Megyei Tükör, 1968. december (1. évfolyam, 46-50. szám)
1968-12-07 / 46. szám
A TANÁR NAPLÓJÁBÓL Lener, hogy valami baj van velem De én sokszor nem bírom az emberei; tekintetét... Mintha szégyellném magam. Mintha fájna, mintha gyötörne a lelkiismeret. Pedig ez az ember és asszony nem is bennem, bennünk, vagy valakiben, hanem önmagában csalatkozott. S ma, amikor megláttam őket, lesütöttem a szemem. ★ Hej, de más volt ez a mai találkozásunk, mint akkor, hajdan. Voltaképpen sokáig nem haragudtam rájuk. S azt sem éreztem, hogy ők neheztelnének. Rám, konkrétan. De másokra annál inkább. És mégis felelősek vagyunk mind. Nem szabadott volna megtörténnie, hogy ez a két nyomon ember most tehetetlenül vádolja önmagát. Hogy összenézzenek, és tekintetükben ne is a vád, ne is a felelősségrevonás, vagy neheztelés legyen, hanem csak egyszerűen a fájdalom. A fájdalom. Úgy ahogy írjuk vagy mondjuk. Persze, leírni nem olyan nagy dolog valamit. Elolvasni, és megpróbálni sem. De élni. Minden percében, minden pillanatában az életemnek tudni, hogy a gyermek, akit én szültem, én tanítottam az első lépésekre, én neveltem nagyra, elveszett. Elveszett nekem, elveszett önmagának, és elveszett a társadalomnak. ★ Aztán hosszú ideig azt hittem, hogy rossz emberek Balogék. Dühös voltam rájuk. S ha jól emlékszem, még azt is mondtam egy társaságban, nem kívánok egyebet nekik, mint hogy verje meg őket a gyermekük. Amúgy istenigazából. S amikor jól elagyabugyálta, akkor vágja a szemük közé, hogy ezt azért kaptátok, mert tönkretettétek az életemet. A szeretetetekkel. Az elvakultságotokkal. A minősíthetetlenül szemellenzős, ostobán mindent megengedő és igazat örökké nekem adó elfogultságotokkal. S amikor hallottam, hogy a „kívánságom" beteljesült, ha nem is éppen úgy, ahogy vágytam, de tényleg megverte a szüleit, nem tudtam örülni. De láttam, hogy a sors keze elszakította a gyeplőket, és most már megállni nem lehet, ezen az úton minden állomás lennebb és lennebb van . . Aztán jöttek a rosszabbodó hírek, és végül: a gyermek lopott. A szülők kétségbeestek, tördelték a kezüket, s most, ezen az estén, álltak szomorúan, befelenézőn, és nem vádoltak senkit. De ahogy az apáéval találkozott a tekintetem, lesütöttem a szemem .Fájt a fájdalma. Talán ha odaléphettem volna, valami nagyon gyöngéd, nagyon emberséges szándékú szólam csúszott volna ki a számon. De minek? Miért? Mit értem volna vele? Lehet, hogy nem is értett volna meg. Esetleg elutasít. Mert ez az ember már nagyon sokat átélt. Tudja, mindnyájunknál jobban tudja, mi az a megcsalatottság. Meg aztán szégyelltem magam. Szégyelltem, mert láttam rajta, hogy szégyenkezik. A becstelenségért. Elfelejtettem azt, hogy nem is olyan régen még szemben álltunk egymással. Nem személy szerint, de én mint az iskola egyik tanára, s ő mint szülő, aki prüszköl, hadakozik az mert nem akarja iskola ellen, megérteni, hogy mért vagyunk mi „ráesve" az ő gyermekére, aki nem angyal —, tudja ő —, de amit vele művelünk, az mégis sok. Hiszen: kicsaptuk Gyulát, Az ő gyermekét. Az ő egyetlen fiát. Kicsaptuk, mert úgy éreztük, hogy mi már tehetetlenek vagyunk vele szembe\ nem tudjuk ezt a kettős harcot vinni apa és fia ellen ... Felhörkenés, aztán elakadó hang, összeomló akarat. Talán akkor mérte fel először, hogy baj van. S most tűnődik. Biztosan elemzi a múltat, lépésről lépésre visszapergeti megtévelyedett gyermeke eddigi életét, s rájön arra, hogy bűnös ő is. Nem a törvény előtt, mert olyan vétket, ami paragrafusba ütközik, nem követett el. S talán az emberek előtt sem. Mert rajtunk, tanárokon kívül, nem biztos hogy sokan tudnának a vétkéről. Azok csak sajnálják mint apát, akinek a gyermeke lopott. És rá van írva a homlokára, hogy lopott a gyermeke. S ezen nem lehet változtatni. Ez így van. És most ül a vétkéért. S úgy ül, hogy talán a következő tettre készül. Kezet eielt rá is, az apjára, csak azért, mert felébredt, és azon a lejtőn eléje akarta tartani a kezét ! — De bűnös önmaga előtt, s ezt nem lehet megszépíteni. Ezt nem lehet letagadni. Nem lehet, mert mindenkit becsaphatunk, félrevezethetünk, még önmagunkat is —, de csak egy ideig. Minden ilyen élet-kisiklás kínos kálváriát jelent szülőnek, gyermeknek egyaránt. A pedagógus számára: elvesztet csata. Garázda István elvesztett csata « ■ [UNK] [UNK] • támogatásuk: KÖZÜG Emlékszem, egy évtizeddel ezelőtt a Művelődésben látott napvilágot a fenti címmel egy cikksorozat. Sorra vette a Harciia két oldalának tövében élő népművészeket, leírta vágyaikat, terveiket .Nem tudom, mennyire talált támogatásra mindez. Az viszont tény, hogy a Sepsiszentgyörgyre látogató ismerősök, rokonok köröndi tányért vagy csíkdánfalvi vázát kapnak ajándékba. Vagy szalai aszegi varrottast. Magunknak meg avasi csergét és köszöni festékest szeretnénk. Ha a látogató helyi népművészeti portéka iránt érdeklődik, zavartan hebegjük, hogy sajnos ilyesmi, sajnos nincs ... azaz van, de .. . Mert van. Van helyi népművészetünk, élnek népművészeink Dolgoznának is. „De minél, szőjjek, nekem már annyi van. duvad ki a szekrényből" mondta Nagyajtán Zoltán Sándorné, miután vagy féltucatnyi háziszékes törülközőjét végignéztem. Nem állítom, hogy valamennyi Kovászna-megyei népművészt ismerem. Csak azokat sorolhatom fel, akikkel alkalomszerűen összeakadtam. Azonban a híres kovásznál faragó, Vargha György meg a bodoki Fodor Lajos már nem dolgoznak többet. Sem a varrót tasajról nevezetes árapataki Kerekes Mihályné. Itt közöttünk, foglalkoztatni éltek keltett volna őket, mindnyájunk gazdagítására, de már késő. Akkor hát törődjünk az elökkel. Sajnos, keveset ismerek közülük eléggé. Talán leginkább Bálint András műveit Kálnokon. Megérdemeltté, hogy egy tanfolyamot vezethessen az utánpótlás biztosítására. Hiszen így is hozzá motorozik a hegyeken át a vargyasi Máthé Ferenc útbaigazítás végett Vargyason és aztán megyei népművészetünk doyenje, idős Sütő Béla. Nem tudom, van-e még az országban egy ilyen, négy évszázados múlttal rendelkező népművész dinasztia Örömmel értesültünk, hogy a jövő év elején, megyénk székhelyén megtekinthetjük a család tárgyi emlékeiből, festett, bútoraiból, virágdíszes kazettáiból rendezendő kiállítást. Hogy a fa megmunkálásánál maradjunk, nagyon keveset tudunk az albisi ezermester Bod Károlyról, a hegedűiről ismert árkosi Duka Jánosról vagy a zalánpataki Karácsony Jánosról. Felkarolásra váró faragómesterek élnek Bodokon és bizonyára másutt is. Külön csoportba tartoznak, a fa megmunkálásával foglalkozó értelmiségiek. Közülük dr. Tőkés József, akinek a pásztorművészek alkotásaira emlékeztető munkái jónéhány kiállítást megjártak már, sajnos Marosvásárhelyre költözött Ám a pávai Deák Béla, a köröspataki Nagy Béla, a sepsiszentgyörgyi Erőss János és Rácz József, a kovásznai Szőcs Lajos, a kézdivásárhelyi Jakabos István mindannyian közöttünk élnek. És én hiszem, hogy ez a felsorolás sem teljes. Valaha híres volt a felsőrákosi háziszőttes és az crösdi varrottas. Az utóbbihoz közel, Árapatakon fel is sorolnak hamarjában vagy féltucat asszonyt, akik mesterei a varródásnak: Csog Andrásáé, Székely Györgyné, Rácz Ferencné, Marczi Zoltánná. Tök Györgyné nevét említik Felsőrákoson a közelmúltban ül le ismét a szövőszék mellé Fehérvári Bíró Kata. Nagyajtán tanügyiek vallották be, hogy többen értenek közülük a szövőszék kezeléséhez s még többen a faluban Hát még, tették hozzá, Szárazajtán, Kökösben is megcsodálhatja a sokféle varrottast Volkus Lőrincné házába betopapanó látogató (dolgozott is évtizedekkel ezelőtt a szentgyörgyi háziipari boltnak). A közeli Lisznyóban Gál D. Albertné dolgozna nagy hozzáértéssel, míg Hidvégen özvegy Nagy Jánosné a varrottasop és készítőinek ismerője. Hogyan támogathatnánk <• A két leginkább ? Azt úgy, ha szívük szerint hiszem készített dolgaikat minél többen, minél többször láthatnák, egy állandó jellegű és változó anyagú, afféle eladással egybekötött kiállításon. Úgy érzem, művészi irányítóknál sem vagyunk egészen híjával. Valamikor Csutak Magda példája, munkássága lendített sokat. A szentgyörgyi líceumokban Demeter Béláné és mások tettek sokat a népi varrottasaink terjesztése érdekében. Egyébként tőle tudom, hogy a Szentgyörgyön élt, és néhány hete elhunyt Bokor Sarolta birtokában kiadásra szánt hatalmas keresztszemes mintagyűjtemény van. Nem lehetne-e éppen ez a fiatal népi alkotások házának egyik első kiadványa ? Ezt az iparművészként induló Bányai Edit vagy Gazdáné Olos Ella, „szakmailag“ egyaránt eldönthetnék, akiknek további irányító munkája szintén nélkülözhetetlen volna. Kónya Ádám a fölösleges fogadkozások Fák a papiros zizeg ujjaim között, göcsörtös dibdál betűk szorongnak rajta, emberfeletti munka lehetett, míg telerótta valaki. „Alulírott ide- és idevalósi lakos, tisztelettel kérem a hivatalt, ha módjában áll, teljesítse kérésemet." Utána visszavonhatatlan keménységgel koppan a felkiáltójeles mondat. ..Harcolok a békéért“ Gondoljuk el, kései történelmünknek milyen közérzete vibrálhat e harsány megfogalmazást odakanyarnló gesztusban. Gyökerezik valahová az átmeneti időszak viharaiba, mikor a társadalmi kiegyensúlyozottság és kapkodás ködeiben egyszerűbb volt tájékozódni bombasztore, és jelszavak után, mikor még nem volt eléggé letisztult közéletünk ahhoz, hogy a kisembert ne sarkantyúzza a kényszer, szóban is letenni naponta a voksot az ország és békeépítés ügye mellett. Kérvényeket, kéréseket böngészgetek, megoldottakat és megoldatlanokat. Néha könyörgésként, néha fenyegetésként hat a végükre odabiggyesztett jelmondat Elképzelem a cserzett, betűket morzsoló kezet valahol egy gerendás szoba mélyén, amint megtorpan a távoli szerv felé intézett szavak után, s engesztelésill és bizonyságul, ígérgető és ellentmondást nem tűr ön hozzáfűzi: Harcolok Ti, kiknek hüvelykujjai bütykösödnek a szerszámnyéltől, s évszázadok zivatarai verik át szalmakalapotokat arcotokat mosva szakadatlan, ti kiknek gyönyörű muzsika már a fűrészsíkoltás, s a zuhanó fa veszélye napi béke, ti kiknek a fém és fa forgácsai látásokat tépő betevő kenyér s vora tüdőtökbe lerakódik, kiknél visszeresedik lába a pult mögötti nyolcórai álldogálástól, s derekatokat szaggatja az örökös hajolás, nem érzitek, milyen megalázóak az élőszóban fogadkozások, mennyire ti vagytok urai minden hivatalnak, szervnek. Soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy a mindennapi munka legyen beszédes, a tett, a frázisnélküliség. Ezért lenne ideális, ha a kései utókorra nem ezek a fakón zizegő papírok maradnának, hanem köznézésünk és közéletünk egyre erősbödő harmóniája. Farkas Árpád ág«»ni „izsákos" nv.megyei TÜKÖR [. évfolyam W. szám