Hargita, 1978. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. OKTÓBER 1., VASARNAP 3 A napokban tizenegyedikes kislány kopogtatott be a székelyudvarhelyi dr. Petru Groza matematika-fizika líceum igazgatójának az irodájába. Szíves engedélyért jött, hogydisco - estet rendezhessenek, és lelkesen magyarázta, mi minden feltételét biztosították a tartalmas szórakozásnak. Lévén, hogy pillanatokkal előbb éppen az iskolai önképzés problémáit boncolgattuk (a lány komolysága, érvelésének logikája is felbátorított) példának okáért szóbahozzuk a zenei műveltség kérdését. (A felső tagozaton ugyanis zenét nem tanítanak.) A dialógus őszinte, de lehangoló volt. A diáklány lám, nagyszerűen eligazodott a jazz, a pop, a folkvajsa - amit mi helytelenül . • Iryűzenének mondunk - útvesztőiben, de a klasszikus zenének olyan nagyjairól alkotott fogalmai, mint például Beethoven, egy szimfónia címének az ismeretéig sem jutottak el. Tudomásul vettük a dolgok ilyeténi állását, és mindjárt újból megfogalmaztuk az iskolai köri tevékenység egyik fontos elhivatottságát, miszerint annak manapság sokkal jobban hozzá kell járulnia a sokoldalúan művelt ember kialakításához. Hasonló következtetésre jutottunk megyénk másikrangos Alma Materének, a Csíkszeredai matematika-fizika líceumnak az igazgatónőjével és tanáraival folytatott eszmecserénk után is. Tény, ma a hihetetlenül differenciálódó egzakt tudományok korszakában lassanként halvány nosztalgiát vált ki az emberben a polihisztor fogalma. Ha képtelenek is vagyunk a korszerű információ-áradat valamennyi jelzését elraktározni, de határozottan fel kell lépnünk az egyre komolyabban fenyegető egyoldalúság veszélye ellen. Egészen pontosan, vigyázni kell arra, hogy az utánunk következő generációk tagjai ne mélyedjenek el olyannyira szakterületük ismereteiben - tegyük fel a molekulák Brown féke mozgásának kutatásában -, hogy ne jusson idejük, erejük, kedvük véleményt alkotni, megismerni az emberi műveltség nagy problémáit. Ebben pedig, ismételten hangsúlyozzuk, sok-sok járulék mellett felmérhetetlenül nagy szerep hárul az iskolai alkotókörökre, az önkifejezés mindenkori fórumaira. Annál is inkább, mivel líceumainkban évszázados hagyományt jelent önképzőköri munkával pallérozni az ifjú lelkét, kiegészíteni a tananyag hézagait, egyszóval, sokoldalúan művelt embert gazdagítani. (Érdekes, hogy a székelyudvarhelyi líceumban egy jegyzőkönyv tanúságai szerint, már 1862-ben felvetődött a „tanulók túlterhelésének" a kérdése . . .) A helyzet aprólékos elemzése után gyakorlatilag nincs ok a vészharang kongatására. Mindkét líceumban szép számmal működik alkotó — ahogy régebb nevezték — önképző kör. Ahol színre lép a jövendő évtized nagy költője, festője, zenésze, biológusa, fizikusa, földrajtudósa vagy matematikusa, bemutatja saját munkáját, elmondja véleményét a világról, vagy éppen megismeri a szakma, a rokonszakma, az emberi művelődés nagy alkotásait. A statisztikai adatok szerint átlag minden második diák jár valamilyen körbe, ami első látásra is dicséretes dolog egyben. Viszont van a közi tevékenységnek néhány olyan komoly buktatója, amellyel már az idei tanév kezdetén számolni kell. Mindenekelőtt, a helyes arány megállapítására gondolunk. Matematikai-fizikai líceumokról van szó.És nem is akármilyenekről, mert hogy esztendők óta egész végzős osztályok jeleskednek az egyetemi felvételiken, erre valamennyien büszkék vagyunk!) Ezekben az iskolákban művészi rajzot, zenét nem tanítanak, az irodalom stb. órák száma is mértékkelvaló, vigyázni kell tehát arra, hogy a humán műveltség hézagait valamiképpen pótolja az alkotó kör. Tehát minden egyes líceumban föltétlenül szervezzünk ilyeneket, s ha vannak, akkor bővítsük, erősítsük azokat, győzzük meg felsős diákjainkat, hogy a matematika-fizika, vagy biológia kör mellett, bármilyen nehéz is, vállalják, hogy például az irodalmi körből sem maradnak ki. Ahogy ennek a fordítottjára kell törekedni a humán osztályokban. A párt- és ifjúsági szervezetek komoly teendője ez iskoláinkban. Az őszi hónapok jellegzetessége líceumainkban a körök nagy számának biztató indulása. Hogy aztán milyen példát is sorolhatnánk — a tél lassanként leher rassza, erősen megsárgítsa a kezdeti babérokat. Nyilván, számos nehézség adódik, dolgozatot kell írni, nincs megfelelő terem, szorít az idő, de a megtorpanást mindenképpen le kell győzni, elhessegetni fejünk, fölül a szakbarbárság fenyegető veszélyét. És itt mutatkozik meg legjobban az ifjúsági szervezet, a tanári kar igazi erkölcsi ereje, hogy legalább anynyi körrel végezhessük a tanévet, ahánnyal elkezdtük. Pillanatnyilag a körök, főleg az általános műveltséget nyújtók, közel fele felszámolódik év közben, vagy veszít hatékonyságából. (Vizsgálódásunk arra engedett következtetni, hogy a jól működő körök általában aprólékos, valamennyi nehézséget, lehetőséget számbavevő munkaterével indulnak.) Felvetődik még az a kérdés, hogy ezek a körök nagyszerű munkát fejthetnek ki a Megéneklünk, Románia országos fesztivál keretében. Valóban, az alkotó tevékenység és kedv komoly ösztönzőivé válhatnak, ha sikerül önálló munkára bírni a tagokat. Tehát hozzáadni a meglévőhöz valamit a sajátunkból, egy dolgozat, műszaki tanulmány, képzőművészeti munka stb., stb. erejéig. S erre - ahogy a Csíkszeredai líceumban tapasztaltuk - még a tánckörben is van lehetőség. (Itt a körben, táncház keretében például eredeti gyímesi táncokat szándékoznak gyűjteni, tanulni, előadni.) Nagyon sok függ a kört patronáló tanártól is. A közösen levont következtetések szerint, ahol a patronáló tanár hivatásszerető, lelkes, konokul kitartó, diákok nyelvén is beszélni tudó és mindenekelőtt önfeláldozó ember, ott sokoldalú akköri tevékenység. Utoljára szólunk, bár az alkotóköri munkának egyik első fontosságú kérdéséről van szó: arról, hogy a kör a szabad idő eltöltésének egyik igen jó lehetősége. Pontosabban, megtanít a szigorú időbeosztásra, a szabad idő helyes eltöltésére. Ezért érdemes és szükséges tehát minden iskolában — ahogyan ezt Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, imer tették vezetőségi szinten is napirendre tűzni az egykori önképzőköri hagyományok ápolásának (megteremtésének) igen bonyolult feladatát. Zöld Lajos Az önkifejezés új minőségéért, az önképzésért A bölcsesség derűje „Az én szobraim célja nem a szépség, a szó késő görög vagy reneszánsz értelmében. A kifejezés szépsége és a kifejezőerő rendeltetésükben különböznek egymástól. Az előbbi az értékeket kívánja gyönyörködtetni, az utóbbiban viszont szellemi vitalitás van, s ez számomra megrendítőbb és mélyebbre hat, mint az érzékek." Ez a vélemény, amolyan szobrász „ars poetica", művészi hitvallás nem ma, hanem jónéhány évtizeddel ezelőtt hangzott el, és olyan szobrásztól, akinek felszíni kapcsolata nincs a Csíkszeredai múzeumban most kis,plasztikáit bemutató Benczédi Sándorral, hisz ketten két különbemutat járnak. E néhány monds 7t Moore fogalmazta meg még 1934-ben és bizonyítja, hogy a művészetben összefüggések jóval bonyolultabbak és azok az eszmék, amelyek az alkotás hátterében állnak igen sok esetben közösek lehetnek. Hisz nehezen lehetne elvitatni Benczédi Sándortól ezt a kettősséget : a kifejezés és a kifejezőerő közötti megbonthatatlan kapcsolatot, végsősoron a mondanivaló és a forma tökéletes egységét. A kolozsvári művész, akit elszakíthatatlan szálak fűznek a szülőföldjéhez, a Nyikómentéhez, olyan, mint a jó orvos : éles megfigyelőképességű és ezután diagnosztizál, szemügyre veszi a bajokat, majd nevén nevezi azokat, ugyanazzal a mély humanitással, amely az orvost is jellemzi. Csakhogy itt nem csupán az ember, de az egész élete kerül nagyítólencse alá , az élet, erényeivel és gyarlóságaival együtt, szomorúságaival és örömeivel vagy csupán egyszerű, hétköznapi eseménytelenségével, amely azonban a történetszilánkok egész sorát tar- Benczédi Sándor Csíkszeredai kiállítása talmazza. Benczédi Sándor ezeket az apró mozzanatokat is elénk tárja, hisz kisplasztikáinak egész sora — a pillanat megörökítései : egy mosoly, egy ferde nézés, gyámoltalan tekintet, egy hiába titkolt érzelem. Az érzelmek egész skálája, amely tükröződik az arcon, a tartásban, vagy csupán egyetlen mozdulatban, amelyet a szobrász jellemzőnek talál és felnagyít. Hisz a kisplasztikáknak ez a másik jellemző vonásuk: a karikírozó hajlam, amelynek társa a mélységes ember- és jellemismeret. Ebből fakad, hogy igen sok Benczédi szobor tipikus figurákat teremt, vagy tipikus helyzetek figuráit teremti meg. A groteszk hangvétel mellett pedig mindig ott van az az együttérzés, az a titkos összenézés, az a csillógó derű, ahogyan a bölcsek szemlélik az élet játékos fényeit, ahogy rendíthetetlen nyugalommal nézik hömpölygését, tudván, hogy örök, megszakíthatatlan. Benczédi Sándor alakjai jórészt még mindig falusi ihletésűek, ez minden bizonnyal a szülőföld hatása, Benczéd vonzása, a parasztvilág alapos ismeretének köszönhető. Ám emellett már betör — és ezen a kiállításon is érződik — az új kapcsolatoknak, az új helyzetváltozásoknak a vizsgálata. Az életvitelét alapjában megváltoztató falu, a város felé közeledés, amely még nem barát, de már nem is ellenség. Az ismerkedés az új környezettel jellemmódosulásokhoz vezet, új helyzeteket szül, újabb vizsgálandó területeket kínál. És a jellemszobrok,szoborcsoportok mellett — hadd nevezzük így ezeket a kisplasztikákat — újra közönség elé kerülnek az Utunkszéli szobrok is, amelyeket a művész már régebb a Csíkszeredai múzeumnak adományozott. Ezek az íróportrék ugyanazt a szemléletet sugározzák : az arc mögött a lélek nyomait, amely után oly szenvedélyesen kutat Benczédi Sándor. Ezért teremtenek így együtt hiteles emberi mikro- vagy makroközösségeiket alkotósa it, az érzéseket, de a szellemet is gyönyörködtetve. Ferencz Levente Az egyetemesség sugárzása „Három dráma : az emberi történelemnek három pillanatából, múltból felidézve, az egyetlen lehetséges látószög alapján, amely a jelené, hisz tulajdonosai vagyunk minden idegszálunkkal. Ilyenformán a történelembe és mitológiába költözöttek a képzelet aranytrombitáinak szaván elindulva — olyan szem sugarán vonulnak keresztül, amely óhatatlanul rájuk veti a jelen tapasztalatainak fényét-árnyékát" — írja most megjelent kötetek fülszövegében Sütő András, meghatározva így drámáinak alapvonulatát. A könyv első két drámája az ismertebb. Megjelentek már külön kötetben és láthattuk színpadon is, a Káin és Ábel viszont az Igaz Szó-bani megjelenése után most kerül kötetben az olvasó kezébe, aki közben a kolozsvári bemutató visszhangját is megismerhette és reméljük, hogy ez az előadás csakhamar eljut hozzánk is. (Egyébként a most kezdődő idényben a sepsiszentgyörgyiek is bemutatják.) Sütő András ebben a drámájában továbbgondolja a két előző darabjában, az Egy lócsiszár virágvasárnapjában és a Csillag a máglyárvban megfogalmazott kérdéseket és tovább bővíti ezek történelemfilozófiai körét. Most már eltűnik a pontos történelmi háttér, a reformáció kavargása, a vallásháborúk időszaka és a szerző elterjedt mítoszt vesz alapul a lét értelmének alapkérdéseit feszegetve. Az író kezében ez a monda teljesen átalakul : a meg nem alkuvó ember válik központjává, az önök lázadó típusa, aki nem egyezik bele előírt sorsába, hanem önmaga akarja irányítani lépteit. Ez a legneda tehát többé nem a beletörődésé,hanem a küzdelemé, az akaraté, a maga számára pontos célokat megfogalmazó emberi vágyé és az ezeket elérni akaró tudatos tevékenységé. Az ember életének alapvető, meghatározó tényezői ezek és egyben az emberiségé is. Nem véletlen tehát, hogy nagyon sokan a hazai kritikusok, irodalmárok közül a dráma világirodalmi erényeit emelik ki (Oláh Tibor . .., a színpad követelményei szerint készült, de ugyanakkor maradandó szépírás, irodalom a javából , sőt, ha rokonait Miltontól Byronig és Arghezitől Madáchig s Goethéig számbavesszük — egyre inkább világirodalom. Marosi Péter : Sütő András színpadi trilógiája éppen ilyen értelemben emelkedik ki irodalmunkból. És különösen a Káin és Ábel, amelyet újra meg újraolvasva nem tudunk nem a szó klasszikus értelmében vett világkölteményről beszélni. Sokak szerint bizonyára illetlen dolog ilyen előkelő műfajnak a puszta emlegetése is - mert hát ugye Goethe, Madách meg Ibsen és hogyan szólhat bele egy provincia a nagyvilág dolgaiba — a mi érzékelésünk és értékelésünk szerint mindenképpen illik ez a Sütő- hozzászólás ehhez a huszadik századvéghez.) A három Sütő-dráma és különösen a Káin és Ábel mindenképpen előzmények nélküli és igen figyelemre méltó eseménye a hazai magyar irodalomnak. Sikerük érvel amellett, hogy az olvasó érzi az igazi, őszinte irodalmat — mint ahogy az öncélúság vázai sem maradnak láttatlanok - és ugyanakkor bizonyítja az olyan viták fölösleges voltát, amelyek az otthont és a világot igyekeznek szembeállítani, hisz az emberi lét kérdései a sajátosság-egyetemesség kapcsolatban azonosulnak. Persze, nyelvi szépségükkel, forró líraiságukkal együtt a Sütő-könyvek nem könnyű olvasmányok (és hogy milyen nehéz feladat színpadra vinni, ezt elsősorban Harag György és a kolozsvári színészek tudhatják igazán, akik immár mindhárom Sütődarabnak színpadi társszerzői), hisz nem csupán kész, kiformált gondolatokat kínálnak a olvasónak, de együttgondolkodásra hívják. Ez pedig megéri a fáradságot, hisz felejthetetlen és eredményes szellemi időtöltést jelent, maga bukkanhatrá azokra az összefüggésekre, amelyeket a Sütő-i gondolatok, mondatok rejtenek, így, kötetben, ez a három dráma, immár kiforrott trilógia, nagy vállalkozás méreteit sejted, ami egyben az igazi, emberközpontú irodalomé is : emberien szólni az emberhez. E három dráma — akárcsak a legutóbbi években megjelent könyvek — bizonyítják, hogy a szerző ennek a jegyében ír, és minden új munka ennek a célnak egy-egy megvalósult részlete. Székedi Ferenc * Sütő András: Három dráma, Kriterion, 1978.