet a tavalyi szemlén mutattunk be, a szakmai zsűri részben gúnyos, részben cinikus reakciója mellett), és én naponta gondolok rá, emlékeztetés nélkül is. És kérdeznek Ternyák Zoliról, és én gondolok rá is naponta, kérdések nélkül is. Ternyákra, aki a bemutató óta fekszik mozdulatlan kómában. Tíz hónapja. Még él. Akkor mindannyiunkban megbénult, megnémult vagy meghalt valami. Az én alagutam végén nem volt fény. Talán onnan tudtam, hogy ez még nem az a lebegés. De azt is tudom, hogy ismét egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. A lelkünket zártuk ki a filmben, s a lelkünk nem kellett. Egyáltalán, a lélek ma nem jön be. A kifinomultság bizonyos szintjén nem. A felette lévők - ma már így látom -, s az érdek nélkül gondolkodók, az eltelt hónapokban lelkesedésükkel engem új életre leheltek. 3. Továbbfolytatni. De miből? Hogy „több a pénz a filmszakmára", hogy „most már csak jó ötletek, jó filmek kellenek, basszátok meg", és hogy „egy irányba húzzunk végre, gyerekek", nem elég. Nyitott vagyok, mégse lép be senki rajtam, nyitott vagyok, mégis döngetnek kapuimon. Fogom a kezeiket, mert félek, mert együtt vagyunk, mert közös ez a játék, ha ők ezt nem is tudják. Szorítom mancsukat, s egyre kínosabban izzad tenyerem. Vagy ők izzadnak? A közös csúcsokban már magam se tudom. Meg nem is érdekes. Újabb éjszaka alvás nélkül, álmokkal. Napok óta reggel hét körül tudok csak elaludni. Körök a konyhában, pálinka (erdélyi, házi), cigaretta - mindenféle, hisz mindegy annak, aki nem dohányos. Végre benézek a szobába. Ott fekszik virágillatban, rózsák színeinek fátylában. Elfelejtettem meggyújtani a füstölőt. Istenem, milyen fiatal! Mennyi kín és mennyi boldogság! Becsúszom mellé, ráhúzom a paplant a kocsmaszagra. Megnyugszom. Miért nem jöttem előbb? folytatása a 43. oldalon