Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-06-12 / 24. szám
Arlon, 1947 június. Amikor 1945 nyarán aL'Autors című hetilap rendelkezésemre bocsátotta hasábjait, — sőt, heteken keresztül, első oldalait — egy Francoellenes kampány céljából, körkérdéstintéztem Belgium vezető politikai személyiségeihez és kikértem véleményüket a frankista rezsimről. A Kommunista Párt vezérétől, a Katolikus Párt leaderjéig mindenki készséggel állott rendelkezésemre. Csak Victor de Lavelay, a liberálisok egyik vezére, — a történelembe bevonult TVD-jel feltalálója — akadékoskodott. A brüsszeli parlament folyosóján ültünk és de Laveray így beszélt: — Ne folytassa ezt a kampányt, kedves Szombati. Nagyon árt vele. Most folynak a tárgyalások Madridban Degrelle kiadatása ügyében és hizlaló kilátásaink vannak. Mia most Franco látni fogja, hogy a belga politikai élet vezéregyéniségei milyen elítélően beszélnek róla a sajtóban, megdühödik és megtagadja a kiadatást. Pedig nagyon fontos számunkra, hogy a fickót kézbekaparintsuk... Nem hallgattam rá, a nagy ankét megjelent az ő nyatkozata nélkül. És kiderült az is, Franco gúnyt űzött a belgákból, mert addig húzta, halogatta a nácivezér kiszolgáltatását, míg egy napon tudomásukra adta, hogy az «ismeretlen helyre szökött». Azóta sem tudni, mi az igazság. Ott bujkál-e Spanyolországban, vagy valóban kiszökött-e Dél-Amerikába, hamis útlevéllel, vízummal. Szegény de Laveray halála előtt néhány héttel láttam még a parlamentben. Emlékeztetkni beszélgetésünkre. Fáradtan, kedvetlenül legyintett: — Nem lehet és nem szabad tárgyalni ezekkel a banditákkal. Csak az ő nyelvükön, az erő nyelvén lehet beszélni velük. Igen, Degrelle, legalábbis egyelőre JLIUUJI «f. .'-t^* közül, hála nagy cinkosának, Francának. Fölötte egyelőre nem rendelkezhetik a belga bíróság, halálos ítéletét, melyet in contumaciam hoztak ellene, egyelőre nem hajthatják végre. Cinkosai nagy része már nem él, most családjára került a sor. A rexisták vezére fivérét még a háború kellős közepén kivégezte az Ellenállási Mozgalom egy csoportja. Húga a felszabadulás után sokáig bujdosott, míg végül röviddel ezelőtt letartóztatták. Még e hónapban bíróság elé került Most Edouard Degrelle, a nácivezér édesapja at az igazságszolgáltatás elé, hogy bűneiért feleljen. A világsajtó képviselői a rekkenő hőség ellenére mind itt szoronganak az arloni bíróság tárgyalótermében, hogy meghallgassák: mivel vádolják ezt az öregembert, azt is, mivel védekezik a vádlott? Ede, az atya, kezdettől fogva nagy rajongója volt fiának. A fiatal Leó, aki a louvaini egyetem hallgatója volt,Christus Rex*, • Krisztus Király* néven politikai mozgalmat indított, melynek hirdetett célja a politikai élet megtisztítása, s keresztényi erkölcs érvényesítése volt. Ez tetszett a papának, aki büszkén látta, hogy fiának tábora napról-napra nő. Jó katolikusnak tudta magát és nem látott semmi vétket fia aktivitásában. Mint ahogy Degrellenek sikerült eleinte sok jó katolikust megnyernie politikai eszméinek. Később azonban, amikor a fiú mozgalmának nevéből a Christus szót elhagyta és Mussolini fasizmusának, majd Hitler nácizmusának propagátora lett, híveinek tömege erősen megcsappant a katolikus körökben. De csatlakoztak hozzá az igazi fasiszták. Az öreg Degrelle ezt látta, de apai rajongása nagyobb volt keresztényi skrupulusainál. Kitartott mellette. Támogatta, biztatta. Leon nyíltan a belgák «Fairer»ének nevezte magát, amit a nép szellemesenFourext-re — bolond rex — franciásított. 1936 ban, amikor a rexistáknak már parlamenti képviseletük is van, a hálás ifjú Arlon város törvényhatósági tagságával ajándékozza meg a megértő atyát. Az öreg boldog, emelt fővel jár. Politikai karriert csinált. Fontoskodott, sürgött, forgott, de senki sem vette komolyan. Ennyi a politikai szereplése. Bűne, hogy fiát a nyilvánosság előtt többízben megjelenésével támogatja, wntn ortsríff f.íinirV ArvOílMi l/» TTV£»r**'»t A tBrüsseler Zeitung» és a francia nyelvű nácilapok számára. Vádolják még denunciálisaalta, de ez valóban csak mendemondákon alapul. Arlonban letartóztatnak valakit, akiről tudták, hogy az öreg ellenlábasa. A városban mindenki azt suttogja, hogy az illető deportálása az öreg műve. Semmiféle bizonyíték nincs, a tárgyaláson tanuként megjelent áldozat is kétkedik a vád alaposságában. Egy másik esetben, a vádlott félórával az illető letartóztatása előtt az áldozat házában járt és összeveszett vele. Bizonyíték? Nincs. Fenyegetődzött-e az öreg a németekkel? Nem. De magatartása furcsa volt. A terai meggyőződése az, hogy Edouard Degrelle ludas a dologban. — ön tudja, hogy besúgásért halálbüntetés jár... — mondja az elnök a tanúnak. — Ha az én helyemben volna, ki merné-e mondani a vádlott e tárgyban való bűnösségét? Nehéz lelkiismereti kérdés. A tanú. — Nem. Érdekes tana következik. A kb Susanne, Degrelle-ék mindenese. Aranyos, szőke kislány, szeppenten áll a bíróság elé. Kiderül, hogy ez az ártatlanság az egész háború alatt az Ellenállási Mozgalom tagja volt. Napról-napra jelentette, mi történik a házban. Az elnök jóindulatúan mosolyog és bizartja, beszéljen hangosabban, ne szerénykedjék. Susanne csodálkozik. Mi van azon dícséretrevaló, hogy hazafias kötelességét teljesítette? Az is természetes, hogy lejegyzett minden szót, amit az öreg idegenekkel váltott és az is, hogy éjszakánként rendszeresen kiszökött a házból, hogy az Ellenállási Mozgalom vezetőihez elvigye jelentéseit. — Boullon-i lány vagyok, Monsieur te Président... — mondja, mint aki ezzel mindent megmagyarázott. Szóval, a kislány nem tud semmi súlyosan terhelőt. Igaz, hogy a rexisták gyakori vendégek voltak a háznál, de ezek inkább csak tisztelgő látogatások voltak. Német tisztek is jártak Degrebechnél, igaz, de semmi lényegesről nem beszéltek. Szerelték a jó kosztot és a régi borokat... — Tény, hogy ön jó barátságot tartott fenn hazaárulókkal és az okkupáló hadsereg tisztjeivel... — fordult az elnök Edouard Degrelle felé. — De ezzel senkinek sem ártottam... — mondja csendesen az öreg. — Senkit be nem árultam ... Ezzel már rajta is a sor. Egy hetvenöt esztendős, összetört aggastyán át a bírák előtt, roggyant térdekkel, összetörten. — On s'est moqué de mot — mond ja —, gúnyolódtak velem, kijátszottak. A hiúság, uraim, a hiúság... Annak áldozata vagyok... Nem volt szíve megtagadni fiát, mint ahogy az egy Amery tette. Követte, hagyta, hogy vezesse. Így jutott el a vádlottak padjáig. Sír. Úgy sír, hogy az embernek megfájdul a szíve tőle. Gyenge, ostoba ember, gondolom, minek avatkozott olyan dolgokba, amihez nem ért? Maradt volna bouilloni patikájában, keverte volna a porokat. Túlságosan szerette a fiát. Messiást látott benne, mint ahogy minden apa azt szeretné látni fiában. Miközben alig érthetően, elnyújtottan beszél, arra gondolok, hogy akár velem is megeshetett volna ugyanez. Majomszeretetből, gyermekem iránti elvakultságból, s talán hiúságból is. Minél idősebb leszek, annál jobban megértem az öregeket, annál közelebb kerülök hozzájuk. Lenne egy fiam, aki kiválik a famíliából, köréből, akiért ezrek rajonganak, aki nagy szónok, akit az ország vezetője fogad... Magam is beleestem volna ebbe a verembe. Melegen süt a nap a tárgyalóterembe, halotti csend, csak az öreg Degrelle motyog. És ekkor megpillantom a hallgatóság soraiban énele Jacques-ot. Sűrűn hunyorog, nem tudom azért-e, mert a nap a szemébe süt, vagy mert könnyeit fojtja-e viszsza? Ondé Jacquet-ot Brosroelről ismerem. Az Avenue des Casernes egyik bisztrójában találkoztam vele néhányszor, ahol mindenki ismeri tragédiáját. Fia beállt a rexista légionáriusok közé. Kitagadta. A német megszállás alatt a nyílt utcán megpofozta, letépte róla a német egyenruhát, leköpdöste. A németek le akarták tartóztatni, de fia ettől megmentette. Onele Jacques élete pokol lett ettől a naptól kezdve. Felesége anyai elfogultsággal fia pártjára állt. —• Nem tagadhatod ki, S az én fiam, az én gyermekem... —• mondta az asszony. És nem beszélt többet férjével. Légionárius fiával titokban találkozott. Nem tudta megtagadni vérét. Mindenben igazat adott neki, mindent megbocsátott. A felszabadulás után a fiút elfogták Németországban és hazahozták. Halálra ítélték. Az anyát is elfogták bűnpártolásért. Még most is ül. És énele Jacques azóta egyedül háborog Brüsszelben. Senkije sincs. Mamy, az Avenue des Casernes-i bisztró terebélyes, igazi flamandtípusú tulajdonosnője, — aki egyébként onele Jacques unokahúga —, meséli, hogy egyszer az öregnél járt. És onele Jacquet sírva csókolgatta halálraítélt, kitagadott, áruló fia ruhája szegélyét. Igenám, de onele Jacques kemény ember. Nem mindenki tudta volna megtenni azt, amit ő tett és kevesen tudnák úgy eltitkolni bánatukat, mint ő. Amióta a bisztró tulajdonosnője egyszer meglátta gyönge percében, gondosan kerüli az Avenue des Casernes környékét. — Bűnös volt. Meglakott. Csak ennyit mond, ha néha, valamelyik tapintatlan ismerőse fiáról kérdezi. És ezzel le is zárta a témát. Most itt ül az arloni bíróságon, ki is eljött, hogy meghallgassa az öreg Degrelle-t. Mit érez? Mit gondol ilyenkor? Sohasem fogom megtudni, sem én, sem más. Magával viszi ezt a titkot a sírba. Közben már az ügyész is beszélt. Súlyos büntetést kért s ezenkívül 250.000 frankos kártérítést az állam számára, azért az erkölcsi kárért, amit a vádlott okozott Körülbelül ennyi lehet minden vagyona az öregnek. A belga bíróság az árulókat nemcsak elítéli, de teljes vagyonuknak megfelelő erkölcsi kártérítés megfizetésére is kötelezi, így legutóbb az egyik nagy gyár kollaboráló, a németeknek szállító tulajdonosát 10 évi börtönre és 500.000.000 frank megfizetésére ítélték. Ami egyet jelent a gyár elkobzásával. A védő minden enyhítő körülményt felsorol természetesen. Maitre Michaelis megindult hangon beszél, nagy hatást kelt. Az utolsó szó jogán még az öreg Degrelle szól. Szól? Nem jó kifejezés ez. Hörög, zokog, bugyog belőle a sírás. Két kezével, melyet a karjának támaszt, tartja meggörbült, agg testét. — Sohasem akartam hazámat elárulni... — mondja. — Soha senkit nem denunciáltam... * ítélet: 8 hó börtön. * (Befejezésül és zárójelben: most olvasom, hogy a magyar Népbíróság Erdélyi Józsefet 3 évi fogházra ítélte. 1 Ha a bíróság előtt írta: Szombati Sándor Ne kísérletezzék! Bevált, gyors és biztos hatású az a poloskák pusztító atombombája Szerezze be még ma és holnap már nyugodtan alhat, mert ahol ATOM G. G. van — ott poloska nincs! — Erre mérget vehet (fcUDAPESTI ÉS LONDONI EMLÉKEKIfiJfrMGNOTvS (50) Érettségi bizonyítványom, melyet a Tanácsköztársaság idején kormányzótanácsi rendeletre szolgáltattak ki, természetesen érvényét vesztette. S egy tanári bizottság előtt "igazolnom" kellett magam. Nagyon pórul jártam volna, ha nem lettem volna bolsevik forrongásom idején is meglehetősen szíves pajtás, sírta Tanácsköztársaság alatt, annál szívesebb, minél riadtabban találgatták gentry osztálytársaim, hogy mi lesz velük az érettségi után, ha a vörös uralom megmarad. Hálából az ellenforradalom után csak bojkottáltak, de a denunciálásra már nem futotta keresztény-nemzeti megbántottságukból. Szerencsém volt a tanárokkal is. Az a kettő-három, aki neheztelt rám, történetesen arra is emlékezhetett, hogy amikor győzni talált a vörös hadsereg, vagy más hasonló alkalommal, félrehívta a sarokba a rövidnadrágos borzas kölyköt, aki akkor voltam és komoly hangon fejtette ki előttem, hogy ő sem olyan megátalkodott reakciós, mint amilyennek gondolják, sőt ellenkezőleg, úgy érzi, hogy hazánk új sáfárai, bármilyen színű zászlóra esküsznek is, de dicséretreméltó erőfeszítéseket tesznek a magyar nép fölemelésére és a csehek által bitorolt területek visszaszerzésére. Jobb volt az ilyen dolgokat nem bolygatni — a szemtanút dobjuk ki, de ne sokat veszekedjünk vele ... S külön szerencsém volt, hogy az igazolóbizottságban helyet foglalt Császár Ernő latin-magyar tanár is, a néhai akadémikus Császár Elemér testvéröccse és követője, nekem nyolc éven át volt osztályfőnököm. Nem mondhatom, hogy szeretett, inkább éreztem, idegenkedik tőlem, s annál feszélyezettebben méltányolja eminenciámat magyar nyelv- és irodalomban, minél bőségesebben ontom én érdeklődésem jeleit filológiai elmefuttatásai iránt. Korrekt, igazságos, szabadelvű ember volt, úgy ahogy a szabadelvet a Tiszák Magyarországán elképzelték, nem tűrt és nem alkalmazott volna felekezeti megkülönböztetést tanítványai közt, de mi tagadás, mégsem lehetett ínyére, hogy éppen ez a boglyas fejű, vigyori ábrázatú kis Ignotus, ez a marxizmusba kóstolt Nyugat-fi, aki ráadásul még csak nem is jó tanuló, hiszen a többi tanár mindig megrója lustasága és rendetlensége miatt — hogy éppen ez ossza meg vele a Berzsenyi és Kölcsey prozódiai vitájának eredményén érzett gondját, nem pedig valamely Pegazusra átnyergelt volgai lovas származók! Türtőztetnie kellett magát, hogy méltányoljon. Nem kedvelt, még csak nem is becsült, de méltányolt. És esztendőkön át tartó szakadatlan méltánylásból, akármilyen kelletlen is, idővel csak kinő a rokonérzés egy neme. Ahogy én malgre már szerettem ezt a konzervatív tanáromat, úgy ő malgrémul kaphatta magát azon, hogy én még az idegenkedését is jobban értem, mint mások a vonzalmát. Becsületére váljék, hogy rokonérzése irántam akkor melegeden cinkossággá, amikor leginkább rászorultam, amikor az igazolóbizottság tagjaként elhallgatta «bűnlistámat» s még össze is kapott értem egy kiválóan korrupt és szadista kartársával, Balázs természetrajz-tanár úrral, ki engem alig ismert, de rajtam is, mint bármely más védtelen suhancon, örömmel tombolta ki "keresztény-nemzeti" kéjvágyát. Az eredmény aránylag enyhe ítélet volt: csak a mintagimnáziumból csapnak ki, nem az ország összes középiskoláiból, mint a többi főkolompost, s egy év múlva valahol magánúton letehetem az érettségit. Még ebben is azért marasztaltak el, magyarázta később Császár tanár úr, mert tiszteletlenül viselkedtem a Bizottság előtt, különösen Balázs tanár úrral... Rosszalóan csóválta a fejét és egy kis fanyar mosolyra húzta az orrát, amiből azt véltem kiolvasni, hogy mégsem nagyon rosszalja. Családom közben úgy határozott, hogy a Pali menjen néhány hétre Paksra. Ha újra le kell érettségiznie, hát ott nyugodtan bújhatja a tankönyveket, nincs ami elterelje a figyelmét. De, ami nyomósabb ok volt, itt Pesten mégsem lehet tudni... A fehér hadsereg nemsokára bevonulhat, az ég tudja, milyen ramazuri lehet még, s ha eddig nem jelentette föl senki, ezután még följelentheti, Pakson a kutya törődik ilyesmivel. Bár lelkemre kötötték, hogy ne járassam a számat a szocializmusról se, de még kevésbbé arról, hogy néhány hónappal azelőtt kikeresztelkedtem. Értsem meg, hogy azok a paksi zsidók ezt mindennél nagyobb bűnnek tartják. Én pedig mentem, rohantam. Nemcsak az érvek ösztönzésére. Hanem, mert volt egy titkos okom is. Új falukutató út nyílt meg előttem, olyan, amilyent eddig sem a pincehelyi szőlő nem kínált, sem a budapesti cselédszobák folklórja. Egészen új irányú falukutatás. Nem a magyar néplelket kívántam ezúttal felkutatni — erre a sváb Paks nem is lett volna alkalmas —, hanem, életemben először és utoljára, abba a kísértésbe estem, hogy a zsidó néplélekben keressem a magam gyökereit. Kálvinistaságom ebben, természetesen és igen logikusan, ugyanolyan kevéssé zavarhatott, mint annakelőtte zsidóságom a szabadhajdú rögeszmében. Nem felekezetről volt szó. A hitet, hogy a lélek Istentől való, babonának tartottam. De azt a sokkal irracionálisabb és laposabb babonát, hogy a lélek gyökérből való, még nem sikerült magamból kigyomlálnom. A magyar gyökértől elvette étvágyamat a Magyar Ébredés. A tősgyökeresség minden jelképe és kelléke, minden vezérnyi tolmácsa, beleértve az októbrista kormány csizmás miniszterét is, a kollektivista irodalom szittya fajvédőjét is — mind ott úszkált és paskolt és lubickolt a kereszténynemzeti szennyvízben. Mi közöm lehet ezekhez? Mi közöm lehetne, még ha származásom nem rekesztene is el tőlük? Mi közöm a nemzethez, mely úgy ébred valójára, hogy rabbi aljasítja magát végre-valahára függetlenné nyilvánított hazájában? Tehát: zsidó vagyok — hajtogattam magamban. S a még parázsló kamaszkornak azzal a hevületével, mely nem bír el megállapítást anélkül, hogy pózt és mítoszt ne izzítana köréje, máris hozzáláttam gondolatban népies történelmi hátterem új mintázatának kiszínezéséhez. Renan a történelem két csodájának nevezte a görög és a zsidó népet; kezdtem megilletődni a tudaton, hogy az egyik ilyen csoda az én ereimben kering tovább. Kezdtemmagam felsajnálni, mint egy Kiválasztott Nép fiát — a szenvedés, a meghurcoltatás, a vívódás és indokolatlan törzsi megmaradás kiválasztottaiét. Kezdtem szépnek, megrendítőnek tisztelni ezt az indokolatlanságot. Csodarabbi és kereskedő őseim rembrandti galériába sorakoztak fel szemem előtt, a szívósság és túlfinomultság beltenyészetének csodái, bánatos tüzű szempárok, riadlak és bölcsek, vibráló vékony ujjak, a Talmud titkainak fürkészése közben felgörbedt vállak. — Íme, képzelegtem, ezek azok, akiknek csak ismerős arcába kell néznem, hogy fajtámra ismerjek a sorsomban, gyökeremre a vágyakozásomban. Ezek voltak azok: «Erős, nagy nemzedékek, papok és uzsorások — Gyiloktól, megvetéstől megedzett fiai, — Kiket dúló, teremtő s megváltó változások — Sem tudtak főhadnaggyá és paraszttá oldani?, ezek, kiknek sugallata átlendít majd a sehová tartozás borzalmán. A kaftános, tincses kísértetekre, amint kettesével-hármasával izgatott torokhangon hadarva cipelték batyujukat a Károly körúton, azzal a fürkésző bámulattal tekintettem, mint azelőtt egy-egy csizmás parasztra, ha felszállt a villamosra. Ez új érzés volt. Attól ugyan mindig, még a magyarkodás és a Jüdischer Selbstkass legkamaszabb válságainak pillanatában is visszatartott ízlésem, hogy lélekben kövessem a «hazafias zsidóság» szolgai fennhéjázását, mellyel a t galiciánersektől elkülönbözteti magát. Magam előtt szégyellem volna betársulni a butaság és törleszkedés úri egyezményébe, melynek egyik íratlan parancsa úgy szólt, hogy nincs olyan gazság, melyet ne volna szabad rájuk fogni, ha hozzáfűzi az ember, hogyezzel természetesen senkinek sem okoznak nagyobb kárt, mint a becsületes, hazafias zsidóságnak, mely különben is évtizedek óta sürgeti a bevándorlási tilalmat. A bűnbakosdival szemben védelmükre keltem. De őszintén ki nem állhattam őket. Bosszantott a kirívó és kihívó csökönyösség, melylyel különállásuk exotikus jegyeit a nagyvárosi látképre nyomják. Az exotikum exotikus tájékokra való. A rézbőrű törzsfő lurjfonata és tollas fejdísze festői lehet a préri látképén. De aki az Anker-köz táján szappannal és gyarmatáruval kereskedik — akkor abban volt legelevenebb a lánckereskedelem —, az ne bodorítson hajgyűrűt a füle mellé. Így valahogy okoltam meg fizikai irtózásomat velük szemben. Ha csúfolták vagy gyűlölködve mérték végig őket, részvétet éreztem irántuk, de ha véletlenül hozzám értek, megborzadtam. Egyéb emberi viszony nem volt köztem és köztük, soha eggyel sem beszéltem személyesen. (Folytatjuk.) HALADÁS 287