Halászat, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Ismét a Chloricid oltásról — — üzemi méretekben A halgazdaságokban a halvízkór elleni védekezés egyik eszköze a chlorocidos oltás. Egyes gazdaságokban (Alsósomogy 1958, 1959-ben) az egész piaci halnak szánt állomány beoltásra került. E beszámoló keretében az oltás hatásával nem foglalkozom, csupán a technikai keresztülvitelével, illetve annak szervezésével. A nagyarányú munka elvégzésekor nem közömbös a használt eszközök milyensége és a munka megszervezése, mivel ezektől nagymértékben függ az oltás időben történő elvégzése. Az oltás sikeres és gyors elvégzésének tobbb ettétele van. Ezek közül kettővel foglalkozom részletesen, amelyek egyformán fontosak. 1. Bánjunk kíméletesen a halakkal. 2. Biztosítsunk a dolgozók részére kényelmes munkakörülményeket, ami a nagy teljesítménynek előfeltétele. A kíméletes bánásmódon azt értjük, hogy a halakat minél rövidebb ideig tartsuk szárazon, a tárolóedényekben a szükséges mennyiségű oxigént biztosítsuk. Ezt elérhetjük a vízcserével, vízfrissítéssel, oxigénpótlással vagy tartóhálós megoldással. A kényelmes munkakörülmények biztosítása igen fontos. Eddig ennek éppen az ellenkezőjét láthattuk. Az oltó és adogató dolgozók a válogatóasztal fölé görnyedve dolgoznak. Ez csak egészen kis mennyiségű hal oltásakor engedhető meg, mert nagybani oltásnál a teljesítmény igen alacsony lenne. A következő módszer, amit a Halászat V. évf. 3. száma is ajánl, már biztosítja a dolgozók kényelmét, a munkaerőfelhasználás azonban túlzott és a teljesítmény ezzel nem arányos. Ennek lényege röviden a következő: az oltók ülnek és az előttük levő asztalon végzik az oltást. Az oltandó halat két dolgozó adogatja egy kosárból, mely a hátuk mögött vízzel telt kádban áll. A fecskendőt kezelő dolgozó beoltja a halat, amelyet utána egy másik kádba helyeznek. Négy fecskendővel történő oltás esetén összesen 15 dolgozó szükséges. A munkát lassítja a halnak az adogatása, mivel egy oltónak ketten adogatnak, egymást is zavarják. Ha a kosárban sok a hal, akkor nem kapja meg a szükséges mennyiségű oxigént, ha kevés, akkor az adogató dolgozó nehezen fogja meg. A munkát késlelteti a beoltott hal elhelyezése is, mivel minden egyes darabnál hátra kell fordulni, hogy a hal ne a kád mellé essék. Ezenkívül ezzel a felszereléssel keskeny töltéseken felállni nem lehet, pedig sokszor ilyen helyen kell dolgozni. Ezeket a hátrányokat ki lehet küszöbölni és meggyorsítható az oltás. A simongáti üzemegységben a következő módon végeztük az oltást. Az oltáshoz oltópadot és oltóvályút készítettünk. Az oltópad harminc cm széles, két méter hosszú deszkalap, egyik hosszanti oldalán két-három cm magas peremmel. Az oltóvályú ugyanilyen, azzal a különbséggel, hogy közül 15 cm magas peremmel van ellátva. A padot és a vályút két, vízzel telt kádra állítjuk egymás mellé (ahogy a válogatóasztalt szokás). A vályúba vizet teszünk. Ebbe kerül a beoltandó hal, amit az itt álló adogató a vályún keresztül nyúlva a másik oldalon álló oltó elé tesz az oltó padra. Közben másik kezével már a következő beoltandó halat veszi a vályúból. A beoltott halat kis mozdulattal lecsúsztatja a pad végénél levő kádba. Így minden padnál két oltó dolgozhat. A következő pad felállításához már csak egy kádra van szükségünk, mivel a másik végét a már felállított kád szélére tesszük. Ha a hely kedvezőbb, akkor L alakban is felállíthatjuk a padokat. Az oltóvályút használhatjuk víz nélkül is, ekkor azonban mindig csak kevés halat tehetünk bele, hogy ne legyenek sokáig levegőn. Ha vízzel használjuk, akkor az adogatókat megfelelő védőöltözettel kell ellátni, mert a berakott hal az első másodpercekben fröcsköl, majd megnyugszik. Az oltók néhány órás gyakorlata után már nem kell az adogatónak mindkét kezével fogni a halat (csak az anyákat), sőt később két oltónak egy adogató is készítheti a halat. Az oltó bal kézzel fogja a halat és jobb kezével a szükséges mennyiségű oltóanyagot befecskendezi. Ha nagyobb halakat oltunk, akkor állítsunk be külön fecskendőtöltőt, mert ilyenkor gyorsan ürül a fecskendő (pl. 2 cm3/db). Apróbb hal oltásakor az oltók a hátuk mögé készített oltóanyagból maguk szívhatják tele a fecskendőt. Ez az oltási munka egyhangúságát csökkenti és nem csökken lényegesen a teljesítmény. Általában négy fecskendővel dolgoztunk és az oltáshoz szükséges legnagyobb létszám 10 fő volt (4 oltó, 4 adogató, 1 fecskendőtöltő, 1 fő, aki a beoltandó halat készítette a válogatóasztaltól vagy tartóhálóból). Pikkelyes hal oltása esetén a munka lassúbb, mivel a tűt nem szúrhatjuk a pikkelyen keresztül, hanem azt megemelve alatta kell beszúrnunk. Ekkor fecskendőtöltő is szükséges, aki az eltömődő tűket tisztítja. Ilyen szervezéssel a kihelyezés munkáját nem lassítja az oltás, az ott dolgozókat nem lehet a kihelyező brigádba számítani. Általában négy fecskendővel dolgoztunk és a napi teljesítmény 30 dkg-os halból is közel 20 000 darab volt. Voltak olyan halászok, halászmesterek, akik 1000 darabon felüli teljesítményt is elértek óránként, ilyen munkatempó azonban egész nap nem tartható. Másrészt egyéb munkában is részt vettek (hálóhúzás, rakodás), ezért napi teljesítményként csak kb. 3000—5000 darabot számíthattunk fecskendőnként. Felvetődhet az a kérdés, hogy ilyen gyors munka nem megy-e a minőség rovására. Az őszi lehalászás igazolta a munka minőségét mint legfőbb Meó-s. Az üzemegység 500 g-val teljesítette túl tervét (eredeti terv) és a kallódás is az átlagos volt az oltott halból, a nyújtásra kihelyezett hal kb. 50%-os elhullásával szemben. A beoltottak között is sok beteg volt. Az előbb említett oltási módon kívül még a következőképpen oltottunk. Az oltott halat tároló kádak helyett tartóhálóba csúsztattuk. Amikor nagy tóba helyeztünk ki, az oltást a tó szélén felállított oltópadon végeztük el és a beoltott halat mindjárt a vízbe csúsztattuk. Marsai János Az ilyen kifogott csukapéldányra szeretettel néz a halász (Veszprémi felv.) 2