Hargita Népe, 1991. január (3. évfolyam, 1-20. szám)
1991-01-19 / 12. szám
A Párduc visszatér Nem a rózsaszínű párduc, hanem a Giuseppe Tomasi di Lampedusa regényéből készült világhírű Párduc (Il gattopardo) című film folytatását tervezik Olaszországban. Az 1003-ben forgatott és a cannesi filmfesztiválon nagydíjjal jutalmazott monumentális film rendezője Luchino Visconti volt, a főbb szerepeket Burt Lancaster, az akkor még nagyon fiatal Claudia Cardinale, valamint Alai® Dekm játszotta. És bevonult a filmtörténetbe. Az arisztokrata származású Visconti sajátos patinája oeuvre-ének elidegeníthetetlen részévé vált, a kezdeti neorealista árnyalatú művek és a kései túlesztétizált filmek közötti alkotói periódus reprezentatív darabjává. Most, Visconti halála után tizenöt évvel, Mauro Bolognini készül arra, hogy megrendezze a múlt század derekán, az egységes olasz állam kialakulásának korában játszódó történet folytatását. A The European című lap tanúsága szerint Burt Lancaster ismét elvállalta Don Fabriziónak, Salina hercegének a szerepét, viszontlátjuk Alain Delont mint a herceg unokaöccse, Tancredit. A két szövegkönyvíró, aki az eredeti adaptációt írta, Suso Cecchi d'Amico (Zefirelli nálunk is bemutatott Názáreti Jézusának egyik írója) és Emmico Medioli fogja elkészíteni ezt a forgatókönyvet is. Rendelkezésükre áll a regény két utolsó fejezete, amit Visconti filmje nem használt föl és még egy harmadik, mind ez idáig kiadatlan fejezet. A filmet a tévének készítik, nem a moziknak, mivel a producerek nem bíznak a közönségben. A képein látható Claudia Cardinale, aki Angelicát, Tancredi ragyogó szépségű, polgári származású jegyesét alakította, állítólag visszautasította a szerepet, nem kíván a folytatásban is megjelenni. A riportereknek nem adott nyilatkozatot róla, de a producer, Goffredo Lombardo szerint „szeretné, ha a közönség úgy emlékezne rá, amilyen a Párducban volt. “ Hogy a többiek produkciója menynyire lesz emlékezetes ezúttal, az majd a jövőben dől el Visconti egyénisége mindenképp hiányolni fog a vászonról. HÉTVÉGI MELLÉKLET MOZGÓKÉP *VGCcn.5N HAMIAP Az európai film az amerikai filminvázió ellen A klasszikus európai filmalkotások talán kétségtelen elismerésnek örvendenek a nézők körében, de tény, hogy a kortárs európai film elvesztette a csatát az amerikaival szemben, legalábbis ami a közönségsikert illeti. Itália legnagyobb filmforgalmazói, Mario és Vittorio. Cecchi Gori úgy vélik, hogy megtették az első lépést ennek az európai filmkészítőkre nézve igen áldatlan állapotnak az orvoslására. A jövő nyári cannesi filmfesztiválon fogják hivatalosan is bejelenteni egy hatalmas új filmcég megalakulását, amely kizárólag európai filmek finanszírozásét, gyártását és terjesztését fogja vállalni egész Európa-szerte. Ez a cég pontosan olyan egységes filmpiacnak tekinti Európa egészét, mint amilyen az amerikaiaké otthon. Az ambiciózus fémcéggől már sokfele hallani híreket. Pont az Europa a neve és máris felállította az irodáit Rómában, Párizsban, Madridban és Londonban, sőt Budapesten is. Arról még nincs hír, hogy a pán-európai szellemű vállalkozás Romániát is célba vette volna 100 évvel ezelőtt született Fritz Lang A múlt év folyamán a román televízió soikban igyekezett pótolni filmműveltségi hiányosságainkat, de ugyanakkor nagyon sok bosszantóan értéktelen, még sacratepatatársnak sem színvonalas produkciót sugárzott. Ebben a tévéműsor egészét jellemző ide-oda kapkodó összevisszaságba® talán olyan filmek is elsiklpadbak, amelyekre érdemesebb lett volna odafigyelni. Egyet emelnék ki csupán, és valószínű, hogy sokan emlékeznek is rá. Baerta befejezése annyira eltért a szokványostóL Novemberben láthattuk a Minden kétséget kizárva (Beyond a Reasonable Doubt) című amerikai filmet Rendezője a hetedik művészeti egyik legérdekesebb alkotói pályát befutott egyénisége, Fritz Lang. Száz évvel ezelőtt született Bécsiben, de nem osztrák, hanem német rendezőként szerzett hírnevet magának. Mérnöknek készült, követve a családi hagyományokat, de később inkább a festészet vonzotta és ez vezette el az új vizuális művészethez is. Németországban forgatott filmjei közül néhányat a némafilm klasszikus alkotásaiként tart számon az egyetemes filmtörténet. Az erősen festői-grafikai megoldásokra támaszkodó expresszionista stílus egyik megteremtője a filmvásznon és leghatásosabb képviselője, akinek a műveiben ezen kívül még egy sor más izmus nyomait mutattják ki az igényesebb elemzők (sziimbolizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus stb.). Ezekben a filmekben a látvány megkomponálása mindennél fontosabb, a díszletek, a fényhatások, a formák expresszivitása a drámai hatás fő forrásai. A fáradt halál (Der müde Tad, 1931), a Dr. Mabuse, a játékos (Dr. Mabuse, der Spieler, 1922), a Nibelungok (Die Nibelungen, 1923—24), a Metropolis (1926), az M. (Egy város keresi a gyilkost, 1931) csak néhány azoknak a filmeknek a sorából amelyek a filmtörténetben megkerülhetetlenül fontos alkotásoknak számítanak. A Metropolis például mindmáig az egyik leggrarafiózusabb és legfélelmetesebb vízió az egyre inkább elgépiesedő világunkról és a megalomániás diktatúrákról, melyek elkövetkezésére figyelmeztet Chaplin Diktátorától és Modern idők című filmjétől kezdve a legújabb sci-fi víziókig és Orwell irodalmi anthitópiájáig, az 1984-ig számtalan műalkotás közvetlen vagy közvetett ihletűje volt. Az M. (Egy város keresi a gyilkost) a legtudatosabban megkomponált hangosfilmeik egyike, a korabeli technika minden kezdetlegensége ellenére. Bizonyos megoldásai filmnyelvi közkinccsé váltak, mások azonban — mint például a képsorok és párbeszédek bizarrásainkróniája — azóta is egyedülállóak. Valószínű, hogy lang művészete egészen másképp fejlődök, ha Hitler nem jut hatalomra, és zavartalanul folytathatja filmnyelvi kísérleteit. Annak ellenére azonban, hogy Göbbels felajánlja neki, hogy legyen a német filmgyártás vezetője. Lang inkább az emigrációt választja. Rövid párizsi tartózkodás után Amerikában köt ki. „Nagyon boldog voltaim, hogy itt élhetek és amerikaivá válhatok — nyilatkozta erről később. — Akkoriban tartózkodtam attól, hogy akár csak egyetlen szót is szóljak németül. Szörnyen bántott, ami Németország»« végbement, pedig nagyon szerettem a hazámat és a gyökereim még most te ott vannak. Bántott mindaz, amit a német nyelvvel műveltek. Később már csak angolul olvastam.“ És megpróbált amerikai filmeket rendezni. Ez látszólag sikerült, stílusban legalábbis teljesen elszakadt korai műveitől. A kiábrándultság, az Urváállamság, ami belőlük árad teszi idegenekké ezeket a filmeket a férfias erényeket zengő, s a feltörekvő hős mítoszát töretlenül ápoló amerikai filmek özönében. Hollywoodi filmjei állandó témája volt a bosszúállás, a lelkiismeret-furdalás, az önbíráskodás, a lincselés, az embert elvakító agresszivitás. Francois Truffaut írja: „Mintha minden filmje egy fokkal borúsértóbb, egy fokkal sötétebb volna az előzőnél, talán a filmművészet egyik legkeserűbb életműve az övé... Hogy milyen Fritz Lang stílusa? Egy szóval is jelemezhetjük: könyörtelen.“ Az általunk is látott Minden kétséget kizárva című filmben például nincs egy pozitív jellem sem. Az újságíróról, aki látszólag a halálbüntetés ellen lép fel azemberségre hivatkozva, és igazán vakmerő, amerikai gesztussal saját magáit csuttatja börtönbe emberölés gyanújával, csak azért, hogy az eljárás felületességét bebizonyítsa, a film utolsó perceiben a lezajlott feszültségoldó happy end után derül ki, hogy a leghidegvérűbb legsötétebb gazember, valóban gyilkos, aki ilyen agyinfant módon próbált megmenekülni a büntetés elől. A főhős a filmben végig a megszokott stramm hollywoodi filmhős, az utolsó percekben azonban összedől az álomgyári séma, s a nézőnek nem marad semmi, csak egyfajta undor. Kietlen, embertelen, önző és számító világnak látja Lang Amerikát (Igaz, a nácizmus elől menekülő Lángnak abban a „szerencsében” is része volt, hogy közelből megélhesse a macearthyzmust is.) Októberben egy másik amerikai filmjét is bemutatta a tévé, a Rancho Notóriust, Marlene Dietrich-hel a fűszerepben. Ebben a filmjében a lehető legamerikaibb műfaj, a western keretein belül éppen a vadnyugati romantikát mezteleníti le, addig igencsak szokatlan brutalitással Talán csak majd Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat című filmjében vált ennyire nyilvánvalóvá, hogy a bandita az elsősorban nem mitikus hős, hanem aljas csirkefogó, korlátolt és otromba. A történet semmilyen megszokott végkifejlet felé nem vezet: van nő, de nincs szerelem, van szívós bosszúvágy, de értelmetlen a bosszúétás. Az élet és a szerencse kereke forog, mondja a country dalocska, ami a cselekmény fordulópontjain felhangzik. Az ötvenes évek végén Lang visszatért az NSZK-be, ahol viszont elég mostohán kezelték. A romokból gyorsan újjáépülni kívánó német filmgyártás azonnali kasszasikert ígérő befektetéseket keresett, nem a filmművészet új útjait kutatta. Lang három éven át Berlinben és Münchenben csak szállodákban lakott miközben látása egyre romlott. Halála előtt nem sokkal az újhullámos fenegyerek. Jean-Luc Godard Megvetés című filmjében érv idős, majdnem vak, kiábrándult filmrendezőt alakított, saját magát. A 70 -es években jelentkező új, tehetséges fiatal német rendezők, Volker Schlöndorff és Wim Wenders fedezték fel ismét művészetét és vallották őt mesterüknek. Érdekes módon Wenders, aki a jelenkori filmművészet egyik legmarkánsabb egyénisége, éppúgy elkészítette a maga kiábrándult amerikai filmjeit, mint az emigráns Lang. De ez már önkéntes emigráció volt Martin Ritt Decemberben meghalt Martin Ritt, amerikai színész és rendező. A filmlexikonok állítása szerint csak 70 éves volt, családja szerint viszont 76. Úgy látszik, hogy Amerikában nemcsak a legendás filmszínésznők életrajzi adatai megbízhatatlanok, hanem a náluk sokkal visszahúzódottabb életet élő filmrendezőké is. Tény, hogy Martin Ritt zsidó emigránsok gyermekeként született New Yorkban. Karrierjét színészként kezdte a harmincas években. A második világháború alatt katonai szolgálatot teljesített, majd a tévében dolgozott, főleg élő, direkt adások (úgynevezett „live show “-ok) műsorvezető szerkesztőjeként. Az ötvenes évek elején elbocsátották az állásából, mivel feketelistára került baloldali meggyőződése és kommunista kapcsolatai miatt. Elia Kazan és Lee Strasberg legendásszínésziskolájában, az Actors' Stúdióban kezdett tanítani nem kis sikerrel. Olyan hírneves tanítványai voltak itt, mint: Lee Remiek, Maureen Stapleton, Rod Steiger, Paul Newman és Joane Woodward. Első filmjét 1957-ben rendezte A város széle címmel (The Edge of the City), főszerepben Sidney Poitier-vel, majd két Faulkner regény adaptációja következett (ezeket nálunk is bemutatták jó pár évvel ezelőtt): a Hosszú forró nyár és A hang és a téboly. A hatvanas években forgatott filmjei, zömmel komédiák, zenés filmek, kevésbé bizonyultak sikeresnek. Kivétel az 1967-ben készült Kombie, egy szokatlan kemény western, amelyben Paul Newman egy indiánok áttal felnevelt fehér embert alakít, aki bosszút áll fehér kínzóin. A hetvenes években készült filmjei közül láthattuk a Nagy Fehér Reménységet (The Great White Hope, 1970) ,amelyik az első feketebőrű boxolóról szólt, aki megnyerte a nehézsúlyú világbajnokságot, a Contack (1974) című filmet egy lelkes fiatal tanárról, aki Jon Voight alakított, a Strómant (The Front, 1976) Woody Allennel, a macearthy éra meghurcoltatásairól, Valamint a Norma Raet (1979), egy szakszervezetes munkáslányról, Sally Fielddel a címszerepben. Utolsó filmjét 1989-ben forgatta Stanley és Iris címmel, Jane Fonda és Robert de Niro főszereplésével, összesen huszonöt filmet készített, és arról volt ismeretes, hogy tisztelte színészeit, ami elég szokatlan volt a hollywoodi körökben. Hozzáértő színészvezetése révén különösen az érzelmi telítettségű jeleneteket oldotta meg rendkívül hatásosan, de ízléssel és mértéktartással. Bizonyíték erre, hogy filmjeiben nyújtott alakításaikért szokatlanul sokan nyerték el a Filmakadémia nagydíját. Paul Newman, Patricia Neal, Sally Field, Melvyn Douglas mind neki köszönhet egy-egy Oscart. Martin Ritt sohasem kerülte meg a kényes kérdéseket. Társadalmi , feszültségek, munkáskonfliktusok, négerkérdés, a maccarthyzmus boszorkányüldözései voltak leghatásosabb filmjeinek témái. Walter Matthau, aki egyik vígjátékának főszerepét játszotta, és gyakran leült vele pókerezni azt nyilatkozta róla: „Marty veszélyesen konzervatív pókerjátékos volt, de érmék éppen ellenkezőjének bizonyult a társadalmi és politikai nézeteiben“. Az oldalt szerkesztette : Bethő Agnes