Halászat, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

Ismét a Chloricid oltásról — — üzemi méretekben A halgazdaságokban a halvízkór elleni védekezés egyik eszköze a chlorocidos oltás. Egyes gazdaságok­ban (Alsósomogy 1958, 1959-ben) az egész piaci halnak szánt állomány beoltásra került. E beszámoló kere­tében az oltás hatásával nem fog­lalkozom, csupán a technikai ke­resztülvitelével, illetve annak szer­vezésével. A nagyarányú munka el­végzésekor nem közömbös a hasz­nált eszközök milyensége és a mun­ka megszervezése, mivel ezektől nagymértékben függ az oltás időben történő elvégzése. Az oltás sikeres és gyors elvégzé­sének tobb­b etté­tele van. Ezek kö­zül kettővel foglalkozom részlete­sen, amelyek egyformán fontosak. 1. Bánjunk kíméletesen a halakkal. 2. Biztosítsunk a dolgozók részére ké­nyelmes munkakörülményeket, ami a nagy teljesítménynek előfeltétele. A kíméletes bánásmódon azt értjük, hogy a halakat minél rövidebb ideig tartsuk szárazon, a tárolóedények­ben a szükséges mennyiségű oxigént biztosítsuk. Ezt elérhetjük a vízcse­rével, vízfrissítéssel, oxigénpótlással vagy tartóhálós megoldással. A ké­nyelmes munkakörülmények bizto­sítása igen fontos. Eddig ennek ép­pen az ellenkezőjét láthattuk. Az oltó és adogató dolgozók a válogató­asztal fölé görnyedve dolgoznak. Ez csak egészen kis mennyiségű hal ol­tásakor engedhető meg, mert nagy­bani oltásnál a teljesítmény igen alacsony lenne. A következő módszer, amit a Ha­lászat V. évf. 3. száma is ajánl, már biztosítja a dolgozók kényelmét, a munkaerőf­elhasználás azonban túl­zott és a teljesítmény ezzel nem ará­nyos. Ennek lényege röviden a kö­vetkező: az oltók ülnek és az előttük levő asztalon végzik az oltást. Az ol­tandó halat két dolgozó adogatja egy kosárból, mely a hátuk mögött vízzel telt kádban áll. A fecskendőt kezelő dolgozó beoltja a halat, ame­lyet utána egy másik kádba helyez­nek. Négy fecskendővel történő ol­tás esetén összesen 15 dolgozó szük­séges. A munkát lassítja a halnak az adogatása, mivel egy oltónak ketten adogatnak, egymást is zavarják. Ha a kosárban sok a hal, akkor nem kapja meg a szükséges mennyiségű oxigént, ha kevés, akkor az adogató dolgozó nehezen fogja meg. A mun­kát késlelteti a beoltott hal elhelye­zése is, mivel minden egyes darab­nál hátra kell fordulni, hogy a hal ne a kád mellé essék. Ezenkívül ez­zel a felszereléssel keskeny töltése­ken felállni nem lehet, pedig sokszor ilyen helyen kell dolgozni. Ezeket a hátrányokat ki lehet kü­szöbölni és meggyorsítható az oltás. A simongáti üzemegységben a kö­vetkező módon végeztük az oltást. Az oltáshoz oltópadot és oltóvályút készítettünk. Az oltópad harminc cm széles, két méter hosszú deszka­lap, egyik hosszanti oldalán két-há­­rom cm magas peremmel. Az oltó­vályú ugyanilyen, azzal a különbség­gel, hogy közül 15 cm magas perem­mel van ellátva. A padot és a vályút két, vízzel telt kádra állítjuk egymás mellé (ahogy a válogatóasztalt szo­kás). A vályúba vizet teszünk. Ebbe kerül a beoltandó hal, amit az itt álló adogató a vályún keresztül nyúlva a másik oldalon álló oltó elé tesz az oltó padra. Közben másik kezével már a következő beoltandó halat veszi a vályúból. A beoltott halat kis mozdulattal lecsúsztatja a pad végénél levő kádba. Így minden padnál két oltó dolgozhat. A követ­kező pad felállításához már csak egy kádra van szükségünk, mivel a másik végét a már felállított kád szélére tesszük. Ha a hely kedvezőbb, akkor L alakban is felállíthatjuk a padokat. Az oltóvályút használhat­juk víz nélkül is, ekkor azonban mindig csak kevés halat tehetünk bele, hogy ne legyenek sokáig leve­gőn. Ha vízzel használjuk, akkor az adogatókat megfelelő védőöltözettel kell ellátni, mert a berakott hal az első másodpercekben fröcsköl, majd megnyugszik. Az oltók néhány órás gyakorlata után már nem kell az adogatónak mindkét kezével fogni a halat (csak az anyákat), sőt később két oltónak egy adogató is készítheti a halat. Az oltó bal kézzel fogja a halat és jobb kezével a szükséges mennyisé­gű oltóanyagot befecskendezi. Ha nagyobb halakat oltunk, akkor állít­sunk be külön fecskendőtöltőt, mert ilyenkor gyorsan ürül a fecskendő (pl. 2 cm3/db). Apróbb hal oltásakor az oltók a hátuk mögé készített oltó­anyagból maguk szívhatják tele a fecskendőt. Ez az oltási munka egy­hangúságát csökkenti és nem csök­ken lényegesen a teljesítmény. Álta­lában négy fecskendővel dolgoztunk és az oltáshoz szükséges legnagyobb létszám 10 fő volt (4 oltó, 4 adogató, 1 fecskendőtöltő, 1 fő, aki a beol­tandó halat készítette a válogató­asztaltól vagy tartóhálóból). Pikke­lyes hal oltása esetén a munka las­súbb, mivel a tűt nem szúrhatjuk a pikkelyen keresztül, hanem azt meg­emelve alatta kell beszúrnunk. Ek­kor fecskendőtöltő is szükséges, aki az eltömődő tűket tisztítja. Ilyen szervezéssel a kihelyezés munkáját nem lassítja az oltás, az ott dolgozókat nem lehet a kihelyező brigádba számítani. Általában négy fecskendővel dolgoztunk és a napi teljesítmény 30 dkg-os halból is kö­zel 20 000 darab volt. Voltak olyan halászok, halászmesterek, akik 1000 darabon felüli teljesítményt is elér­tek óránként, ilyen munkatempó azonban egész nap nem tartható. Másrészt egyéb munkában is részt vettek (hálóhúzás, rakodás), ezért napi teljesítményként csak kb. 3000—5000 darabot számíthattunk fecskendőnként. Felvetődhet az a kérdés, hogy ilyen gyors munka nem megy-e a minőség rovására. Az őszi lehalászás igazolta a munka minőségét mint legfőbb Meó-s. Az üzemegység 500 g-val teljesítette túl tervét (eredeti terv) és a kallódás is az átlagos volt az oltott halból, a nyújtásra kihe­lyezett hal kb. 50%-os elhullásával szemben. A beoltottak között is sok beteg volt.­­ Az előbb említett oltási módon kívül még a következőképpen oltot­tunk. Az oltott halat tároló kádak helyett tartóhálóba csúsztattuk. Amikor nagy tóba helyeztünk ki, az oltást a tó szélén felállított oltópa­­don végeztük el és a beoltott halat mindjárt a vízbe csúsztattuk. Marsai János Az ilyen kifogott csukapéldányra szeretettel néz a halász (Veszprémi felv.) 2

Next