Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-23 / 19. szám

6 angol és francia KÖNYVSIKER A héten egy angol és egy francia regényt olvastunk. Mind a kettő úgy­nevezett „bestseller". A francia re­gény példányából megtudjuk, hogy a 31. kiadásánál tart. Az angol regény kezünkben lévő példánya a 3. kiadás­ból való. Mind a két könyv írója egyelőre teljesen ismeretlen nálunk. * A Horned Pigeon című háborús re­gény első személyben íródott. Gaptain Millar megírja, hogyan harcolt Líbiá­ban, hogyan fogták el a németek. Leírja olasz, majd német fogságát, hét sikertelen szökési próbálkozását, végül pedig azt a szökését, amely si­került. Strassburgon, Párizson és a Pireneusokon át menekül. Az egész könyv derűs mértéktartással, majd­nem önfegyelemmel íródott. Bár sok­ban emlékeztet Kuncz Aladár: Fekete kolostor­ára, nincs benne semmi fáj­dalmas lázadozás, igazságtalanságok­tól gyötrődő és elkeseredett hang. Inkább egy állandó bizakodás, a dol­gokat humorosan látó, játékos kedvű beállítottság. Kóstolóul elmondok egypár dolgot l­előle. A líbiai angol parancsnok kínosan ügyel a sivatag tisztaságára. — Fiúk — mondja két ütközet kö­zött —, ez egy nagyon szép, tiszta sivatag: igyekezzünk olyan állapotban hagyni, ahogy találtuk! Fogságbaesésekor Millart egy né­met Wehrmacht-tiszt hallgatja ki — angolul. Elmondja Millarnak, hogy részéről milyen ostobaságnak tartja, hogy a németek és az angolok egy­más el­len és nem együtt harcolnak. — Majd ha egyszer tükörhöz jut, nézzen bele — mondja a német ango­lul —, magának is két szeme van, szőke haja, mint nekünk, bezzeg ezek az olaszok olyan feketék és zsí­rosak, mintha zsidók volnának. Os­toba dolog ilyen szövetségesekkel együtt harcolni, — és gyerekesen megkérdezi: — Szépen fejezem ki magam, ugye? .10 helyre teszem az alanyt és az állítmány!? Ne legyen lusta, javítson ki, ha hibázom. — Az egész kihallgatás alatt — írja Millar —, majdnem végig csak ő beszélt. Közben lábvizet vett és evett, olasz húskonzervet a bajonettjével. Nekem kihallgatás, illetve lábvíz után egy nagy tányér rizst adott. Bajonett híján én viszont kézzel ettem. Csinos látvány lehettünk. Egy sikertelen szökése alkalmából ezt írja az olaszokról: . — Gondoltam, addig nincsen baj, amíg rám céloznak. De ha ijesztésből lövöldöznek, féltem, hogy talán elta­ lálnak. A Pireneusokon át amerikai kato­nákkal együtt szökik. A hegymászás leírásától elfárad és szívdobogást kap az olvasó. Ugyanerről azt írja: — Furcsa volt az amerikai fiúkkal. Folyton panaszkodtak és folyton ne­vetgéltek. Kinevették egymást és ön­­magukat is a panaszkodásokért. Mi, Cartelett és én (angolok), sohasem panaszkodtunk, ha baj volt, viszont olyankor ritkán nevetgéltünk is. Egész fogsága alatt fiatal feleségére gondolt. Nem csalja meg, nem lesz homoszexuális. Fogsága elején renge­teg levelet, sőt csomagot kap tőle. Mellesleg a regény úgy kezdődik, hogy aznap, mikor önként bevonul, a felesége átsírja az egész éjszakát, de egy szóval sem meri visszatartani. Mikor szökése után hazaérkezik Lon­donba, rossz előérzete van, szörnyen fél a találkozástól. Közvetlenül egy nagy bombatámadás előtt érkezik haza és a bombatámadást, kissé za­vartan­ átbeszélgetik. — Nincs semmi baj — mondja Miller feleségének —, baj csak akkor volna, ha Maga köziben kiszeretett volna belőlem és másba szeretett volna... — Hát akkor baj van — feleli egész halkan, de nagyon keményen a nő. Ezzel végződik a Horned Pigeon. Lehet, hogy a cím Felszarvazott ga­lamb­ot jelent? A könyv elején van egy kis mottó: „A galamb hazaigyek­szik." Captain Millar így érkezett haza. # Albert Camus „Az idegen" című könyve az az egyre ritkábbá váló mo­dern olvasmány, amelytől az ember­nek valami „végigszalad a hátán, ami talán a nagyon jó írások egyik ismer­tetőjele. A könyv kínos és felejthetet­len. Egy Mersault nevű algíri kishiva­talnok öreg édesanyja meghal a ma­rengói menházban, ami körülbelül 80 km-nyire van Algírtól. Mersaultnak kétnapi szabadságot kell kérni főnö­két?­, hogy autóbusszal eljuthasson Marengóba, ott eltemethesse anyját. Mersault a délutáni kétórás autó­busszal indul, előzőleg a szokott kis vendéglőjében ebédel és a nagy hő­ségtől végigalussza az utat. Mikor megérkezik, rögtön szeretné a halott­ját látni, de a menhely portása fel­világosítja, hogy először az igazgató­hoz kell menni. Az igazgató azt mondja neki, hogy anyja szeretett a menhelyen élni, ne csináljon magá­nak szemrehányást, hogy az utolsó évben már alig látogatta. Felajánlja Mersaultnak, hogy mielőtt lecsukatja a koporsót, mégegyszer, utoljára, megnézheti édesanyját. Mersault a melegre gondol és az azzal járó le­gyekre és azt fe­­li, köszöni, tőle máris le lehet zárni. Hosszú éjszaka következik, a menhely egy-két öreg lakójával együtt virraszt a halott mellett. De reggelre a portás kelti fel: a hőségtől a sötétben elaludt. A portás tejeskávét kínál neki, együtt reggelizik vele. A portás elmondja, hogy az egyik öreg menhelybeli ápolt, aki szintén ott virrasztott a koporsó mellett, nagyon szerette az anyját, mindig együtt voltak, a menhelyen úgy hívták őket: a jegyesek. A teme­tésen a pap hozzálép és megkérdezi, hány éves volt az anyja. Zavarba jön, nem tudja, dadogva válaszol: sok, na­gyon sok... A délutáni autóbusszal utazik vissza Algírba. Teljesen kime­rülve a hőségtől és a sok járástól, újból végigbóbiskolja az utat. Másnap vasárnap lévén és miután pokoli a hőség, uszodába megy. Ott találkozik egy régi lánnyal, valaha egy irodában dolgoztak, már akkor is nagyon kí­vánta, de nem lett belőle semmi. Most a vízben átöleli, a lány nevetve hagyja magát, uszoda ma i­ moziba mennek, de a lány előzőleg kicsit megdöbben, hogy Messaulton fekete nyakkendőt lát. —­ Az anyám meg­halt — mondja magyarázólag. — Mikor? — kérdi a lány. — Teg­nap... A moziban Fernandes-film megy, sokat nevelnek. Utána a lány felmegy hozzá. Másnap este egy szomszédja bekopog, megkéri, jöjjön át hozzá, igyák meg együtt a nála az előző estéről megmaradt vörösbort. Ez a szomszéd egy úgynevezett , homme á femmes" és az a híre, hogy nem önzetlenül *­. Megkéri Mersault-t, írjon a nevében egy leve­let a nőjének, akiről azt hiszi, hogy megcsalja és össze­ütt veszett vele, de most mégis azt akarná, hogy vissza­jöjjön hozzá. — Tudod, csakhogy végleg kidobhassam. — Mikor a nő ne­vét mondja, Mersault eny­he csodál­kozással tudomásul veszi, hogy a nő arab. A levelet a férfi nevében meg­írja. Mikor pár nap múlva a nő tényleg eljön, a férfi majdnem agyonveri. A szomszédok rendőrt hívnak, kisebbfajta felfordulás tá­mad, a férfi megkéri Mersault-t, ta­núskodjon majd me­lette. Ez a hét folyamán be is következik. Rákövet­kező vasárnapra meghívja őt és a „leánykáját" Algír mellé egy barátjá­hoz a tengerpartra. Mikor kifelé men­nek, az autóbuszmegállónál három­négy arab sötéten végigméri őket. A férfi ekkor nagyon izgatott lett és bevallja Mersault-nak, hogy az egyik arab a megvert nő fivére- Rögtön látják. Hogy a verekedés kikerüülhe­tetlen. Pár pillanatig sötéten nézegetik egymást, aztán a három arab és a három fehér egymásra rohan. A vere­kedés alatt az egyik arab előrántja a kését és beleszúr testvére szerető­jébe. Mersault lelövi az arabot. Le­tartóztatják, szörnyű zavarban van, tulajdonképpen nem is igen tudja megmagyarázni, miért ölte meg az arabot, akihez neki személy szerint semmi köze nincs. A tárgyaláson mindenki ellene vall. Részben akarva, részben akaratlanul. Az állandóan visszatérő vádpont nem is a gyilkos­ság, hanem hogy anyja halálával kap­csolatban hogyan viselkedett. Védeke­zése jóformán nincsen. Egyszer arra hivatkozik, hogy Algírban nagyon mel­eg van. ő párizsi születésű, itt nagyon süt a nap... ügyvédje elhall­gattatja és nagy beszédet vág ki mel­lette. A kollégák és újságírók gratu­lálnak az ügyvédnek — Mersault-t viszont halálra ítélik... A könyvet, majd ha kapható lesz l­eten, ok véljen el k is olvasni Madara­s Zsuzsa HALADÁS _— m Ma: László ! Miért nincs, Zw­w? Reggelenként a hevesiramú ket­tes villamoson elsuhanok mellette s mindig megdöbbent sivár, ü­vegtelen ablak­ odvaival. ›Mégiscsak» és «ej­nye azért•› M­ilyen fejcsóválásokat gondolok Akadémiánk gondozatlan épülete láttán. Bűnbánat azért nincs bennem, holott nem egyszer gon­doltam az elmúlt évek során, hogy dűljön össze, hogy szakadjon le a mennyezete teljes ülés alkalmával s igazán nem bántam volna, ha megnyílik alatta a föld s helyén új Gyilkos-tó keletkezik, melynek sima tükréből csak néhány kopasz fej mered ki. Dehogy bánom meg, hogy­ annyiszor elátkoztam még kö­veit is! Én láttam e falak közt a legnagyobb csodát, azt a mutatvá­nyos bódéba illő produkciót, amit Berzeviczy Albert gyakorolt. Aka­démiánk e márványképű elnöke ugyanis végigaludt minden elő­adást, de — és ez volt a csoda! — nemcsak mindig a kellő pillanatban ébredt fel szendergéséből, de azon­nal tudta, hogy milyen nyelven kell elmotyognia azokat a semmitmondó bárgyúságokat, miket rárótt magas tisztsége. Sohasem fordult elő, hogy álmából ébredve németül üdvözölte volna a vendég olasz tudóst, vagy olaszul köszöntötte volna a germán tudomány valamely nálunk sáto­rozó képviselőjét. Én láttam ennek az épületnek lépcsején felrotyogni József apánkat, marsallbotjával s trotykos, gráci nyugdíjasokhoz illő lampaszos nadrágjával. Mert Habs­burg József is megelnökölte Akadé­miánkat, teljes joggal, hiszen itt ol­vasta fel ifjabb éveiben megboldo­gult Bársony István vadásztörténe­teit a saját neve alatt, itt adták ki vaskos kötetekben azokat a gyér helyesírásos és gyilkosan ostoba emlékiratokat, miket József apánk neve alatt av­art ott egy balgatag ka­tonai szakíró, kinek nevét a jóté­kony feledés kitörölte rongyolt me­móriámból. Itt volt a legnagyobb költő Szabolcska Mihály (örök ver­sengésben Lampérth Gézával s a sarkukba hágó ifjú titánnal, Sajó Sándorral), e falak között nevezte Ravnisz László Prohászka Ottokárt a magyar közélet porondjára belo­vagoló ezüstvértes Lohengrinnak vagy valami ilyen csodaszépnek. Ebben az épületben esett meg az is, hogy egy reszkető fejű aggastyán megmagyarázta a Nobel-díj­­biz­ott­ság kiküldöttjének, hogy amíg Her­czeg Ferenc nem kapja meg e kí­vánatos díjat, addig ők bizony — zum tritz — nem terjesztenek fel senki mást, de különösen nem Mó­ricz Zsigmondot vagy Babits Mi­hályt, kiket észak­i kiküldötte ajánlgatott a tájékozatlan Magyar Tudományos Akadémiának. Szóval bűnbánat nélkül, de azért mégis restelkedve és kényelmetlen érzésekkel nézek reggelente farkas­szemet Akadémiánk üres szemgöd­reivel. «Akadémiánk­ ugyan már évtizedek óta nem volt a mi akadé­miánk, éppoly kevés joggal mond­hattuk magunkénak, mint mondjuk az egri sommás mondhatta volna «a mi édes magyar földünknek» az egri érsek birtokait. De mégiscsak és­ejnye azért mégsem kellene ta­lán lemondanunk erről az akadé­miáról. A nagybirtokot is csak föl kellett oszlani s bele kellett ültetni a sommást s máris kiviláglott, hogy a megbotránkozás földjéből nyom­ban édes boni földdé vált.­­Nem lehetne­ az Akadémiával is valami ilyen földreformot csinálni? Ha kimondottuk, hogy a föld azé, aki megműveli, nem mondhatnók ki azt is, hogy az Akadémia azoké, akik a magyar kultúrát művelik? Esterházy herceg tengernyi bir­toka nem értéktelenedett el az ő jogtalan birtoklásu­ alatt, csak helyre kellett állítani a jogviszonyo­kat s vissza kellett adni azoknak, akik szerezték, akik művelték. Aka­démiánk hagyományai sem pusztul­tak ki Berzeviczy regnálása alatt, az Akadém­ia eszménye nem fakult meg csupán azért, mert Orsós pro­fesszor beült egy dunaparti házba és elmondta az arra áhítozóknak nyavalyás magánvéleményeit arról, amit tudománynak vélt. Mert, sajnos, a jelenlegi helyzet ez. Néhány sivár­­évtized s néhány tehetségtelen, ostoba és gonosz csi­bész komisz emléke okán elment a péterkénk attól, amit Széchenyi fundált, amit Arany János, Vörös­marty, Gyulai Pál, Eötvös József nevelt s amiből Simonyi Zsigmond, Gombocz Zoltán, Fejér Lipót, s még néhányan, nem is oly kevesen mégiscsak megőriztek valamit, nap­jainkig élőt. Ma síri csend van az Akadémián, csak akkor hallunk róla, ha Szent-Györgyi Albert a Nobel-díj vértezetében nekiront fa­lainak. Ma csend van az Akadé­mián, sorsa csak akkor jut eszünk­be, ha szükségünk lenne egy kri­tikai Ady-kiadásra. De még ebben a csendjében sem, ebben a látszó­lagos vagy imlóságos tehetetlensé­gében sem halott egészen: lám, a minap is felcsattant falai közt Supka Géza éles hangja s talán még azt is megtérjük, hogy egyszer a magyar munkásmozgalmak évtizede kiadat­lanul heverő történetének áldozatos szerzője, Révész Mihály is eszébe jut e lassú észjárású testületnek. Szó sincs arról, h­ogy azt taná­csoljam: várjuk ki Akadémiánk ön­kéntes megújulását! Ha érdeklődé­sem a jövendőé is, azért nem aka­rok új ezredéves programokat ki­agyalni. Csak annyit akartam mon­dani, hogy a fundus jó, olyan jó, hogy Akadémiánk mai esettségében is, akaratlanul is kényszerül oly­kor a helyes úton járni, ép­pen a jó fundus okán. Csak azt akartam mondani, hogy nem reménytelen Akadémiánk helyzete. Csak azt szeretném megkérdeni: mért nincs, ha van? Olyan fe­ledhetetlen az a gyalázat, amit az elmúlt évtizedek falára kentek, hogy ezért elejtjük a Magyar Tudós Tár­saság lehetőségét? Énrám sohasem tett olyan mély benyomást Berze­viczy Albert vagy Habsburg József, hogy elhomályosíthatta volna Szé­chenyi és Vörösmarty, Arany és Gyulai emlékét. Orsós tanárra nem gondolok többször, mint arra, hogy valaha kanyaróm is volt harminc éve, de sohasem feledem el azt az emlékbeszédet, amelyet Eötvös Jó­zsef tartott Szalay László halála­kor, holott csak könyvből olvastam. Vagy nincs szükségünk Magyar Tudományos Akadémiára? Nem hiszem. Sőt éppen az elmúlt év­tizedek alatt, Akadémiánk vaskor­szakában bizonyosodott be, hogy milyen nagy baj volt ez a látszat­akadémia, milyen mérhetetlen kárt okozott, hogy olyan felemásan fun­gált, hogy egyik ablakán Fejér Li­pót nézett ki az igazi tudomány csillagos egére, másik ablakán pedig József főherceg savószeme sandított ki az andalgó, ártatlan meghurcolt Szálasi Ferencre. (Még örülhetünk, hogy be nem hívta s beérték a fen­szerlizéssel, legalább ezen a téren!) Ha valaki azt hiszi, hogy frivol tréfa a szavam, ha nem érzi rá be­lőle a lenyelt könnyet, annak a kedvéért hát fordítsuk komolyra a szót. .. Magyar Tudományos Aka­démiára soha nem volt olyan szük­ség, mint ma. A magyar művelő­désnek ugyanis — legfelsőbb szint­jén — két nagy szerve működik ez időszerint. Az egyik a magyar egyetemek összessége, a másik a közoktatásügyi minisztérium. Az egyetem azonban — bárhogy tilta­koznának is ellene egyesek — első­sorban nevelő apjorátus, oktató in­tézmény. A közoktatásügyi minisz­térium pedig elsősorban, bármeny­nyire igyekeztek ezt elfeledtetni ve­lünk a Horthy-korszak megalomá­niás közoktatásügyi miniszterei, szervező és adminisztráló intézmény. A kettő között és a kettő felett kell lenni egy olyan kulturális szervnek, mely távol minden gyakorlati és minden adminisztratív­­ feladattól, részben gyűjti, részben termeli azt, amit tanítani kell és amit meg kell adminisztrálni, hogy valóban tanít­ható legyen, hogy valóban minden­kihez eljusson. Kell lenni egy olyan szervezet­nek, mely gyűjti a magyarság kul­turális hagyományait, kell lenni egy olyan szervezetnek, mely pár­tatlan igazságossággal elválasztja az élő hagyományt az idejétmúlt, holt hagyománytól, kell lenni egy olyan szervezetnek, mely magához ölel minden alkotó szellemet is kizár magából minden romboló szellemet s végül kell lenni egy olyan szerve­zetnek, mely az élő hagyományból és az eleven szellemű alkotók mun­kájából eszményt és módszert te­remt a jövendő számára. Kellene egy olyan fórum, mely gyűjt, kritizál, konzervál, összefog és irányít. Mert ez az igazi akadé­mia s ezzé kellene válni Akadé­miánknak, Széchenyi fundusának, egyetlen, minden élő és alkotó érté­ket összefogó, hatalmas enciklo­pédikus testületnek. Kor­fordulón élünk , s itt ne csak a mi kis magyar fátumunk kezelésére gondoljunk, de azért arról se fe­ledkezzünk meg. Korfordulón élünk. Az új fizikai és biológiai világkép kibontakozása bereteszelte évszáza­dok hagyományos tudásának leta­posott útját. .A marxizmus elmélete s első és egyetlen gyakorlati kísér­lete, a Szovjetorosz Birodalom, alapvetően megváltoztatta az em­beri együttélés, az emberi munka s az emberi erkölcs eddigi törvényeit. Tudás és élet új lehetőségek útjára tért. Életvágyó és életképes népek ilyen szituációban enciklopédiát al­kotnak, regisztrálják s felszámolják a múltat, csűrbe takarják a jelen értékeit s utat keresnek a kibonta­kozásra, az új tudás s az új erkölcs felé. Egy ilyen eleven enciklopédi­kus szerv kell hogy legyen a Ma­gyar Tudományos Akadémia: ha­gyományőrző, értékgyűjtő és esz­ményadó testület. Persze, egy szóval sem mondtam, hogy ehhez a feladathoz többünk van Akadémiánk alapvető hagyo­mányánál. Persze, egy szóval sem mondtam, hogy Akadémiánk jelen állapotában alkalmas ennek a fel­adatnak megoldására. Mai összeté­telének tökéletesen megfelel mai rongált állapota, néhány ép helyi­ség itt-ott és sok odvas, üresen tá­tongó, kiégett terem. Egyetlen kvadrát üveget sem adnék, egyetlen ölnyi épületfát, egyetlen munkaórát sem azért, hogy e­z­t a­ Akadémiát újjáépítsék. Ennél igazán fontosabb a napi kalória centigrammnyi sza­porítása, ennél sokkalta fontosabb akár az utcai romlatrinák újjáépí­tése is. Mert az közegészség és élet, puszta, mezítelen létkérdés. De ha valaki azt mondja, teszem fel azt mondaná, hogy talán nem lenne boszorkányság új alkotmányt adni az újjászülető Magyar Köztár­saság akadémiájának, ha azt mon­daná, hogy talán nem ütköznék semmi igazi nehézségbe egy alapos tagrevízió­s lelkiismeretes szellemi kataszter alapján történő új tagvá­lasztás, ha valaki azt mondaná, hogy már bontakozik is eleven ko­ponyákban az Ú­j Enciklopédia esz­méje, akkor reggelenként a vad­iramú kettes villamosról bele­kacsintanék Akadémiánk riadt ablak­szemeibe s önként jelentkez­nék közmunkára, maradék képeim üvegét ajánlanám fel ablakozásra. De szóljon hát valaki! BUDAPEST A NAGYPARKOK VÁROSA Virág a művészetben címmel a Fő­városi Kertészet, a Fővárosi Képtár közreműködésével kiállítást rendezett. A kiállítás keretén belül — melyben nagy magyar művészeink minden vi­rágtémájú festő- és szobrászművészeti alkotása bemutatásra került — nyil­vánosságra hozták a Fővárosi Kerté­szet újjáépítési programját is. Budapest, mely köztudomásúan hí­res volt szebbnél szebb, gondosan ápolt, leleményesen, ízlésesen feldí­szített parkjairól, áldozatul esett a pusztító háborúnak.­­ A Fővárosi Kertészet most akarja megoldani a problémát, hogyan le­hetne újból rózsát növeszteni a csata­téren. A tervezet azonban nemcsak a meglévő terek rendbehozásával, ha­nem a főváros minden részén, de leg­inkább a dolgozók által lakott terü­leteken új parkok létesítésével foglal­kozik. Minden városrész parkosítására vonatkozóan tervek készültek. Az első az úgynevezett józsefvárosi zöld sáv, mely — a tervek szerint — a József­körút és a Fiumei­ út között húzód­nék, két kiszögeléssel a Népszínház­utca és Üllői­ út felé. (Milyen szép lenne, ha minden délben a hivatalok­ból, gyárakból fáradtan hazatérő jó­zsefvárosi tisztviselőket és munkásokat virágillat fogadná.­ Budán, a vér­mező—tabáni—gellérthegyi zöld sáv a tabáni parktól a Horváth-kerten, Vér­mezőn keresztül a Városmajorig hú­zódna, s ez aztán a Hűvösvölgyben folytatódna. A Vérmező helyén mo­dern strandról, s mellette hangulatos kis vendéglőről álmodik a tervező, a Déli pályaudvar helyére világvárosi áruházat emel, a Tabánba szőlőket ültet és szabadtéri színpadot épít szí­nes fantáziája. Ú­jabb terv a Halász­bástya előtti térség átalakításával és meghosszabbításával foglalkozik, egé­szen a budai Vigadóig, s e célból az Attila-utca és Maros-utca néhány romházát le akarja bontani. A Kis­celli­ úti kastélyban, mely a főváros tulajdona, kertészeti főiskolát szeret­nének létesíteni, botanikus kerttel. A Sashegy, úgyszintén a Lukács- és Császárfürdő rendbehozásáról sem fe­ledkeztek meg, sőt ide új szállodát is terveznek az idegenforgalomnak. A külső területek újjáépítésének lehető­sége sem kerülte ki a tervezők érdek­lődését. Óbudán, a hajógyári szigeten nagy sportcsarnokot, csónakházakat terveznek a munkásság részére, Rá­kospatakon. Kőbányán kertes kislaká­sokat szeretnének építeni a dolgozók­nak. Egy kicsit fantasztikus tervet is forgatnak: el akarják tenni láb alól a Keleti pályaudvart (építsünk egy Köz­ponti Pályaudvart! — felkiáltással! és helyére luxusszállodát tervezni, stranddal és parkkal. Még sok tervet láttunk, általában mindegyik megvalósítható, reális, nem jár a fellegekben. Gallai Ágnes

Next